10 gyertya: Norma Jean – Bless the Martyr and Kiss the Child

És indítsunk rögtön azzal, hogy erről a lemezről sok minden el fog hangzani, de sem a „tökéletes”, sem a „korszakalkotó” jelzőt nem érdemes keresni. Sőt, a lemeznek viszonylag sokáig lehetne sorolni a hibáit. És ez meg is fog most történni. A Norma Jean név felvétele előtt a lényegében azonos társaság a semmivel sem jobb Luti-Kriss néven zenél együtt, és az első (és ezen a néven egyetlen) nagylemezükön, a 2001-es Throwing Myself-en nagyon messze áll az eredetiségtől. A lemezt megelőző EP-hez képest ugyan lényegesen kevesebb a Deftones az anyagban, már komoly erőfeszítés nélkül is meg lehet különböztetni az albumot egy kidobott Deftones demótól vagy egy dzsemmelős próba-bootlegtől, de nincs igazán olyan szám, ami teljesen mentes lenne Carpenterék megoldásaitól. Ami az alternatív metáltól kicsit odébb sodorja őket, az egy új játékszer, amit elsősorban a Botchnak köszönhetnek. A felváltva tompított mélyeket és magas kisszekundokat felhasználó, inkább a ritmusra, mint dallamra vagy riffekre koncentráló gitártémák a noisecore-alapvetés zenekarnál végig fontos szerepet játszottak, és a Norma Jean tagjai mindig is (de legalábbis eleinte) bátran hangoztatták, hogy a Botch a legfontosabb hátasaik közé tartozott.

A Ludacrisszel való (a hasonló szintű hírnévből fakadóan nyilván rettentő esélyes) összetévesztéstől félve a névváltoztatás után készülő Bless the Martyr and Kiss the Childon már szinte teljesen eltűnik a Deftones hatása, a helyét pedig a fenti botchi döngölés és a fülsértő disszonancia állandó verekedésének, plusz némi Deadguy-visszhangnak adja át. A lemez emiatt sokkal kevésbé lesz emészthető, mint a Throwing Myself, egyúttal a korlátozott eszköztárnak köszönhetően hajlamos önismétlésbe és összemosódásba süllyedni. Ezt pedig csak fokozni tudja a számok és a lemez hossza (több mint egy óra a játékidő). Néhány szám, köztük például az abszolút ikonikus Memphis Will Be Laid to Waste lényegében egy breakdwonból ki-kiugró másik breakdown némi disszonanciával, aminek kapcsán nem teljesen jogtalanul merül fel az emberben pl. az Emmure neve (ami továbbra is bármilyen kontextusban egészen rosszat jelent). Aztán ott van Josh Scogin hangja, ami ugyan a Throwing Myselfhez képest sokkal közvetlenebbül szólal meg (kevesebb az effekt rajta), továbbra is legtöbbször szűrve van, aminek köszönhetően a lemezen hol túl vékonyan, hol valószerűtlenül mélyen szólal meg.

Viszont a fent leírtak ellenére a Bless the Martyr and Kiss the Child mellett nem lehet elmenni. És valójában nem is érdemes ezzel próbálkozni, ugyanis egy igazán jó lemez. Az őszinteség hiába egy elrongyolt jelző, az underground zenei világ egyik legfontosabb és leginkább megbecsülendő tulajdonsága. És ez ebből a lemezből ömlik. Ha csak a szövegeket nézzük, legyenek keresztény témájúak, vagy személyes indíttatásúak, hiába érkeznek kölykök tollából, valószerűen hatnak. Ugyanezt nem lehet elmondani az aktuális évtized Norma Jeanjéről, amikor a közönség szórakoztatását és a rajongók kiszolgálását teszik szemponttá egy új lemez készítésekor, vagy amikor a lemezkiadójukkal acsarkodnak, és amiatt hisztériáznak, hogy nem veszed meg a lemezüket. A lemez minimális overdubbal, élőben, egyszerre lett rögzítve, ami sokkal életszerűbb megszólalást ad. A vájtfülűek persze ki fognak hallani emiatt nem létező csúszásokat időnként, de ha léteznek is, egyáltalán nem esetlen, hanem közvetlen lesz tőlük a lemez. Ráadásul ha nem tudod előre, hogy Adam D felel a felvételért, sosem ugrana be az ő neve a lemez hallatán, annyira nyers és zajos a megszólalás. Persze a mélyek még így is arcba vannak robbantva, de ezzel a már említett mély zakatolás és disszonáns fűrészelés közti kontraszt csak élesebb lesz. Persze ez egyáltalán nem segít abban, hogy májusi vasárnap délutánok margitszigeti randijainak háttérzenéje legyen, inkább egy erdei vasútfektetés hangsávjához hasonlít. És a jogos vád alól, miszerint a Botch visszhangzik a számokból, két okból, vagy inkább két indok miatt együttesen kaphat felmentést a lemez. Az egyik az, hogy a Norma Jean (de legalábbis az első albumuk) hiánypótló marad a Botch után: a Bless the Martyr… születésével nagyjából egy időben feloszlik a Botch, és sokáig egyetlen tag sem fog hasonló zenét művelni (konkrétan 2008-ig, amikor Dave Verellen a Narrowszal Botch 1.2-t kezd játszani). A másik pedig az, hogy nem ezredrangú kópiák kerülnek az albumra, hanem sajátos ízű, remek számok.

És mindenkinek nyilvánvaló kell legyen, hogy amellett, hogy az első Norma Jean-album egy igen jó kiadvány, ez az album definiálja a zenekart. Nem mestermű ugyan, de mindaz, ami a Norma Jean, a Bless the Martyr…-on van a legjobban összefoglalva: zaj, disszonancia, vehemencia, ritkán kesernyés dallamok, kereszténység. Nem sokkal a lemez megjelenése előtt kilép a zenekarból Josh Scogin, hogy később a The Chariottal lehessen sikeres, az akkori basszusgitáros, Joshua Doolitle is más utat választ, és a helyettük beszálló Cory Brandannal és Jake Schultzcal már más irányt és magasságot fog célba venni a zenekar fejlődése, de bármit is adnak ki, mindenen visszaköszön ennek az albumnak az íze. Az összes lemezük ebből táplálkozik, és hiába az O’ God, the Aftermathon testesül meg mindez a legszínvonalasabban és leghatásosabban, hiába esik már az Anti-Mother is egészen messze ettől a csapásiránytól, hiába maradt Chris Day egyedüli tagként ebből az időből, a Norma Jean ezzel a lemezzel talált saját magára, és a zenekart most is a Bless the Martyr… hagyatéka tartja fent. Legalábbis a fontos zenekarok közt mindenképp.