2023. március 18.
A pennsylvaniai August Burns Redre különösebb túlzás nélkül rá lehet mondani, hogy az évszázad legmegbízhatóbb metalcore-bandája, mind a zenei stílust, mind a kiadványok rendszerességét és minőségét, mind pedig a zenekari felállást tekintve. (Hány olyan csapatot tudunk még mondani a műfajból, akiknél 17 éve nem történt tagcsere? Na ugye.)
A tizedik nagylemeze kiadására készülő zenekar Magyarországon is rendszeres vendég, legutóbb tavaly novemberben jártak nálunk, és ezen koncert előtt nyílt alkalmunk leülni beszélgetni a dobosukkal, a technikás játéka miatt régóta nagyra tartott Matt Greinerrel. A rendkívül hosszúra nyúlt interjú alatt rengeteg téma került szóba, például:
Az interjú végéről videofelvétel is készült, ami itt elérhető, de a megfelelő ponton a szövegbe is beágyaztuk.
A covid alatt a zenekarnak rengeteg megjelenése volt, szinte havonta érkezett egy feldolgozás, egy remix, vagy valami újra felvett dolog. Ez a zenekar saját ötlete volt, vagy a kiadó vagy a menedzsment szorgalmazta? Esetleg a pandémia nélkül is ugyanígy lett volna?
Ez egy jó kérdés. Amikor a covid beütött Amerikában, mi éppen turnén voltunk a Killswitchcsel. Három koncertig jutottunk, aztán mehettünk is haza. Azt hittük, hogy az egész csak két hétig fog tartani, pihenünk egy kicsit, aztán mehet a menet tovább. Eltelt két hét, eltelt egy hónap, és hamar rájöttünk – az egész világgal együtt -, hogy ez sokkal hosszabb lesz, mint gondoltuk. Miután erre rájöttünk és beletörődtünk, újra munkához láttunk. Nyilván kreatívnak kellett lennünk. Akkor készültünk kiadni egy új lemezt, a Guardianst, és úgy döntöttünk, hogy így is jelenjen meg. Aztán kitaláltuk, hogy élőben streamelt koncerteket játszunk, mert nem tudtunk rendesen koncertezni. A pennsylvaniai Lancester megyéből származunk, és Lancaster megye arról híres, hogy az ott lakók keményen dolgoznak, és nem nagyon tudnak tétlenül ülni.
Szóval otthon voltunk egy hónapja. „Frankó, jól jött egy kis szünet.” Két hónap után már kezdtünk unatkozni. „Jó lenne már csinálni valamit a bandával.” Három hónap… „Oké, akkor találjuk ki, hogy mihez kezdjünk magunkkal.” A covid miatt meg kellett találnunk a módját annak, hogy elfoglaljuk magunkat, és ez olyan lehetőségeket hozott, például a live streameket, amik a covid nélkül biztosan nem adattak volna meg. Kreatív megoldásokra volt szükségünk, amíg nem tudunk turnézni. Mindig is elfoglalt zenekar voltunk, mindig igyekszünk valami tartalmat gyártani, új zenét írni, vagy turnézni, gyakorolni a turnékra, általában mindig van valami. Így lehet valamit folyamatosan csinálni 20 évig, amit jövőre fogunk majd megünnepelni. [Azóta már el is kezdődött a zenekar 20. születésnapi USA-turnéja – a szerk.]
Több kérdésem lesz a múltról, mint a jelenről, de először beszéljünk az új albumról. Márciusban érkezik a Death Below. Mire számítsunk? Különlegesnek érzed valamilyen szempontból, vagy csak simán a következő logikus lépés?
Különlegesnek érzem, pont úgy, ahogy minden egyes új lemezt. Mindig különleges érzés, amikor a zenekaroddal kiadsz valami újat. Van egy műalkotásod, amivel sokat dolgoztál, aztán jön az a rész, hogy tessék, itt van, reméljük, mindenkinek tetszik. Mindig is úgy álltunk hozzá ehhez, hogy ha nekünk tetszik, akkor boldogok vagyunk. De reméljük, hogy az embereknek is tetszik, mert csak úgy tud fennmaradni a zenekar. De talán kijelenthetem az egész zenekar nevében, hogy mindenki nagyon bírja ezt az albumot.
A cím, a Death Below a lemez utolsó számának a szövegből jön, amit én írtam, és arról szól, amikor valaki egy kifeszített kötélen egyensúlyoz, nagyon magasan a levegőben, alatta pedig a halál. Arról szól, amikor belátod, hogy az élet törékeny. Bármikor megváltozhatnak a dolgok, így előre kell néznünk. Az élet tele van csodálatos dolgokkal, az egész egy ajándék, ugyanakkor nagyon törékeny is, mert bármelyik pillanatban lecsúszhatsz a kötélről, és akkor kész, vége. Azért választottuk ezt a címet, mert jól összefoglalja az album zeneiségét. Kicsit sötétebb hangvételű néhány korábbi dolgunkhoz képest. Elég súlyos a lemez, és elég gyors, jó sok a blastbeat van rajta. Nagyon büszkék vagyunk rá, és tök kíváncsi vagyok, hogy az emberek mit szólnak majd hozzá.
Szerinted fel lehet osztani a zenekar történetét korszakokra, vagy inkább egyetlen nagy folyamat az egész? Legyen szó akár a zenéről, akár a dalszövegekről, a spiritualitásról, bármiről. Vannak nagy fordulópontok az idővonalon?
Persze. Vannak fejezetek az August Burns Red történetében, ami még napjainkban is íródik… [nevet] Keresztény zenekarként indultunk. Az volt a célunk, hogy a zenéléssel pozitívan hassunk az emberekre, és ez ma is így van.
De már nem tartjuk magunkat keresztény bandának, az megváltozott.
Ahogy felnősz, rájössz olyan dolgokra, amiket csak felnőtt fejjel látsz át. Fogsz mindent, amit megtanultál és átéltél, és mindezekből áll össze az, aki ma vagy. Amikor megalapítottuk a zenekart, még kölykök voltunk. Még nem tartottunk ott, hogy próbára tegyük mindazt, amit megtanultunk, és nem volt sok élettapasztalatunk. Amikor elkezdtük, még más emberek voltunk, mint 5 vagy 10 évvel később, vagy mint akik ma, 20 év után vagyunk.
Elképzelni sem tudnék jobb csapatot a közös zenekarozáshoz. Mindenki nagyon keményen dolgozik, nagyon tehetséges, és habár mindenki nagyon különböző is, de mindannyian tudjuk, hogy hogyan jövünk ki jól egymással. Mint egy civilizációban. Maga a civilizáció szó a “civil” szóból jön, ami annyit jelent, hogy még ha nem is értünk egyet valakivel vallási vagy politikai kérdésekben, és egész más a világnézetünk, akkor is megtaláljuk a módját annak, hogy egymás mellett éljünk. Erről kellene szólnia a civilizációnak. A zenekar ugyanilyen. Sikerült jól kiismernünk egymást, és erre nagyon büszke vagyok. Szerintem a zenekar történetének legjobb fejezetét éljük most.
Velem személy szerint rengeteg minden történt. Kihívást jelentő dolgok. Tudom, hogy ezzel mindenki így van. Az elmúlt öt évben, és főleg az elmúlt két évben elképesztően jól alakultak a dolgaim. Újraházasodtam, családot alapítottam, van otthon egy farmom. És ha az embernek a magánélete jól alakul, akkor a turnézást is sokkal jobban tudja élvezni. Nem olyan nehéz elindulni és tenni a dolgomat.
Akartam is kérdezni, mi a titka annak, hogy 16 éve változatlan a zenekar tagsága, de ez most ki is derült. Kerültetek valaha olyan helyzetbe, amikor a banda majdnem elveszítette valamelyik tagját?
Volt egy időszak, amikor én nem voltam biztos abban, hogy csinálni akarom-e még.
Mikor?
Úgy 2012 körül. Tíz éve. Akkoriban fizikai munkát kellett végeznem, a két kezemmel. Reggel 6:30-tól este 5:30-ig, amivel kerestem 200 dollárt [akkori árfolyamon kb. 45 000 Ft – a szerk.]. Hazamentem fáradtan, de jó érzéssel töltött el, hogy produktív voltam. Hiába kemény a meló, nem könnyű megkeresni 200 dollárt.
Aztán eszembe jutott a zenekar, és hogy az is mennyire csodálatos munka. Dobolhatok, körbeutazhatom a világot, mindenhol beszélhetek a rajongókkal, talán segíthetek is nekik. Meghallgathatom őket, elmondhatok velük egy imát, kezet rázhatok velük, autogramokat adhatok, képeket csinálnak velem, megölelhetem őket. Ez az én hivatásom. És emellett ez is egy tök király munka. Hiszem, hogy amikor Isten megtervezett engem, amikor belenézett a jövőmbe, akkor ezt szánta nekem.
Minden év végén elmondok egy imát. “Kedves Istenem, azt akarod, hogy jövőre is ezt csináljam? Igen? Oké, király. Akkor jövőre is csinálom.” Ez minden év végén így megy. Csak mert szeretném azt csinálni, ami a legjobb a családom, az életem és a zenekar szempontjából.
Említetted, hogy a keresztény metal címkét magatok mögött hagytátok. Ha már a címkékről van szó, metalcore-bandának tartod saját magatokat? Egyáltalán mi a véleményed arról, ahol a metalcore napjainkban tart?
Azt mondanám, hogy metalcore-banda vagyunk, mindig is metalcore-banda voltunk. Ha meghallom a metalcore szót, a hardcore jut eszembe, a tu-tu-TÁ-tu, tu-tu-TÁ-tu tempók. Lassabb, mint a metal, kevésbé dallamos, inkább súlyos, sok tamozással. A metalos oldal pedig a dallamosabb oldal. A metalcore azt jelenti, hogy dallamos, kemény zene. Szerintem ez illik ránk. Van egy olyan szlogenünk, hogy “dühös zene vidám embereknek.” Szerintem ennél találóbb leírás nem nagyon van. [nevet] Ami a metalcore helyzetét illeti, nem hallgatok sok metalcore-t, se metalt, se hardcore-t. Mondjuk nagyon bírom a Between the Buried and Me-t, szeretem a Meshuggah-t, meg a Gojirát.
Ezek viszont igazából nem ‘core-bandák.
Tényleg nem. De szerinted mik? Mondjuk a Gojirát minek mondanád?
Szerintem ők amolyan progresszív metal, bár igyekeznek egyre közérthetőbbek lenni, de alapjában véve nagyon is progresszívek.
Szerintem is. Igazából ez a kedvenc zenei műfajom, a progresszív metal. Imádom a szokatlan ütemmutatókat. Mindig is ezt szerettem a legjobban [a zenélésben], a különféle ütemmutatókat, a technikás részeket. A bonyolultság az, ami a dobolást igazán szórakoztatóvá teszi számomra.
Volt egy időszak, amikor elég sok banda merített ihletet az ABR zenéjéből, ha épp nem is másolták le teljesen. Technikás riffeket játszottak, nagyon sok hangot, zsúfolt témákat. Mit szóltál ehhez akkoriban, és mit gondoltál arról, amikor ez lecsengett?
Hát, az utánzás a létező legnagyobb bók. Tök király, ha bárkinek annyira tetszett a zenénk, hogy ugyanúgy vagy ugyanolyat akart játszani. Mindenben vannak időszakok. Gondolj csak bele, mennyi minden változott az elmúlt 20 évben. Sőt akár az elmúlt 5 évben. Nem szoktam úgy nézni a körülöttünk történő dolgokra, hogy “oké, akkor nekünk is ezt kell csinálnunk.” Mi egyszerűen csak írjuk azt a fajta zenét, amit szeretünk játszani, és amire büszkék vagyunk. Szerintem ezt mostanra mindenki tudja rólunk, és olyan régóta csináljuk, hogy az emberek ezt is várják el tőlünk.
Egy kicsit komolyabb témára térve érdekelne, mi a véleményed Tim Lambesisről. A metalszíntéren sokan kiközösítették őt, vagy csak ignorálják, vagy akár megpróbálják cancelelni. Ti viszont támogatjátok őt, Jake még szerepelt is a visszatérő As I Lay Dying-lemezen. Volt ennek bármilyen negatív visszhangja rátok nézve?
Biztosan volt. De nem is tudom. Én az As I Lay Dyingon nőttem fel, ők az egyik kedvenc zenekarom valaha, és persze ismerjük is a srácokat, legalábbis a 10 évvel ezelőtti felállást. Nagyon szeretem azokat a srácokat.
Nem tudom, jogomban áll-e olyat mondani, hogy én megbocsátok Timnek, vagy hogy nem.
Vagy hogy kedvelem, vagy hogy nem kedvelem. Ezek mind vélemények, és szerintem nem sokat számítanak, mert nem én vagyok az, akit ő bántott, vagy aki ellen vétséget követett el. Azt valaki más ellen tette, az exfelesége ellen. És amikor először olyanokat olvastam másoktól, hogy megbocsátanak neki, vagy épp nem, azt mindig is egy kicsit zavarba ejtőnek találtam. Ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy megbocsátok neked, ahhoz ellenem kellett volna tenned valamit, amire aztán rámondhatom, hogy nem fogom felróni neked, vagy nem veszem sértésnek. A megbocsátás egy óriási erejű dolog, az emberek meg csak úgy dobálóznak ezzel a szóval. Hát álljunk csak meg egy pillanatra! Szerintem az egyetlen ember, akinek joga van ilyet mondani, az Tim exfelesége, esetleg az ő családja, vagy azok, akiket még közvetlenül érintett ez az ügy, mondjuk a zenekara tagjait. De sajnos napjainkban így működik a világ, valaki kiteregeti a szennyesedet, és onnantól a közvélemény rögtönítélő bírósága előtt az emberek azt mondhatnak, amit csak akarnak. Én nem érzem, hogy ehhez jogom lenne.
Találkoztam Timmel az eset óta. Mindig egy nagyon rendes srácnak tartottam. Nyilvánvalóan tehetséges, nagyon befolyásos, nagyon inspiráló dolgokat vitt véghez az életében, és amennyit én tudok az esetről, az alapján úgy gondolom, az igazságszolgáltatlás elvégezte a dolgát. Egyébként pedig azt gondolom, hogy senki sem tökéletes. Én személy szerint senkire nem fogok ujjal mutogatni, hogy milyen rossz ember, mert tudom, hogy én mire vagyok képes, tudom, mi mindent tettem életemben, és vannak dolgok, amikre nem vagyok büszke, még ha azok a dolgok nem is voltak ilyen horderejűek. De nem szeretném, hogy valaki ezeket a dolgokat felhozza ellenem minden egyes alkalommal, amikor ezután bármihez is kezdek az életben. És azt sem szeretném, hogy az emberek megbocsássanak nekem, vagy éppen ne bocsássanak meg, hacsak nem voltak közvetlenül érintettek abban az adott helyzetben. Szóval nem fogok ujjal mutogatni Timre, hogy „nézzétek, mit tett!”, vagy hogy ezek után hogy meri folytatni az As I Lay Dyingot.
Mindenkinek vannak múltbéli vétségei, és mindenki megérdemel egy második esélyt.
Szerintem ez a legszebb dolog a kereszténységben, a kegyelmességben, hogy még akkor is szabad jóravaló életet élnünk, ha korábban olyan dolgokat tettünk, amelyek miatt nem szabadna, hogy erre lehetőségünk legyen.
Beszéljünk egy kicsit a dalszerzésről. Mi a munkamódszeretek? Említetted, hogy te is írsz dalszövegeket, erről nem is tudtam. Szóval ki mit ír ma a bandában? Van egy elsődleges dalszerzőtök? A legtöbb ember valószínűleg arra gondolna, hogy JB a fő zeneszerző, de már ebben sem vagyok biztos…
Igen, JB a fő zeneszerző. Meg Dustin. JB a gitáros, Dustin a basszusgitáros, de ő is gitározik. Mindketten elég sok zenét írnak. Van, hogy egyedül megírnak egész dalokat, meg előfordul, hogy mondjuk Dustin elakad egy témánál, olyankor JB besegít neki. Vagy fordítva.
Ami a szövegeket illeti, Brent nagyon sokat ír, Jake is nagyon sokat ír, meg én is egy keveset. Amikor eljön az ideje annak, hogy összerakjunk egy albumot, azt nagyon diplomatikusan csináljuk. Az a fontos, hogy ki tudja a legjobb dolgokat hozzátenni. Szóval mindenki beleadja a közösbe a szövegeit, aztán kiválogatjuk a legjobbakat, és azokat használjuk fel. Én egyébként a Messengers óta, tehát 2007 óta írok szövegeket a bandának, és nagyon sokat írtam, bár régebben többet, mint mostanában. Az új albumra csak egy dalszöveget írtam, a Guardiansre is csak egy párat. A zenekarra fordított időm nagy részét elviszi az, hogy megírom a dobtémákat, aztán megtanulom a dalokat és feljátszom őket.
A Leveler album óta gyakoriak nálatok az olyan fura témák, amikor a dalok kevésbé súlyos részeinél előkerül valami teljesen közegidegen hangszer, egy marimba, egy ukulele, vagy bármi. Hogyan találjátok ki, hogy ilyenkor mi kerüljön oda? Ugyanolyan demokratikus módon, mint a dalszövegeket?
Igen, az van, hogy bárki javasolhat bármit, aztán megbeszéljük, hogy „na, ez király ötlet”, vagy „ez borzasztó ötlet”, de olyan is van, hogy valami remek ötletnek tűnik, aztán kipróbáljuk, és kiderül, hogy borzasztó. De először mindig a dal alapjai vannak meg, a gitárok, basszusgitár, dob, vokál. És ha van valami olyan rész, amit említettél, amikor a zene lehalkul és lelassul, akkor ott hozzáteszünk valami textúrát, ütőhangszereket, vonósokat… Volt olyan is, hogy egy karácsonyi dalunkban egy egész kórus énekelt. Igyekszünk új dolgokat kipróbálni és érdekessé tenni a zenét.
A Constellations óta vendégzenészek is felbukkannak a lemezeken, mostanában egyre többször. Őket hogyan választjátok ki?
Leülünk és megbeszéljük, hogy kik azok, akikről úgy gondoljuk, hogy tök jó lenne meghívni őket egy albumra. Általában énekesekről van szó.
Van egy ilyen bakancslistátok?
Olyasmi. Például “mekkora lenne már, ha eljönne hozzánk a Lamb of God énekese!”, vagy a Gojira énekese, vagy a Killswitch énekesei. Ilyenkor megkeressük őket, aztán meglátjuk.
– Hé, Jeremy McKinnon az A Day to Rememberből, van kedved énekelni egy új dalunkban?
– Persze, tökre adnám!
– Oké, zsír.
Szóval például Randyt meg a gojirás arcokat is megkerestétek?
Úgy tudom, igen.
És mire jutottatok velük? Ugyebár az új albumon nem szerepelnek – nemet mondtak, vagy egyszerűen csak nem jutott el a dolog a megvalósulásig?
Nem arról van szó, hogy ne lett volna kedvük hozzá, inkább csak az időzítés nem simmelt.
Akkor lehet, hogy később még összejön?
Abszolút.
Ezen a turnén elkezdtétek élőben játszani a Chop Suey-t. Korábban intrónak használtátok a dalt, hogy felpörgesse a közönséget, most viszont konkrétan el is játsszátok. Ez kinek az ötlete volt?
Azt hiszem, JB-é. Valami olyasmi volt az elgondolása, hogy „lassan már összenő a nevünkkel ez a dal, és az emberek tudják, hogy szólni szokott a koncerteken. Mit szólnátok, ha feldolgoznánk?” Szóval a covid alatt megcsináltuk a feldolgozást, majd amikor elindultunk turnézni, akkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha az első felét csak úgy bejátszanánk, a második felét meg élőben nyomnánk.
A legtöbb zenekar meghagyna egy ilyen dalt a buli végére, vagy ráadásnak, ti viszont nem.
Nem, nálunk kapásból a legelső, mert általában a Chop Suey volt az utolsó dal, mielőtt elkezdtük játszani az első számot, szóval így adta magát a dolog.
Úgy emlékszem, még régen kijelentettétek, hogy a Baby One More Time feldolgozást soha nem fogjátok élőben játszani.
Így igaz.
Pedig az a világ egyik legkirályabb feldolgozása, és ez nagyon sok ember egybehangzó véleménye. Mi kellene ahhoz, hogy beadjátok a derekatokat, és mégis eljátsszátok? Van rá bármi esély, hogy egyszer meggondoljátok magatok?
Nem hiszem. Szerintem el sem tudnánk játszani. [nevet] Túl gyors, meg nem is emlékszünk rá, szóval újra meg kellene tanulnunk az egészet, hogy menjen.
Ez jogos, viszont egy csomó régi dalotokat is meg tudtátok tanulni újra. Sőt igazából talán az ABR az a zenekar, amelyik a legtöbb lemezét játszotta végig élőben, mondjuk a Metallica után. Eddig három ilyennél tartotok.
Igen, Messengers, Constellations, Leveler.
Milyen hatással van a bandára, amikor ezeket a régi dalokat újra elő kell venni és megtanulni?
Jó móka. Nosztalgikus. Leülök és töröm a fejem, hogy “hogyan is kell eljátszani ezt a számot?” Ilyenkor elkezdek drum covereket keresni a YouTube-on, és mások videóiból rakom össze, hogy hogyan kell eljátszani egy régi dalomat.
Ezek szerint nem készítesz jegyzeteket magadnak, hogy esetleg 10 év múlva is el tudj játszani valamit?
A dobtémákról általában készítünk, de nekem sokkal gyorsabban megy, ha nézem és hallom is, mintha csak kiolvasnám kottából. Úgyhogy azt szoktam csinálni, hogy felmegyek a YouTube-ra, beírom, hogy “August Burns Red Blinding Light drum cover”, és találok egy rajongót, aki 10 éve feljátszotta a dalt. Megnézem lassítva, az alapján újra megtanulom, aztán írok neki egy kommentet, valami olyasmit, hogy “Nagyon köszi, valószínűleg soha nem gondoltad volna, amikor csináltad ezt a videót, hogy én 10 évvel később majd ezt nézve fogom újratanulni a dalomat.” [nevet]
Mit gondolsz, melyik a leginkább alulértékelt ABR-dal?
[hosszú gondolkodás] Alulértékelt?
Tehát melyik dal nem kapott annyi figyelmet és elismerést, amennyit szerinted érdemelt volna?
A Lighthouse a Guardiansről. Szerintem tök jó a szövege, én írtam, és amiről szól, az is nagyon fontos napjainkban. Meg szerintem a dal is fülbemászó. De mégsem kapott annyi lejátszást, amennyit kaphatott volna.
Élőben nem is játszottátok, ugye? Pedig talán akkor jobban beérezték volna az emberek.
Ez fordítva működik: általában csak azokat a számokat játsszuk, amiket az emberek szeretnek. Ha valami nagyon közkedvelt, akkor eljátsszuk.
Hogyan méritek fel, hogy egy dal mennyire közkedvelt?
Az online lejátszásokból.
Tehát szigorúan csak a számokat nézitek?
Igen, vagy azt, hogy mennyit beszélnek egy dalról.
Fordítsuk meg az előző kérdést: melyik a legtúlértékeltebb ABR-dal? Van esetleg olyan, amelyiket már unod vagy eleged van belőle?
Nem igazán van olyan dalunk, amit meguntam volna, de legyen mondjuk a King of Sorrow. Nem rajongok azért a dalért. Nincs vele bajom, ha eljátsszuk, csak szerintem nem túl fülbemászó.
Kétszer jelölték a zenekart Grammy-díjra, 2016-ban az Identityvel és 2018-ban az Invisible Enemyvel. Mindkét dal i betűvel kezdődik. Azóta egy i betűs dalt sem írtatok, és nem is jelöltek több Grammyre…
[nevet] Ez igaz. Gyorsan át kell neveznünk valamelyik számot!
Szerinted mennyire fontos a Grammy, és mennyire lehet komolyan venni?
A Grammy királyság! Szerintem előbb-utóbb eljutunk még oda, legalábbis remélem. A Grammy egy tök jó buli, és nyilván nagyon fontos dolog, bár a szüleinknek, a barátoknak meg a családnak sokkal inkább, mint nekünk. De tök menő, mikor elviheted oda a szüleidet, a feleségedet, és átélheted ott az egészet.
A szüleid – vagy a bandából bárkinek a szülei – el szoktak menni a koncertekre, vagy volt már korábban, hogy elmentek? Mit szóltak hozzá?
Persze, nagyon sokszor eljöttek, főleg a karácsonyi koncertjeinkre. Tetszett nekik. Nyilván tök jó, hogy támogatnak minket, hiszen végignézték, ahogy a semmiből felépítettük a zenekart, és büszkék is ránk, hogy mi mindent elértünk. De szerintem most már több éve annak, hogy utoljára eljöttek, mert mostanra úgyis nagyjából tudják, hogy mire lehet számítani.
Gondolom amúgy egyáltalán nem a kemény zene rajongói.
A mi rajongóink, de nem a zenénk rajongói.
Az interjú hátralévő részéről videófelvétel is készült:
Szerinted mi a legnagyobb eredmény, amit a zenekar ezidáig elért? Mire vagy a legbüszkébb a 20 év alatt?
Hmm. Szerintem a legnagyobb eredmény az, hogy egyáltalán eljutottunk 20 évig.
Ugye tudod, hogy ez egy megúszós válasz?
De tényleg! Ez a leginkább helytálló válasz, amit adhatok. Amikor elkezdtük a zenekart, még csak kölykök voltunk, a szüleim farmján rugdostuk a kavicsokat, és arról álmodoztunk, hogy lesz egy zenekarunk, leszerződtet minket a Solid State, és koncertezünk a helyi klubban, a Chameleon Clubban. És nagyon durva, hogy ehhez képest 20 évvel később itt ülök Budapesten, és már rengetegszer játszottunk is itt az elmúlt évtizedben…
Azt hiszem, ez most nagyjából a tizedik lesz.
Durva! És még mindig együtt vagyunk, és bírjuk egymást, és még mindig közösen zenélünk, meg tartalmakat rakunk ki. Ez tök jó!
És még mindig ugyanaz az 5 srác van együtt. Ez önmagában is nagy dolog. Nem sok zenekar mondhatja el ezt magáról.
Így van. Ha ez a válasz nem ér, akkor azt mondanám, hogy a beszélgetéseim azokkal a rajongókkal a kordonnál, az interneten, vagy a merch pultnál, akikkel valami nagyszerű dolog történt a zenénk, a koncertjeink vagy a dalszövegek miatt. Az évek során nagyon sok rajongóval beszéltem, akik valamilyen nehéz időszakot éltek át, és beszéltek erről nekem vagy nekünk, és az a tudat, hogy valami pozitív dolgot tettünk a világban, segítettünk embereken és mosolyt csaltunk az arcukra, az tök király. Ez ennek a munkának a legjobb része: a tudat, hogy összességében valami jót teszünk, ami szebbé teszi mások életét, nem rosszabbá, ami reményt ad, nem csak lehúz a negatív dolgokkal. Azokból épp elég van a világon manapság, és hiszem, hogy lehet találni valami jót minden napban és mindenkiben. Nagyon sok dolog van, amire érdemes várni. Okkal vagyunk itt, és az élet tényleg egy ajándék. Örülök, hogy egy zenekar tagja lehetek, és körbeturnézhatjuk a világot, fényt és pozitivitást közvetíthetünk, vagy legalább boldoggá tehetünk pár embert.
Mi volt a legjobb történet, amit hallottál egy rajongótól akár személyesen, akár az interneten vagy bárhol?
Fúha… ez úgy 3 éve történt, még a covid előtt. Azt hiszem, Virginiában voltunk, lementem a kordonhoz a koncert végén, mikor befejeztük a műsort, leugrottam oda tiszta izzadtan, beszélgetni a rajongókkal, mikor egy srác leszólított, hogy “képzeld, Matt, én börtönben voltam egy ideig, és az egész életem szörnyen alakult, tényleg elértem a mélypontot… van egy exfeleségem odakint,” meg azt hiszem, gyerekei is vannak. És elmesélte, hogy mennyire rosszul ment a sora. Aztán a börtönben hallotta a Marianas Trenchet, ami egy sok évvel ezelőtti számunk, és meghallgatta a dalszöveget, amit Jake írt az elsüllyedésről, és egyszerűen nagyon magáénak érezte a szöveget és a zenét.
És összeszedte magát, felhagyott az ivással, felnőtt a felelősségvállaláshoz, kitűzött magának bizonyos célokat, kijött a börtönből, és visszanyerte a feleségét és a gyerekeit. És megköszönte nekem, hogy megmentettem az életét.
Ez egy olyan dolog, amit sokszor hallunk a rajongóktól, és kedves, hogy ezt mondják, és általában nehéz mit mondani rá, mert nem ismerjük pontosan a kontextust. Nehéz egy ilyet úgy kezelni, mintha a saját érdemem lenne, mert nyilván én csak egy dobos vagyok egy zenekarban, és nem mentettem meg szó szerint az életüket. Ebben az esetben viszont azt éreztem, hogy “azt a mindenit!” Mert a zenekar, amit 2003-ban alapítottam, írt egy Marianas Trench című számot, aminek a szövegét Jake írta, és valaki meghallgatta ezt az életének egy mélypontján, és ez szerepet játszott abban, hogy összeszedte és egyenesbe hozta magát, és csodálatos módon talpra állt és visszaszerezte az életét.
Nem mondom, hogy ez a csoda az én érdemem, de belegondolva azt tudom mondani, hogy “Istenem, te pontosan eltervezted ezt az egészet, hogy csináltunk egy zenekart, és ezáltal hozzájárulunk ahhoz, hogy más embereknek jobb legyen az élete, mint azelőtt volt, vagy mint egyébként lenne.”
Számomra ez valami elképesztő. Látom magam előtt a srác arcát, és hogy mennyire valós volt számára ez az egész ott az életének azon a sötét pontján. Ha valaha történt veled valami szörnyű dolog, akkor el tudod képzelni, milyen elveszve érezni magadat, és láttam rajta, hogy ő ott volt, de kijutott belőle. És annyira örült, hogy el tudott jönni a koncertre – „Alig vártam, hogy ezt elmondhassam neked, ez annyira csodálatos, köszönöm!” „Én köszönöm, hogy ezt elmesélted!” Megkérdeztem tőle, hogy elmondhatok-e vele együtt egy imát – „persze!” – aztán megöleltük egymást, és az egy nagyon szép pillanat volt.
Koncertfotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
Interjú videó: Kiss Tamás
