Leraktunk egy betonbiztos alapot, mert mindenáron el akartunk menni innen - Newborn-interjú

A hazai underground történetében kevés olyan banda van, amely alapjaiban formálta át a saját színterét, teljesen feje tetejére állítva az akkori elképzeléseket, és egyben felhelyezve hazánkat a nemzetközi térképre, de azért akad pár történet, melyekre időről-időre érdemes visszaemlékezni. Bár ezek a zenekarok már nincsenek szem előtt, sőt talán az utódzenekaraik is alig adnak életjelet, a hatásuk viszont mind a mai napig érezhető.

Ilyen zenekar az 1998 és 2002 között aktív Newborn, akiknek nem mehetünk el szó nélkül a csúcsműve mellett - igen, arról a bizonyos piros (bordó) kislemezről van szó, az In These Desperate Days...-ről, mely ráadásul idén töltötte be a 25. évét. Így adta magát, hogy kikérdezzük a zenekar három tagját, Fellegi Ádám dobost, Jakab Zoli énekest és Szalkai Tibi gitárost. A negyedszázados, megkerülhetetlen alapokat azért is érdemes újra elővenni, mert már bőven felnőtt egy olyan generáció, akik koruknál fogva nem lehettek részesei ennek a korszaknak, így számukra megpróbálunk egy kis rálátást biztosítani a kétezres évek elejére - akik pedig ott voltak, azokat párás tekintetű nosztalgiázásra invitáljuk így az éve vége felé közeledve.

Ha valakinek esetleg teljesen idegen lenne az ünnepelt anyag (reméljük, kevesen vagytok), azoknak leginkább volt főszerkesztőnk, Bali Dávid kritikáját ajánljuk kezdésnek, melyet még 2011-ben írt az albumról, alább pedig inkább a zenekar történetét próbáljuk meg keretbe szedni. 

Egy egészen meseszerű történettel indult a zenekar terjesztése, miután Ács Máté [basszusgitáros] nyert a lottón 420 ezer forintot (ez mai árfolyamon olyan 1,2 millió forint). Igencsak elkötelezettek lehettetek, főleg Máté, hogy ezt a pénzt feltette egy alakuló underground zenekarra. A húszas éveitek elején ennyire első helyen volt a zenekarozás az életetekben? Hova helyeztétek a prioritási listán, meg egyáltalán az akkori életetekbe hogy fért bele a munka, párkapcsolatok stb. mellett? Ádám, rólad tudom, hogy a munkatempód még mindig példás, elég csak a jelenleg is aktív bandáidra gondolni, régen is így volt ez? 

Tibi: Na, ez a sztori már a feledés vaskos tasakjába került nálam, mindenesetre anyagilag nem túl jövedelmező befektetést csinált a fiatalember, ámbár a lelki/kulturális hozam maximalizálása tekintetében ennél nem tehetett volna zseniálisabbat! Nálam a 20-as éveimben a zenélés, zenekarozás abszolút priorítást élvezett, az akkori munkahelyeim és párjaim ""legnagyobb"" örömére. Valami olyasmire leltem rá egyrészt a színpadon, másrészt egy angyalföldi panel kisszobájában az ágyam szélén görnyedve filléres fadarabnak húrjait ráncigálván, ami a mai napig kitart, töretlenül tör rám és szippant be ennek az alkotó folyamatnak hangos ereje. 

Ádám: Nagyon vicces, erre a lottó sztorira egyáltalán nem emlékszem. Semennyire. Ez tök jellemző egyébként... valszeg annyira egyértelmű volt, hogy erre fogjuk fordítani a Máté pénzét, hogy ezért sem maradt meg a sztori. Nemcsak hogy a 20-as éveinkben, de 17-18 évesen is teljes prioritást élvezett a zenekar. Tibi, Máté meg én a Newbornt megelőzően az Otherside nevű bandában toltuk, és semmi nem lehetett fontosabb akár egy próbánál sem. Heti 5-6 alkalommal biztos, hogy lent voltunk a próbateremben. Ha vasárnap valaki mondjuk ne adj’ isten moziba akart menni, azt csak „külön engedéllyel” lehetett, és egyáltalán nem néztük jó szemmel. Vagy akár egy szombati koncert után is egyértelmű volt a vasárnapi próba. Ez volt a tempónk anno...

Zoli: Igen, Máté előszeretettel rulettezett és lottózott, így az akkori négytalálatos szelvény nyereményét beinvesztálta a zenekarba, hogy legyen 300 db CD-nk. Aztán azzal neki is indultunk Európának, pólót nyomni már nem maradt pénzünk.

Mindent ennek a zenekarnak szenteltünk, mindent. Nem volt B-terv, nem volt alternatíva.

Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a zenekar igen rövid ideig tudott működni. Akkoriban egy más világ volt, tényleg nem volt más opciód, csak turnézni, hogy bárki megismerjen, újra meg újra meg újra. Volt, hogy 23 órát vezettünk Lyon mellé a hegyekbe egy punk hardcore fesztiválra, lenyomtuk a bulit, megtöltöttük a kisbuszt bagettel (nem vicc, konkrétan annyit vittünk el, hogy két nap múlva is estek ránk a kiszáradt bagettek, ezekkel akkor már embert lehetett volna ölni), vezettünk 16 órát Regensburgba, ahol egy 30 fős próbateremben játszottunk kétszer annyi embernek, így minden dal után a fele kiment, a másik fele bejött, majd egy jó tízórás út Sárvárra másnap kora reggel, ahol egy nagyon jó kis hardcore fesztivált szerveztek Dosiék (Derkovbois), majd onnan haza még éjjel 4-5 órát.

Teljesen természetes volt, hogy mentünk 53-54 órát, hogy játszhassunk háromszor 30-40 percet.

Nem volt kérdés, nem volt más alternatíva. Ha hatan voltak, ha hatszázan. Munkahely, kapcsolatok stb. – mind megszenvedték ezt, de akkoriban egyáltalán nem érdekelt ez engem. Nyilván nem egészséges ez, de mikor legyen hülye az ember, ha nem 19-20-21 évesen? Akkoriban nem tudtuk, mi az a "post-tour blues", hazajöttünk és egyáltalán nem találtam a helyemet a társadalomban, és non-stop szarul éreztem magam, teljesen átvette az irányítást a pánik, a szorongás, hogy valamilyen módon kellene egy életem legyen itthon, de nem működik benne semmi. Szerintem nem egyedül vagyok így ezzel a zenekartagok közül.

Hogy zajlott az első zenekari próba? Zoli, ha jól tudom, az első alkalomkor a Nothing Remains című dalt mutatták meg neked, mi volt rá a reakció? Dalszöveg tekintetében volt valami ráncfelvarrás?

Zoli: Ádám általában elvárja, hogy én legyek egyszemélyben a zenekar élő emlékezete, igyekszem is ennek eleget tenni, de az első próba valahogy kimaradt nekem, azt leszámítva, hogy 1998. május elsején volt. Pedig a korai próbákról valahol még egy VHS video is van valaki tulajdonában. Az első dal pedig, ahogy mondod, a Nothing Remains volt. Tibi írta a dalszöveget, Revenge Remains volt a dal címe. Azt elolvasva végül a Remains szót azért meghagytam az új szöveghez, haha.

Valahogy ennél a bandánál éreztem először, hogy egy másik generáció, hogy nem annyira vaskalapos, mint az elődök, hanem inkább nyitott abban a zenében, amit játszott, ás abban, amit a tagok hallgattak. Mik voltak akkor a fő inspirációk, és mi az a zenekar, amit azóta is elővesztek?

Tibi: Számomra fontos volt - és a mai napig is az - a megfelelően elhelyezett nyitottság, haladás, fejlődés, változatosság, komplexitás, viszont: a tradíciók és a nagy öregek tisztelete mellett, akik személye és munkássága nélkül ki tudja, hol tartanék művészetileg, vagy bármelyik életterületen. Nekem azok voltak a legizgalmasabb alkotások, ahol a nyers tradicionalitás mellé befigyelt némi vagy nagyobb mértékű egyéb, rokon stílusokból színező momentumok, fűszeres karakterek akár művészeti és/vagy előadói szinten. Érdekes trip, ha az ember kifigyeli, hol és mikor került bele a bluesba a rock, a rockba a punk, a punkba a HC és a HC-ba a metál, aztán hogyan tekert rajtuk egyet a pop.

Ádám: Igen. A '90-es évek vége óriási robbanás volt. A zenénk (köszönhetően a rengeteg próbának és a minket érő hatás-zuhatagnak), nagyon hamar kinőtte az alapvető „HC” zeneiséget. Pár év leforgása alatt minden a feje tetejére állt. Gondold csak el... Asszem ’94-ben volt itt a Spudmonsters, ’95-ben az SFA, 96’-ban a Madball, ’97-ben az Earth Crisis, és nagyjából ennyi volt a nemzetközi becsatolás a magyar színtéren. Utána, főleg a Jakab munkássága miatt, olyan erős lett a sodrás, hogy majd’ minden héten volt valami esemény. Itt kerültünk be igazán a nemzetközi vérkeringésbe, igazából itt született meg a valódi színtér. Ebben az időszakban alkotott a Newborn is, ezért is van az, hogy zeneiségében, megszólalásában is nemzetközi volt. ’99-ben már olyan bandákkal játszottunk együtt külföldön, mint pl. a Shai Hulud, és ez egyértelműen, alapjaiban határozta meg nemcsak a zenénket, de az alapvető attitűdöt is.

Taknyos 20 éves fejjel már a külföldi turnézás, lemezkiadás volt „az alap”, és ezektől semmi nem tántoríthatott el.

Zoli: Eszmei síkon nálam nincs nagy meglepetés: Catharsis, Trial, Refused, az Ebullition Records korszak, His Hero Is Gone, Dropdead volt abszolút meghatározó és ha felnézek a lemezgyűjteményemre, még mindig ezek a lemezek azok, amelyek külön helyet kapnak a polcon. Zeneileg hatalmas hatással volt ránk az akkortájt nagyjából velünk egy időben indult Shai Hulud, és nem árulok zsákbamacskát a Cro-Mags említésével, vagy a svéd dallamos death metallal sem (plusz Carcass – Heartwork éra, bár én a Necroticism lemezt is imádtam, meg nyilván a korai albumoknak is megvan a maguk helye a történelemben, de nyilván nem azok voltak ránk hatással). Ezeket én mind elő is veszem, rendszeresen.

Alapból a hazai színtér akkor hol tartott, milyen közegbe robbantatok be, kik határozták meg a kilencvenes évek végét?

Ádám: A '90-es évek végét szerintem a Dawncore és a Newborn vitte. A közönségnek kellett egy kis idő, legelőször azért kicsit mindenki a fejét vakargatta, a kapuőrök a fogukat csikorgatták, az előző generáció a színpad szélén fente a késeit, ropogtatta az öklét, de aztán végül elcsitult minden, mindenki belerázódott, haha. Nem nagyon volt konkrét HC színtér még a '90-es évek közepén. Voltak jó bandák, pl. Sedative Bang, vagy a Havannáról az All For Nothing, és persze ott voltak a Tizedesék, vagy pl. a szombathelyi bandák. De igazi közösségbe csak pár évvel később kovácsolódott az egész. (Természetesen a punk élt és virult már jóval ezelőtt is!)

Zoli: Ha a második generációs hardcore színteret nézzük, amelyet a Sedative Bang és baráti köre (Phone Crew, Reaction For All stb.), a Dawncore, a Havanna lakótelepi zenekarok tömkelege (mint pl. az All For Nothing – a mai napig talán az egyik leginkább fasza magyar hardcore anyag), és a mi régi zenekaraink (Burning Inside a részemről, a többiek részéről az Other Side), no meg persze a Savaria Colonia HC zenekarok (Social Free Face, Liberal Youth, United Side, akiknek elmondhatatlanul sokat köszönhetünk) és a Szentes-Csongrád tengely zenekarai alkották. Mi voltunk talán valahol az átmenet, akkoriban indult az Embers eredeti felállása (szerintem ők voltak a régi felállásukban Magyarország egyik létező legjobb hardcore zenekara élőben), az Aljas Indokbólból névváltással született Hold X True, Penalty Kick, Fallenintoashes, kortársaink voltak a Human Errorék, aztán a Many Others (Sokan Mások néven indultak, és belőlük lett a Bridge to Solace fél tagsága a Newborn oszlása után), és a punk színtéren nagyon jó kapcsolatot ápoltunk a Hátsó Szándékkal, amelyikből egy rakat kiváló zenekar nőtte ki magát – egy elképesztően izgalmas és élettel teli korszak volt, amely egyrészt igen gyakran hivatkozási alap a mai napig a hardcore színtéren, valamint azon kívül is.

Másrészt meg elég időt töltöttem álszerénységgel az életben, illetve úgysem fogom tudni megváltoztatni azok gondolkodását, akikben van egy rólam kialakult kép, így kimondom, amit ki kell, és ezt tényleg nem azért, hogy bárkit megsértsek vele:

nagyjából ebből a színtérből és a mi közösen, sok-sok zenekar által bepakolt kemény munkánkból él még 25-26 év távlatából a hazai modern extrém / súlyos zenei színtér nagyjából 80%-a.

Leraktunk egy betonbiztos alapot, ami nem történt volna meg, ha nem akartunk volna mindenáron elmenni innen. És ez nemcsak ránk volt érvényes, mint Newborn, meg a velünk szinte szimbiózisban mozgó Dawncore, hanem menni akart a Human Error is, Dr. Slayer brutális melót rakott a zenekarba, aztán pl. az életemben ki nem teszem a lábam Magyarországról 17 évesen, ha az SCHC srácok nem segítenek még a Burning Inside-ot kijuttatni egy szlovén fesztiválra Ljutomerbe 1997-ben, a Newborn születése előtt pár hónappal.

Tibi, te honnan merítetted a gitárstílusodat? Ezek a korszakot meghatározó témák a mai napig annyira frissek és időtállóak, csak elképzelni tudom, hogy ez anno mennyire furcsán hathatott. Hogy fogadta ezt a színtér?

Tibi: Zenehallgatási, érési szakaszaim a zenekarozásig: Szandi, Pet Shop Boys, Modern Talking, Bonanza', Depeche Mode (na itt történt némi felfelé ívelés, de sajnos a Mode-klubba nem jutottam el, taknyos voltam még, de az idősebb telepi spanok sztorijain sokat csüngtem), U2, Guns, RATM, Biohazard (itt is történt némi fókusz változás), Life of Agony, aztán kezdődött a Total Car-os időszak, és a Fellegi megmutatta, mi az a kvint, mert addig csak az E moll/C dúrt ismertem a gitáron, plusz a skandináv metál vonalba is bevezetett az At the Gatesszel az élen. Innentől a TC DJ-k repertoárjában és a táncparkett Havanna lakótelepi ördögeinek köszönhetően felfigyeltem az old school HC-ra, and the rest is history! Akkori imádat: Agnostic Front, Madball, Gorilla Biscuits, Ignite, Shai Hulud. A gitározásomban nincs semmi eget verő talentumitás, inkább az ízlés, a stílus, a vízió és a big picture látása jellemzi. Hálaisten egyből átjött a színtérnek és nem kellett akkreditációs körökre időt és energiát pazarolni, teljes mértékben koncentrálhattam a dolgomra. 

Térjünk rá az ominózus, most negyed évszázados In These Desperate Days… című lemezre: hogy nézett akkor ki egy stúdiózás, hol zajlottak a felvételek, milyen körülmények között és mennyi idő alatt? Zoli, te említetted, hogy eléggé megküzdöttél az éneksávokkal, a végére kicsit eleged is lett.

Zoli: Az amúgy a Ready To Leave..., azaz a Catharsis-split volt, ahol teljesen kiakadtam a nap végére. De hasonló mód ment fel minden. Analóg felvétel, és nem volt nagyon pénzünk, így össze kellett próbálni az anyagot annyira, hogy legalább az első breakig, ahol lehetett talán kötni, élőben eljusson a zenekar. És tudom, hogy a többiek kritikusabb szemmel nézik ezt, főleg utólag, én elképesztően büszke voltam és vagyok rájuk, kemény meló volt. Ha manapság stúdiózom („manapság” inkább, meg „stúdióznék”), nem vállalok többet egy dalnál egy nap, hacsak el nem kap az ihlet. Azért felhányni négy dalt, javításokkal, több sávra, ordítva megállás nélkül komoly teher a torkodnak, plusz rajtad a stressz, hogy ha elbaszod akkor a gatyád ráfizeted a nemlétező keretedből a stúdió költségekre.

Érdekes mód a kislemez felvételét nem éltem meg ennyire nehezen, de rá egy évre a split négy dalánál nagyjából vért izzadtam és elmosódott a határ a valóság és a tévképzeteim között, miszerint minden hiába, mert az egész, amivel erőlködtem, kurva szar és vállalhatatlan. Nem is tudtam szeretettel gondolni arra az anyagra addig, amíg meg nem hallottam 2 hétre rá, akkor már megkevert állapotban.... és rá is csodálkoztam, hogy abszolút vállalható lett.

Tibi: Egy kis boomer kitérő: akkoriban a 2000-es évek legelején még a stúdiótechnika kis hazánkban nem tartott ott, hogy elég gyakorlás nélkül is neki lehetett menni egy anyag felvételének. Sokat készültünk rá együtt (én még külön is, basszus), élőben rögzítettük a zenét úgy, hogy Ádámot nem is láttuk, mert egy másik szobában izzadt le magáról vödörnyi folyadékot "dobkondizás" közben. Hidasi Barni stúdiósunk kihozta belőlünk az akkori maximumot minden tekintetben.

Tibi, a reunion bulin 2008-ban említetted, hogy a kislemez felvétele után égtél a stúdióban, hogy milyen rossz lett a végeredmény, mi volt a probléma, mi nem tetszett?

Tibi: Well, U know... Akkoriban maximalista voltam, és olyan hibákat is kiszúrtam, amit "földi halandó" nem. De a cseréje túl sok időt és ráfektetést vett volna igénybe, ami nyilván pluszköltség a sóher senkiháziaknak (nekünk), és ha esetleg nálam kigurul, megvan az esélye, hogy másnál viszont beragad, ami mit is jelentett 2000-ben egy élő felvétel tekintetében? Újrah! But no fckng way... Így háát maradt a megalkuvás, ami a kislemez berobbanását nem igazán érdekelte, sem itthon, sem az óperencián túl. Nyilván később már jóra hallgattam az egészet, haha.

Hogy volt ez a kiadós dolog? Turnstile Records, segítség a Cataracttól, majd a kiadó földbe állása, később a catharsisos split, honnan ezek az ismeretségek? Zoli, te ekkor már csináltad a koncertszervezést, innen is volt a sok kapcsolat?

Zoli: Így van, nagyjából a Newborn kezdetével egyidőben álltam neki koncerteket szervezni. A telefonszámom, miután megcsináltam egy pár koncertet, kézről kézre járt nyugaton, egyre több zenekar szeretett volna jönni (pl. a Dropdead turnéit akkoriban Bernd, a Stack énekese szervezte, aki küldött egy másolt kazettát, amelyen az A oldal a Dropdead egyes, a B oldal a kettes lemeze volt, azonnal be is szippantott, a levelet a kazetta mellé pedig egy His Hero Is Gone-szórólap hátsó oldalára írta, és a HHIG-t a következő módon írták körbe a flyeren: "watching them play is like watching your best friend get hit by a car", nyilván ez is behúzott, haha), és elkezdtem kiépíteni egy kapcsolatrendszert, majd a Newborn születése után egy évvel úgy voltunk, hogy akkor induljunk el a Dawncore-ral közösen. A többi nagyjából történelem.

2000-ben, miután felvettük a Desperate Days kislemezt, kimentünk egy mannheimi fesztiválra (Pflingstfest – pünkösdi hardcore fesztivál) játszani, ott láttuk pl. a Buried Alive-ot, akik nem bírtak aludni tőlünk, annyira horkolt Máté, haha. Ott találkoztam és mutatott be egy német ismerősöm (Yvonne, az Avocado Booking egyik vezetője) Simonnak, a Cataract gitárosának, aki azért tud eléggé arrogáns is lenni, na ez addig tartott nála, amíg a kezébe nem nyomtunk egy írott CD-t, amit beraktunk a kocsijába (a mi bérelt buszunkban még rádió sem volt, jó út volt ez is, kétszer tizenöt óra), és hatalmas vigyorral hallgatta. Mondta, hogy szívesen kiadná CD-n, mi meg rábólintottunk.

Addigra Szalai Miki és Márkus Laci barátaink már eldöntötték, hogy ebből lesz egy bakelit 7”, és így született a Turnstile Records – remélem tudják mindketten a mai napig, hogy nekem ez életem egyik legnagyobb ajándéka volt, amit bárkitől kaphattam zenei pályafutásom korai szakaszában: bizalmat, megbecsülést, törődést. Ha ők nincsenek, és nem tesznek bele ennyi melót, mi magunktól még ma is balfaszkodnánk. Végül a Natural High Records-féle CD-változat sosem született meg, a kiadó valamiért földbe állt, és egy grazi kiadó, az Erdkampf adta ki.

A Catharsis-split pedig annak a barátságnak köszönhető, amit 1997-ben, még a Burning Inside tagjaként kötöttünk velük, és ami a mai napig tart, két hónapja voltam velük turnén, a mai napig én szervezem Európában a koncertjeiket.

Zoli, ami a dalszövegeidet illeti, van olyan téma, amit 25 éve sérelmeztél, és azóta pozitív változás következett be azzal kapcsolatban, vagy minden csak egyre rosszabb lett? Az All Roads Lead to Rome szövegmagyarázatánál felveted a kérdést, hogy: "what the fuck are we moving forward"? Negyed évszázaddal később hogy válaszolnál erre a kérdésre?

Zoli: Egyrészt úgy, hogy azért 45 évesen kicsit megmosolyogtató újraolvasni az embernek a 18-20 évesen megfogalmazott gondolatait. Nem is magával a gondolatokkal van baj itt persze, hanem az akkori angoltudással, haha. Másrészt,

25 év alatt nem lett jobb hely a világ, minden felgyorsult és én hiszek benne, hogy még a mi életünkben látni fogjuk azt, ahogy minden lángra kap körülöttünk. És igyekszem sokkal pozitívabban állni az élethez, mint tettem azt egy dühös, magányos és elkeseredett tizen-huszonéves gyereknél, de megvan ebben a dalban minden, amit ma is gondolok a világról.

És ilyen szinten önbeteljesítő jóslat volt ez akkor: mit akarunk ennyire ebben a világban, hogy ennyire fejetlenül rohanunk egy olyan disztópia felé, ami mára inkább valóság, mint lázálom.

Zoli, a Citadels Burning dalszövegét mi inspirálta? Megemlíted a kelet-európaiak lenézését, vagy hogy a külsőségek (hány színes bakelited van) határozzák meg, hogy mennyire vagy true arc, és ezek elveszik a teljes fókuszt az igazi céltól, volt valami konkrét tapasztalat, főleg előbbivel kapcsolatban?

Zoli: Ez nagyjából annak szólt, ahogy keleti-európaiként meg kellett éljük, hogy milyen kint nyugaton. Nyilván vicces, hogy megjelent akkoriban pár, kurva szar hangszerekkel felvértezett és nagyon rosszul öltözött magyar hülyegyerek, de leginkább utólag láttuk ezt igazán, hogy mennyire éltek vissza azzal sokan, hogy azon kívül, hogy jó lemezeket csináltunk és jó koncerteket adtunk, az égegyadta világon semmiről nem volt semmilyen elképzelésünk – ebből sikerült szerintem sokaknak hasznot húznia, mert mi tényleg az a zenekar voltunk, akik elmentek 50-60 órát utazni 2-3 koncertért. Persze ma már sokkal inkább becsatornázódott Budapest és Magyarország, meg a régió nagy része a nemzetközi körforgásba, de valljuk meg, pár kivételtől eltekintve továbbra sem árasztjuk magunkból azokat a zenekarokat, akik csúnya szóval piacképesek, még csúnyábban szólva vállalhatóak. Persze vannak kivételek. Röhögtek rajtunk, lenéztek, de jól jöttek a teltházas Newborn-koncertek. Persze ezt nagyrészt magunknak és a teljes amatőrizmusunknak köszönhettük. A nyugati gőgös elitizmus a mai politikai berendezkedést elnézve nagyobb társadalmi szinten az egyik legnagyobb probléma továbbra is. Igazából, ha valamit tanultam ezekből az évek során, hogy igyekszem a mérleg nyelve maradni keleti gyerekként egy olyan világban, ahol alapjában véve jobban szimpatizálok a nyugati berendezkedéssel, de azok hibáit igyekszem észlelni, látni, kitárgyalni – és nem agyvérzést kapni tőlük. 

A Difficultuies of Crossing a Borderben szó van többek között a turnézás nehézségeiről, hogy nézett ki a Dawncore-os turné, mik voltak a legnagyobb nehézségek, vagy ha volt, mi az ami akkor jobb volt, mint ma? Meg egyáltalán a Dawncore-ral közös turnét hogy éltétek meg ilyen fiatalon? ez volt az első turnétok, ez után született meg a lemez, vagy már a turnén is játszottátok a piros lemez dalait?

Zoli: Szerintem zeneileg talán voltak már dalötletek, de a Difficulties konkrétan úgy született, hogy nagyon felbasztam magam azon, hogy a tahó osztrák határőrök nem engedtek át minket (nyilván a 9 személyes kisbusz három főre volt vizsgáztatva LOL), és emiatt elmaradt az első koncert. Nem volt nehézség szerintem. Azt a turnét egy hatalmas ajándékként éltem meg, minden perce fantasztikus volt, szartunk az egészbe, csak hadd játszhassunk. És játszottunk is, életre szóló barátságokat kötve. Nemrég elmentem az egyik zenekarommal, a Witch Club Satannel turnéra turnémenedzsernek és merchösnek, és az utolsó, kölni bulin odalépett hozzám egy Benji nevű srác, hogy emlékszem-e rá, és ott azt hiszem majdnem el is bőgtem magam, mert akkor esett le, hogy 26 év után találkoztam újra az emberrel, aki az első, külföldi Newborn-koncertet szervezte Homburgban (nem Hamburg). Benji szobakonyhás lakásában aludtunk 9-en, plusz ő. Elképesztő szemfelnyitó élmény volt kimenni nyugatra, mert ugyan megvannak ott is a problémák, de onnan tanultunk el mindent. Azon a turnén haverkodtunk össze a Shai Huluddal (leginkább mondjuk Matt Foxszal és Geerttel) és ismertünk meg olyan barátokat, akikkel a mai napig ápolom a kapcsolatokat és a mai napig dolgozunk együtt. Visszatérve, azt hiszem ott még csak az első EP dalai mentek, de ez az út volt, ami szövegvilágában inspirálta a „piros lemezt”. Ami valójában bordó.

Ami az élő megjelenést illeti, milyen volt az első fellépésetek, ha jól tudom, a Boysetsfire előzenekara voltatok, akkor még csak a Darkened Room dalai mentek?

Zoli: 1998. december 7., Budapest, Jailhouse. Így bizony, Boysetsfire és Newborn. A Darkened Room CD dalai mentek csak. Helyettem beszéljen ez a YouTube link, röhöghetünk majd együtt ezen: https://www.youtube.com/watch?v=UNJ9ptePNjk [be is ágyaznánk ide a videót, de nincs enegedélyezve, csak külön ablakban lehet megnyitni - a szerk.]

Nemcsak zenei, hanem eszmei szempontból is társadalomformáló volt a banda hozzáállása, amire Zoli 2008 környékén utalt a már említett kettőnégyes interjúban, hogy a zenekara nem szórakoztatóipari termék, hanem üzenettel rendelkező zenekar. Hogy látod ennyi év távlatából, mennyire sikerült ezt a mentalitást továbbadni, kikre lehet számítani ebben a tekintetben a mostani zenekarok közül, hogy állunk ezen a téren nemzetközi összehasonlításban?

Zoli: Gear, Escalate, Messer, Touch, Satells, VLKN, hogy párat említsek villámgyorsan: a hardcore színtér köszöni szépen, jól van. Sabján Bence a mai napig koncerteket szervez, a Miner Core-os srácok fanzine-t csinálnak, a zenekaraik járnak ki turnézni. Hogy ezt a mentalitást mi adtuk tovább vagy sem, azt mindenki eldönti maga, nyilván volt szerepünk benne, de ezt nem szeretném túlfejteni, igen, ahogy korábban említettem, letettük brutálisan kemény munkával, szenvedéssel, energiaráfordítással és a nem létező pénzünkkel az alapokat ahhoz, hogy abból két és fél évtized távlatában is ellegyen bárki és legyen egy út kifelé innen.

Hogy én lennék-e a leghitelesebb ember, aki arról kell beszéljen, hogy egy zenekar szórakoztatóipari termék vagy sem, azt majd mindenki eldönti magának, hiszen ezzel foglalkozom évtizedek óta, és amellett, hogy a mai napig lemezeket rendelek és igyekszem lejutni kisebb bulikba is, támogatni az önszerveződő közösségeket, nyilván van az extrém zenének olyan szegmense, amely a mindennapi megélhetésem biztosítja, amiért már elhordtak engem mindenféle szarnak úgyis, különösebben nem érdekel ez a hitelességi mutató a zenei farizeusok világában.

Viszont ha azt kérdeznéd, hogy ha ma csinálnánk a Newbornt, hogy állnék hozzá, akkor viszont bátran állíthatom, hogy az az egyetlen különbség lenne, hogy nem hagynám, hogy a mi életünk munkájának más arassa le a babérjait, így a zenekart megvédeném attól, hogy hülyének nézzenek minket, de a pénz egyáltalán nem lenne mozgatórugó, és leginkább arra törkednék, hogy a zenekarhoz mindenki hozzáférjen, aki szeretne. Közösséget ugyanis gőggel, lenézéssel, exkluzív klikkekbe sodródva, túlárazva nem lehet építeni. 

Tibi: Mindkét hozzáállásnak megvan a maga bája, szerepre. Ámbár a mai napig nekem nem mindegy, mi a dalszöveg, és nem csak egy szükséges rossznak tartom ezt az "intézményt", amivel foglalkozni kell (pain in the ass). Hozzáadott értéknek gondolom, ha egy bandának vagy előadónak van üzenete, báár, ez kétirányú utca, mert a totál destruktív és abszolút pesszimista hozzáállást és sugallatokat nem szeretem, helytelennek, olykor kifejezetten károsnak és ártónak találom, főleg a véleményvezér szerepében lévő karizmatikus előadóknál. Nem baj a kritika, a negatív érzelem kinyilatkoztatása, sőt, kellhet is, de a mérleg nyelvére vigyázzunk, kérem. 

Melyik volt a Newborn történetének legjobb koncertje/turnéja? Külföldi bulik tekintetében hol volt a legjobb fogadtatás? 

Ádám: Mindenképp „A Nagy Turné” volt a legmeghatározóbb. 42 állomás a Catharsis társaságában 2001-ben Európában. Gyakorlatilag teljesen más emberekként jöttünk haza. A Tibiék ráhúztak még 6 hetet a Dawncore-ral a Darkest Hour társaságában nem sokkal később, még abban az évben... 80 buli, day off nélkül nagyjából.

Tibi: Nekem a belgiumi IeperFest, ámbár nem azért, mert Zolit elvitte a mentő közvetlen utána pánikroham miatt, nekem meg kilövellt az aranyerem... Hanem mert nagyon odabasztunk és volt ereje, hatása a jelenlétünknek, zenénknek. Merch is jól ment, oh yes!

Zoli: Nekem a fent említett Catharsis-turné 1999-ben, aztán a 2001-es Catharsis-turné, ami bizonyos szinten testi-lelki nyomorulttá tett minket és nem volt egy könnyű kör, de életre szóló élmény volt hat hétig turnézni. Szeretném a sógor-koma-jóbarát nosztalgiázást elkerülni, de valamiért eszembe jutott egy francia fesztivál (persze emiatt is mentünk vagy 18-20 órát), ahol az Undyinggal játszottunk és annyira kész lett mindenki, hogy eltévedtünk a szálláson egy fürdőszobában (valójában bezártuk magunkat), ahol a sofőrünk, Török (Penalty Kick-, Burning Inside-bőgős) egy hajszárítóba próbált telefonálni, hogy segítsenek kijutni – és most ezen nagyon röhögök. Tisztán emlékszem egy bulira még 2002-ből, ami Rheinfeldenben volt, Németország déli részén a svájci határ mentén, és a Fear My Thoughts zenekar tagjai szervezték nekünk. Ott kezdett leesni (pedig akkor már közel volt a vég), hogy relatíve sokan kíváncsiak ránk, tele volt a hely, lehettek két-háromszázan és mindenki gumimatraccal stagedive-olt, és tudta a szövegeket, akkoriban imádtam ezeket. De a gödöllői trafós koncertek is elég különlegesek voltak, amiért sohasem tudok elég hálás lenni. Jól bánt velünk itthon a közeg.

Mi volt a legmeglepőbb hely vagy szituáció, ahol visszaköszönt számotokra a Newborn munkássága?

Tibi: Egyértelműen Japán. Mire mehettünk volna, feloszlottunk. Be kell vallani, valamihez nem volt jó érzékünk, pl. az időzítés. Az 'Idoru háromszori látogatása során (thanx to Newborn :) tipikus beszélgetési alap volt az "Újszülött" a klubokban. Minden alkalommal ezt mondtam az érdeklődőknek: "maybe-maybe-maybe" (többet nem biztos, hogy értettek volna amúgy se), talán ez is eljön egyszer.  

Ádám: Itt mindig a kolumbiai kiadású komplett Newborn-diszkográfiát mondom példának, ami valahol Európában akadt a kezembe valamilyen fesztiválon. Természetesen full bootleg, soha senki nem lépett velünk kapcsolatba ez ügyben. Imádtam, és nagyon büszke voltam rá!

De mondhatnám azt a német srácot is, akit egy rosszul sikerült stage dive után a mentők vittek el egy német koncertünkről, aki utána visszajött a kórházból egy nyakmerevítőben, mert nem akart lemaradni semmiről, haha!

Vagy amikor pár éve itt volt egy japán zenekar, talán az Instantban (a Jakab tudja a nevét) [ez vagy az Endzweck 2017-es robotos bulija lehetett, vagy az FC Five koncertje - a szerk.] és bemutattak nekik, mint „a Newborn dobosa”, és teljesen úgy viselkedtek, mintha egy igazi godzillát látnának. Ezek mind olyan sztorik, amik egy zenész egónak olaj a tűzre... így felnőtt fejjel csak végtelen hálát érzek.

Ki volt az az ember számotokra ebben a korszakban, aki a legnagyobb nyomott hagyott az életetekben, aki a legtöbbet segített, vagy csak simán a jelenléte, a felfogása nagyban befolyásolta a jellemeteket? 

Tibi: A Bane gitárosa. Meg is nyertem a "szegény ember Zachje", avagy "a magyar Zach" titulust. Emelett az akkori Téglás Zoli is nagy nyomot hagyott bennem. A Hidasi Barni + Racsi HSB stúdiós páros is beadta. 

Zoli: Brian D és a Catharsis, Greg Bennick (Trial). A mai napig közeli barátaim. Elképesztően sokat köszönhetek mindannyiuknak. Illetve az a Catharsis-turné, amikor 1999-ben elmentünk velük 6 koncertre és elmentünk Boszniába. Életem egyik leginkább meghatározó élménye volt. Van egy Sisak nevű kisebb város Zágrábtól tán egy órára Bosznia irányában és nagyjából azt elhagyva egészen Banja Lukáig, ahol a koncert volt, látthattam a saját szememmel a pusztítást, a szétlőtt és -bombázott házakat az út mentén a vaksötétben éjszaka és néztem a halvány gyertyafényt egy-egy romos házban. Láthattuk, hogy mit tett az emberiséggel a vallás, a nacionalizmus, a háború. Akkor fel sem fogtam igazán, mennyire volt rám ez hatással, az évek során azonban nagyon sokszor jött vissza ez nekem, hogy

részben azon az éjszakán Banja Luka felé lettem az az ember, aki vagyok most.

Ádám: Az akkori zenekarok – barátaink, a Catharsis, Undying, Darkest Hour, az akkor szárnyait bontogató Avocado Booking mindenképp óriási lendületet és táptalajt adott a munkásságunknak. De mondhatnám bármelyik európai promótert, aki „befogadott” és megetetett minket abban az időben.

Ha üzenhetnétek valamit az akkori éneteknek 2000-be, akkor mi lenne az? Valami jótanács, hasznos infó, bármi?

Zoli: tudom, hogy úgy gondolod, hogy tudsz énekelni Zolika, de maradj inkább az ordításnál.

Ádám:

Ezek a "régi szép idők!" Élvezd ki minden percét, te kis szaros, fogalmad sincs, micsoda privilég helyzetben vagy!

Megtettél mindent azért, hogy itt lehess. Párkapcsolatokat, karriereket, diplomákat hagytál elmenni, azért, hogy itt lehess. Sosem volt „B-terved”, szóval ha már itt vagy, adj bele mindent! Próbálj meg emberként viselkedni a zenekarodban a többiekkel, a toxikus környezetet tisztísd ki, egóból vegyél vissza, magyarul ne legyél egy fasz!
(Később majd) a „bulika” ne menjen a produkció rovására, mert az geci amatőr!

Tibi: Kedves szegény ember Zachje!

1. Ne legyenek túl nagy elvárásaid másokkal szemben és vedd figyelembe a piacot is, ne csak a szubjekív művészeti kielégülésed.
   
2. Állítsd be a piaci igények, a körülmények, a lehetőségek a művészeti talentumitás és alkotás arany metszetét.
3. Tök jó, hogy őszinte vagy, de az angyalföldi/józsefvárosi telepi tiszta nyersség olykor-olykor kontraproduktív lehet. :)))

Tibi, 2011-ben itt nálunk azt mondtad, a reunion kapcsán a bandára:

„Hát, én úgy fogalmaznék, hogy képbe raktuk, legalábbis ami engem illet. Viszont nagyon szívesen tolnék itt-ott a világban Newborn-bulikat, nem sokat, inkább keveset, de nagyot. Miért is ne, ha igény van rá! Márpedig vélhetően lenne, és én biztosan nem zárkóznék el, sőt, már említettem ezt a többieknek is. Igazából Ádám az, aki a leginkább nem szeretne. Beszélgettem vele erről, én megértem az okait, de nagyon nem értek vele egyet. Dehát mit lehet tenni, szeretetre méltó, ámbár makacs volt mindig is! Sebaj, majd Alexei eldobolja...  Szerintem kellene csinálni egy közvélemény-kutatást a dologgal kapcsolatban. Akarják-e az emberek hallani élőben a Newborn-számokat vagy nem!? Ez itt az igazán nagy kérdés, kéremszépen!”

Zoli, ugyanitt ezt mondtad:

„Lezártuk. Ugyanakkor szerintem nem zárkózunk el attól, hogy legyen esetleg egyszer valamikor valamiért Newborn-koncert - valahol ugyanez érvényes amúgy a BTS-re is -, de jelenleg ez egyáltalán nem téma. Klisé persze, sohase mondd, hogy soha, de nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik megtörténik valaha.”

A Bridge to Solace szerencsére újjáéledt, és lehet, hogy lemez is lesz (melynek késése rossz nyelvek szerint leginkább miattad van). A lényeg a lényeg: van esély rá, hogy a Newborn újra színpadra áll? (A BTS reunion bulin eljátszott All Roads Lead to Rome egy kiváló kezdet.)

Tibi: Hmmm, nos... A véleményem most is az, mint akkor, a következővel megfejelve: 2011 óta túl sok értékes zenész, zenei, zeneközeli, vagy zenebizniszben dolgozó ember hagyta maga mögött ezt a földi, halandó világot. Mit nem adnánk, ha még egyszer láthanánk, hallhatnánk tőlük valamit, vagy csak dumálhatnánk velük. Mi még itt vagyunk, kissé korosabban, "kopottabban", de hiszem, hogy még életerőteljesen. Nem fosztanám meg sem a közönséget, sem magamat nagyszerű zenei élményektől, amik nagymértékben hozzájárulnak korosztályunk felnőttkorának komolyabb kihívásainak, feladatainak megoldásához, életterületeink teljesítményéhez, vagy csak szimplán jól esnek. Ha már/még van ilyen lehetőségünk, élünk, megvan kezünk-lábunk, nem utáljuk egymást, akkor miért ne adjunk másoknak és magunknak? A régieknek akár a nosztalgia miatt is, az újaknak pl. az ismeretterjesztés miatt. Drága Newborn kollégák, én itt vagyok továbbra is, vagy így, vagy úgy, de legyen valami! Pusszanat, immáron Sashalomról.

Zoli: Sohase mondd, hogy soha! 😃 A rossznyelvek pedig igazak!

Ennek az interjúnak az évforduló mellett egyéb aktualitása is van, mivel a napokban Zoliék elkezdek mozgolódni a Newbornnal, és amellett, hogy csináltak egy Instagram-profilt, egyes dalaikat feltolták különböző digitális platformokra, amiről az alábbi közleményt adták ki: 

24 évvel ezelőtt örökre megváltozott az életünk, amikor Catharsisben játszó barátaink nemcsak elvittek minket egy 6 hetes európai turnéra, hanem közösen készítettünk velük egy split LP-t is. Ez a mi oldalunk a dalokból: Ready to Leave, Ready to Live.

Régóta esedékes volt, hogy leporoljuk az „archívumainkat” – bár őszintén szólva ilyen archívumok igazából nem is léteznek. Néhányunknak még a saját zenekari megjelenéseink sincsenek meg fizikai formátumban, különösen az első CD. A mesterszalagok elvesztek, amit sikerült megmenteni, azt a @crimethincredux segítségének köszönhetjük: a Catharsis spliten szereplő saját oldalunkat.

Dolgozunk kreatív megoldásokon, hogyan juttathatnánk el hozzátok a diszkográfia többi részét – bár őszintén szólva úgy érezzük, az első CD maradjon csak CD, meg rosszul felripelt, YouTube-ra feltöltött videók formájában. Ezeket a lemezeket akkor készítettük, amikor legtöbbünk még a késő tinédzseréveit vagy a húszas évei elejét élte, most pedig már középkorú férfiak vagyunk.

Elképesztően büszkék vagyunk arra, amit csináltunk, és ezek a felvételek mindig is a részeink maradnak, de egyszerűen el kell engednünk néhányat az eredeti formájukban, hiszen negyed évszázad telt el azóta. Mondani sem kell, a mondanivalóval és magukkal a dalokkal teljes mértékben azonosulunk, de a hangzással? Hmmm… nem annyira – de majd meglátjuk, mit lehet ezzel kezdeni a jövőben.

Amíg nem találjuk meg a módját, hogy az In These Desperate Days… 7”-et is feltegyük a digitális örökkévalóságba, addig kérjük, élvezzétek a Ready to Leave, Ready to Live hallgatását, amely most már a legtöbb platformon elérhető.

Nyilvánvalóan a streaming melletti döntésünk arról szól, hogy lépést tartsunk a modern időkkel és azzal, ahogyan manapság az emberek zenét hallgatnak. Ezek közül néhány óriáscég elég szar, de nem akarunk belemenni abba a játékba, hogy kioktatunk titeket és megmondjuk, mit tegyetek – csak remélni tudjuk, hogy a lehető legkevésbé az előadóknak és a világnak ártó platformot választjátok. A lényeg, hogy ezek a dalok a legtöbbet jelentik számunkra, és eljött az idő, hogy hivatalos, digitális formában is megosszuk őket a nyilvánossággal, még ha ez együtt jár is azzal a bizonyos szükséges rosszal.