A Bridge to Solace visszatérése pont olyan pirosbetűs ünnep volt, amilyet vártunk

Különleges nap volt 2023. szeptember 9. a hazai underground történetében: egy évnyi csúszás után végre-valahára megtörtént a Bridge to Solace visszatérő koncertje az új Dürer Kert nem is olyan rég felavatott nagytermében. A halasztás kapcsán ezúttal kivételesen nem a covid miatt kell rázni az öklünket, most inkább logisztikai bukkanókat görgetett elénk (vagyis inkább a banda elé) az élet: Jakab Zoliék mindenképp a költözésre kárhoztatott prominens klub legnagyobb – és a tervezettnél sokkal lassabban elkészülő – termében akarták újraélni a varázst. És az átéltek fényében most már kimondhatom, hogy nem is lehet őket ezért hibáztatni, ez a szombat ugyanis

piros betűs ünnepnap volt a magyar földalatti gitárzenei színtér életében.

És ezt most nem csak arra értem, hogy újra színpadra állt a kétezres évek talán legfontosabb itthoni hardcore-bandája, hanem magára a jelenségre: mivel a koncerttel egy időben tartották a kerthelyiségben a Kraft Sörfesztivált is, szinte két lépést nem lehetett megtenni anélkül, hogy ne szaladjunk ismerősbe, haverba, különböző bandák zenészeibe, fellow firkászokba, vagy egész egyszerűen csak a szcéna képviselőibe. Az pedig, hogy ennek megkoronázásaképp az egész este egy nagy, generációkon átívelő, energiaáramlásoktól düledező nosztalgiabomba volt, már csak hab a… sörön? (Radó)

A már említett végeláthatatlan nosztalgikus találkozások miatt egész este komoly kihívás volt időben beesni a koncertekre, de a kezdő Touchra azért csak sikerült annyira, hogy már halljuk a kedvenc Years of Cornflakes Conflictsünket. Szokatlan volt a bandát egy olyan környezetben látni, ahol a főzenekar dobszerkója előtt kellett meghúzniuk magunkat, de azért szerencsére így is volt elég terük mozgolódni. Mondjuk Kiss Ádám gitárosnak jó eséllyel amúgy sem a futkározás volt az első gondolata, valószínűleg a szokásosnál kicsit jobban kellett koncentrálnia, mert az átmenetileg foghíjas zenekarban ő töltötte be a basszusgitáros posztot. Azonban a Touch legénysége még így sem számolt ötnél kevesebb főt, ugyanis a színpad szélére beállították Dobos Lajost (Wasted Struggle, Oaken, Kytaro, Boru, meg még Isten tudja, hány zenekar) DJ-zni, aki a számok közti szünetek idejére kevert be más-más műfajú dalrészleteket. Nekem ez nem igazán passzolt össze a Touch hangulatával, de azért a Portishead – Glory Box megdobogtatta a szívemet.

Na, de térjünk rá a szettre: a srácok nyilván jól megfuttatták az idei Deliverance EP tételeit, aminek eddig még nem is igazán volt hivatalos bemutató alkalma. Bár a közönség inkább visszafogottabb szokott lenni a bulijaikon – így pláne az új számoknál is -, azért néhány itallal jól bemelegített bandanás arc próbált elkezdeni valami pogó-félét, ami egyelőre nem igazán működött. Sebaj, Alakszai Laci gitáros azért kiélvezhette a színpad előtti emelvényen szólózás élményét a Touch Your Soul alatt, aztán a végén azért csak megborultak rendesen a régi hardcore-arcok a stílszerű Bad Brains – Right Brigade feldolgozáson. Összességében jó volt újra látni a Touchot, de sajnáltam, hogy némileg áldozatául estek a borzasztó hangosításnak (ami érdekes módon csak a jobb oldalon volt kása) – szerencsére azért ez sokat javult az este folyamán. (Hegedűs)

Az este második vendégét, az egri Téveszmét valószínűleg senkinek nem kell bemutatni, a (dallamos) hardcore punk-banda talán az aznapi lineup leggördülékenyebb tagja, ha az aktív koncertezésről van szó. Ennek ellenére többször is felhívták rá a figyelmemet, hogy Nagy Viktor énekes kispórolt szavakat/sorokat a dalokból, amik néha egy el-elfogyó levegővételben manifesztálódtak. Őszinte leszek: ha én lennék az ő helyében, és ugyanolyan kacifántos, lírikus cunamiktól hemzsegő trekkjeink lennének, mint amilyenjei most is vannak a Téveszmének, én annak is örülnék, ha a dalok címére emlékeznék még. Ez az egyik, a másik pedig, hogy én ebbe is beleláttam a varázst: az egrieknek ugyanis olyan terjedelmes és hűséges rajongótábora van, hogy szinte az első pillanattól az utolsóig fújták is a versszakokat. Viktor tulajdonképpen meg is tehette volna, hogy csak bedobja a mikit a közönségbe, addig pedig leül egy karosszékbe és köt egy doomos pulcsit. De nem tette, és becsülettel végig arconpörögte azt a közel negyven percet, ahogy a ritmusszekció is.

Ha pedig a közönség kényeztetésénél tartunk, náluk nem igen van olyan, hogy “jó, akkor csak az uccsó két anyagról játszunk”: nyilván a legfrissebb, vagyis tulajdonképpen már két éves(!) kiadvány, A legszórakoztatóbb nyomor volt terítéken, olyannyira, hogy egy dal kivételével az egész EP-t lenyomták, de előkerültek olyan korábbi megkerülhetetlen tömegsirató darabok is, mint az Önbecsülésed’, a Kövek vagy épp A szoba. Kár ezt tovább ragozni, aki esszenciális Téveszme-bulira vágyott, az itt meg is kapta, és tényleg maxi riszpekt a skacoknak, hogy ezt így, és ilyen svunggal lehozzák, közel húsz éve most már a pályán. (Radó)

Ha már húsz évet emlegettünk, kisebb-nagyobb szünetekkel, de a The Last Charge is pont idén két évtizede tolja a tuskóipart. Nálam ők abból a szempontból hasonlítanak a Bridge to Solace-hez, hogy vidéki kiscsajként csak akkor sikerült megismernem – és megszeretnem – őket, amikor már nem igazán léteztek. Sokat gondolkoztam azon, hogy ennek mi lehet az oka, és arra jutottam, hogy hacsak tinédzserként nem volt akkora mázlid, hogy ilyen zenéket hallgató társaságba kerülj, akkor általában sokkal később tudsz ráakadni ezekre a bandákra, pláne eljutni ilyen szélsőséges zenei ízlésig. De ami késik, nem múlik, azért az utóbbi 5-6 évben szerencsére többször is volt alkalmam bepótolni a ’Charge-koncertek élményét, és amíg pár éve, még félénkebb denszelőként, én kis naiv még azt hittem, hogy a Harm’s Way mosh pittől félek, a megboldogult Dürer kisteremben rájöttem, hogy az semmi egy TLC pithez képest… Bár mostanában előfordulnak itt-ott kesergő old school hangok, hogy „jaj, ez a ’Charge már nem az a ’Charge” – de most komolyan, ennek mi értelme? Sokkal előrébb vivő gondolkodás, hogyha inkább annak örülünk, ami van, azzal a lehetőséggel élünk, és azt élvezzük.

Így tett sok-sok ember is azon a masszív földbedöngölésen, amit a beatdown-/metalos hardcore-csapat vágott az arcunkba abban a bő fél órában. A setlistre sem lehetett panasz, minden érából jutott némi állkapocstörős ízelítő, az In Your Face-től kezdve a Left for Deaden keresztül az Anima Solán át – ami mindig fura Áron András hangja nélkül, de azért így is elég epic volt – az új számokig. Hála az égnek, hogy a One Last Dance a parázásokkal ellentétben végül nem hattyúdal lett, a friss A Promise to Destroy Me pedig elég szépen kaszálta el a termet a néhol Malevolence-es beütésével. Úgy látszik, a ’Charge a maga tömény izomkolosszusával az emberekből is rendesen ki tudja hozni az agresszivitást, volt is példa balhékra, elvégre irtó jó fej dolog kigáncsolni a mosholó srácokat úgy, hogy kis híján lefejeljék a színpadot… Azért szerencsére viszonylag kevés ilyen atrocitás történt és jó volt látni, hogy ezúttal is mennyire összekovácsolta a nosztalgiavonaton utazókat a TLC bunkósága. (Hegedűs)

Nyilván baromi nagy elvárásokkal áll az ember egy olyan banda előtt, akik az elmúlt egy évtizedben csak második alkalommal lépnek fel, pláne ha az én esetemet vesszük. Itt pedig most tennék egy röpke, személyes kitérőt/coming outot, ugyanis én soha életemben nem láttam még ezelőtt a Bridge to Solace-t – sőt, a teljes kétezres évek eleji budapesti könnyűzenei underground kimaradt vidéki pisisként. A banda zenéjét is jóformán a feloszlásuk után ismertem meg, és habár nem tartom magam afféle felettébb “elsőlemezes” csávónak, nálam az Of Bitterness and Hope a csapat alfája és egyben omegája. Szóval amit reméltem, az leginkább minél több dal erről a lemezről, csekély boomerkedés (mégis csak 40+-os formákról beszélünk ugyebár), és nagy közös egymásba (meg)borulás. Ez részben teljesült is, és most egy pillanatig se gondoljon senki se csalódásra! Épp ellenkezőleg:

az egyórásra nyúlt szett igazából maximálisan kielégítette még egy elsőbálozó igényeit is.

A setlist parádésan szemezgetett a rövidke, de annál lényegre törőbb munkásságból (bár azért egy magát annyira adó darab, mint a Will You Rewrite History With Me? kihagyásán még mindig nehézkesen teszem túl magam), a Jakab-Fellegi páros fateros, osztálytalálkozós stand upja egy pillanatig se vált kínossá, az pedig, hogy a végén még egy Newborn-feldolgozás is belefért, amihez még magát a minden második valaha létezett magyar zenekarban megfordult Szalkai Tibit is felkonferálták, akit aztán jól le is basztak (még egyszer) a múltkori szandálos manővere miatt, hát az egészen páratlan (és közvetlen) momentumokat eredményezett. (Radó)

Őszintén, rosszul érintett, mikor kiderült, hogy a visszatérő felállásban Fellegi Ádám bőgőzni fog, és nem tőle hallom majd az egyik legjobb magyar tappinget (The Dead and the Unknown, ami hosszú ideig a csengőhangom is volt), viszont ahogy elkezdődött a koncert, öröm volt látni, amint ugrál, pörög és hadonászik a négyhúrossal. Mellette persze a többiek színpadi jelenléte is felemelő volt. A bő egy óra alatt elöntötte a Dürer Kert nagytermét az a bizonyos megfoghatatlan erő (tudod, mint a Star Warsban), és működött a kölcsönös energiaátvitel, amiről Zoli is beszélt. Az meg aztán különösen lélekmelengető volt, ahogy a negyvenes arcok is folyamatosan ugráltak a színpadról a fiatalabbakkal együtt. (Kiss Tamás)

Ha pedig már kiemeltük Jakab Zolit, lehet őt imádni, utálni, döcögősen, mégis őszintén elviselni, de nem mehetünk el a tény mellett, hogy mennyit tett nemcsak a magyar, de lényegében az egész európai színtér felvirágoztatásáért. Ezt leginkább úgy éri el, hogy amikor épp nem kajabál, akkor beszél, beszélget. Most is így tett, és még ő maga is poénkodott azon, hogy talán sok lesz már a mantrából – de nem volt az. Lerágott, hurutosan köpködött nyálverésnek meg egyáltalán nem volt nevezhető az ide-oda beszurkált “jakabizmus”:

kaptunk tőle jó tanácsokat, atyai dorgálást (a közönség soraiban buzgómócsing módjára buzizót is helyre kellett tenni), iránymutatást, mindezt pedig egy afféle útravaló batyuba csomagolva, amit a legkisebb fiú kap a mesében, mielőtt felkerekedik, hogy lerúgja a hétfaszú sárkány veséjét.

De ami még ennél is fontosabb, hogy emlékeket kaptunk tőle, tőlük, amire még nagyon sokáig, melegséggel a szívünkben fogunk emlékezni. Én pedig itt ragadnám meg az alkalmat, hogy az este tanulságát nagyjából a Bridge to Solace-re, mint jelenségre húzzam fel.

Sokszor hallom fiatal, befutni kívánó, feltörekvésre vágyó zenekaroktól, előadóktól, hogy manapság már nem lehet ezt az egészet csinálni, mert megváltozott a környezet, a közeg, a fiatalokat már nem érdekli ez a fajta zene, túl sok pénz, kevés idő stb-stb. Igen ám, de amikor a BTS indult, akkor is hasonlóan ingoványos volt a talaj, megannyi körülmény miatt, a fiúk mégis történelmet írtak. Szóval az én tanácsom az lenne, hogy bármilyen kilátástalannak is tűnik a helyzet, ha szeretitek csinálni ezt az egész villanygitárkodást, ha szeretnétek is tolni ezt az egész „se veled, se nélküled” kapcsolatot a metallal, punkkal, hardcore-ral, akkor igenis törekedjetek arra, hogy olyan zenekarrá váljatok, mint ennek az estének a főszereplői, és a befejezés után közel 15 évvel ti is le tudjátok ejtetni az állakat – pont mint ahogy azt Zoliék is tették. (Radó)