2013. október 20.
KLIPÖZÖN. A NuSkull Magazin külön bejáratú videórovata, ami hétről-hétre, vasárnapról-vasárnapra szedi össze az érdeklődők számára az oldal lefedettsége alá tartozó előadók legfrissebb klipmegjelenéseit. Legyen az hazai vagy külföldi, hardcore vagy post-rock nálunk minden hét utolsó napján megtalálod az azt megelőző hetet összefoglaló mozgókép összegzésünket. Ezzel kívánjuk olvasóink számára lehetővé tenni azt, hogy tartani tudják azt a feszített tempót, amit a zenevilág diktál számukra. Az év negyvenkettedik hetében a következő zenekarok kerültek fel a listára: Silverstein, His Statue Falls, Fall Out Boy, Helia, Don Gatto, The Pretty Reckless, Avril Lavigne, Kataklysm, Black Sabbath, Revocation, East Of The Wall, Korn, The Neighbourhood, Bodyjar, Funeral For A Friend, Upon A Burning Body, Linkin Park. Kik a kedvenceid a héten?
A kanadai Silverstein le sem tagadhatja, hogy a Victory elhagyása után nagyon megy a szekér: az idén megjelent This Is How the Wind Shifts című lemezük nemzetközileg is kritikai siker lett (nem csak nálunk), ráadásul szívesen dobálják hozzá a videókat is, amellett, hogy most újra kiadják némi bónusszal az idei nagylemezt. Ennek örömére az egyik legpoposabb dalra, az A Better Place-re készítettek egy új videót. A jelszavak: rohanás, üldözés, árnyék-effekt és egy félbeszakadt sztori, amelynek a végét már nekünk kell kitalálnunk. (BB)
A némethonból érkező His Statue Falls gárdája egy olyan zenei irányzat híve, amelyben a hangsúly a keménykedésen és az elektronikus effekteken van. Ez már önmagában is egy elég ingoványos terület, főleg akkor, ha az adott zenekar újdonságtartalma erőteljesen konvergál a nulla irányába. Ha vannak is benne értékelhető momentumok, azokat csak azok tudják önfeledten élvezni, akiket nem zavarnak a bugyuta effektek és a mutálás előtti fiúkat megszégyenítő tiszta énektémák. (FB)
Folytatódik a Fall Out Boy-mizéria. Nem győzzük elmondani, hogy ők most bizony legutóbbi lemezük minden dalához videóklipet fognak készíteni, ezzel egy (eddig sehová sem tartó) filmecskét teremtve. A már megszokottan péppé vert zenekartagokon kívül most az aktuális dalban közreműködő Foxes (aki a Wikipedia szerint egy angol szintipop-énekesnő) is megjelenik, meglehetősen fura magatartást produkálva. Várjuk(?) a következő epizódot. (TM)
Amint kijött a Helia új klipje, azonnal kiéhezett farkasfalkaként vetődött rá a metalszíntér nem túl eredeti zenékkel szemben intoleránsabb része a dalválasztásra, hiszen amellett, hogy sablonhegyeket hallhatunk, a digó scenebrigád már megint feldolgozással próbál újabb követőket szerezni. De legyünk kicsit megértőek: hiába volt a legutóbb bemutatott, Gaia címet viselő saját daluk a műfajon belül teljesen korrekt, maga a műfaj annyira elcsépelt és érdektelen, hogy kénytelenek Daft Punkot feldolgozni, hátha így többen foglalkoznak majd velük, mint a százhuszadik (és egyébként még így is jobban promotált) risecore istencsapásával. A gyorsétteremben forgatott klip amúgy profin lett összerakva, és még vicces is lehetne, ha nem lenne iszonyatosan béna és erőltetett, és ha nem csúnya nőkről akarnák elhitetni, hogy igazából szépek, és színésznek tehetségtelen zenekartagokról, hogy nem ripacsok. (BG)
Életképekből és koncertfelvételekből összevágott rövidfilmmel jelentkezett a hazai Don Gatto is, akik az utóbbi években habitusokból fakadóan könnyedén váltak a hazai színtér egyik megbízható pontjává és ezt a már megismert és bejáratott kört talán pont jelen dal fogja tudni továbbtágítani, hiszen a Pro-Pain soraiból ismert Gary Meskil is hozzájárult és így nyerhette el csak végső formáját. (BK)
Nem valószínű, hogy a Pretty Reckless valaha is eléri majd azt a pontot, amikor az emberek majd nem a „Gossip Girl-ös csaj bandája”-ként beszélnek majd róluk, ugyanis eddig nem mutattak olyan felismerhető stílusjegyeket, mint amilyenekkel pl. a 30 Seconds to Mars elhagyta a Requiem For A Dream emlegetését. Ez valószínűleg az új lemezzel sem fog változni, ugyanazt a „jujj, de vad, vagány csaj vagyok”-rockzenét nyomják, mint korábban, és a Going to Hell klipje is passzol az imidzshez: kirakat-romlottság, konzumdarkság minden mennyiségben, Momsen tekereg, dobálja a haját, egy ilyen dalhoz ilyen videót kell forgatni. (Jávorkúti)
Lendüljünk túl azon, hogy Avril Lavigne egy közös sírós számot csinált a férjével, Chad Kroegerrel, akinek a zenekara (miatta) toronymagasan vezeti a „legutáltabb amerikai rockprodukciók” listáját (mögötte jócskán lemaradva kullog az Insane Clown Posse, a Creed, a Dave Matthews Band és John Mayer). Felejtsük el a klipet, amiben igazából semmi sem történik, csak nézhetjük Chavrilt. Beszéljünk a lényegről. Hogy hogyan jut valakinek az eszébe az, hogy betonon GEREBLYÉT használjon? Vígan megmutatják az álompár házát, és azt, ahogy a félkegyelmű kertész (akiről kiderül, hogy igazából Kroeger, vagy mégsem) képes a feljárón a leveleket gereblyével összegyűjteni! Blaszfémia!! Hihetetlen, hogy a stábtagok közül senkinek sem szúrt szemet, és nem nyomtak a kezébe egy cirokseprűt. Vagy ha már gazdagnegyed, akkor a minimum lett volna egy megpöckölt Makita lombszívó. Elképesztő, basszameg. (Jávorkúti)
Az alapvetésnek számító montreali death metal fogat tíz nagylemezzel a háta mögött biztos pontnak számít a műfaj horizontján és minden bizonnyal ezen az október 29-én érkező érkező tizenegyedik nagylemezükkel, a Waiting for the End to Come-mal sem kívánnak radikálisan változtatni. A vizuális megjelenés tekintetében azonban nagyfokú komolyodás, igényesdés látható, amit nemcsak a borítók, hanem az első kisfilm is igazol. Ennél többet egy ilyen típusú zenekar nem is kívánhatna. (BK)
Mint azt remélhetőleg mindenki tudja, a Black Sabbath visszatért, amit egy nagylemezen kívül egy Ausztráliában felvett koncert DVD-vel is megünnepelnek, melyből kaptunk is egy bemutatót. 60 év felett nyilván nem várja el senki a pörgős színpadi mozgást, így a szolidan játszó zenekaron kívül megcsodálhatjuk a szintén visszafogottan csápoló közönséget, Ozzy Osbourne-t szobabiciklizés közben, de az első sorokban még a fél Aerosmith is felbukkan egy rövid cameo erejéig. A Loner-t nem különben hibátlanul játsszák, így nincs kétség afelől, hogy a Gathered in Their Masses is kötelező vétel lesz minden rokkernek! (Benyo)
A Revocation gárdája tavaly megjelent ominózus klipjével valószínűleg még azokkal is sikeresen megismertette magát, akik egyébként még korábban nem hallottak a folyamatosan ügyködő csapatról. A technikás death és thrash határmezsgyéjén egyensúlyozó zenekar negyedik nagylemezéről már augusztusban érkezett egy koncertanyagokkal megtámogatott videó, most pedig elérkezettnek látták az időt egy újabb szerzemény klipesítésére. Komolyabb pénzeket valószínűleg nem kellett beleölni, ugyanis ez alkalommal főként régi, az emberiség boldog perceit megörökítő anyagoké a főszerep – ráadásul ennyi robbanás láttán még Michael Bay is elismerően csettintene. (FB)
Emlékeztek még az East of the Wall-ra? Annak idején két lemezére (Ressentiment, The Apologist) is kilenc pontot adtunk a Burst-höz és a korai The Oceanhöz hasonlóan poszt-metalos felfogásban progresszív metalt játszó brigádnak, így aztán kíváncsian várjuk az új gitáros-énekessel rögzített, hó végén megjelenő friss nagylemezt is. A srácok erről, vagyis a Redaction Artifacts-ről választottak egy dalt, és lényegében megmutatják, hogy is rögzítették. A kézikamerás felvételeken semmi mást nem látni, csak azt, ahogy a tagok zenélnek, merthogy zenészek, és nem azzal foglalkoznak, hogy áll a hajuk vagy a gatyaszáruk, ez pedig végtelenül tiszteletreméltó dolog. (BG)
A Korn felvette a 10 évvel ezelőtt még menőnek számító, ma már inkább kissé kínosnak ható imidzsét, beálltak egy szép háttér elé zenélni, majd egy különös betegségben szenvedő karmester vezetésével lenyomják a Love & Meth-et: nagyjából erről szól az új klipjük. Azt mondjuk szomorúan vesszük észre, hogy Jonathan Davis csöcsöspinás mikrofonállványának még mindig létjogosultság van, hiszen ma már nem minden rajongójuk 14 éves, de ezt azért nem bánjuk, mert hosszú idő után végre olyan dalokat írtak, amitől nem jön ránk a szapora. (JB)
A sors fintora, hogy a Panic! At The Disco után a mostani hétre is kaptunk egy olyan klipet, melyben mezítelen férfitestet csodálhatunk meg. A The Neighbourhood dala és videója egyébként sokkal jobb, mint az előbb említett előadó nótája, úgyhogy azzal ellentétben az Afraidet minden olyan olvasónknak kifejezetten ajánljuk, akiket kicsit is érdekel, merre tart manapság az indie-vonal. (TM)
A Bodyjar neve a legtöbb ember számára talán a Tony Hawk’s Pro Skater 3-ból lehet ismert, ahol a Not the Same című dalukkal vitték a prímet, s azóta is ez a dal jelenti az ausztrál punk zenekar számára a legnagyobb sikert. A dal kult lett, viszont a srácok eléggé megöregedtek fel is oszlottak, de most újra visszatértek, s a Hope Was Leaving már a második dal, amelyet megfilmesítettek visszatérő nagylemezükről, a Role Modelről. A videó egyébként követi a nagyon népszerű hagyományt, miszerint koncepvideó után érdemes koncert/turné videóval jeleskedni, szinte már evidens ez már a punk bandáknál, ugyanakkor fura is egyben, hogy a kortárs hagyomány mögé az öregek is beálltak. (BB)
Az, hogy a Boysetsfire házi kiadója, az End Hits újra kiadja a Funeral For A Friend bemutatkozó, négydalos EP-jét, több okból is nagyon jó: újrakeverték a dalokat, kapunk egy rakás bónuszt, a banda újra előveszi ezeket a számokat a koncerteken, ráadásul mindenkit emlékeztetnek arra, hogy mennyire erős bemutatkozás volt a Between Order and Model. Az új klip nem egy előtúrt bónuszdalhoz, hanem a Juneau című, elsőlemezes világslágerük korai, valamivel több üvöltést tartalmazó változatához, a Junohoz (pontosabban annak újrakevert verziójához) készült, és koncertfelvételeket láthatunk a bandáról. (Jávorkúti)
Ami nekünk magyaroknak az „A csitári hegyek alatt” Téglás Zoli előadásában, az a Texasiaknak a Texas Blood Money az Upon A Burning Bodytól. Ehhez pedig hol máshol lehetett volna készíteni egy élő koncertfelvételt, mint az idei Warped Tour dallasi állomásán. A sok béna koncertvideóhoz képest itt legalább a közönség él és mozog, nem is akárhogy, ami a dal szövegét tekintve persze eléggé érthető. (JB)
A like-dislike sáv állásából világosan látható, hogy azok, akik nem tudták megbocsátani a Linkin Parknak a popzenére váltást, már végképp lemorzsolódtak, és nem igazán törődnek azzal, hogy a valahai kedvenc bandájuk most épp Steve Aoki oldalán próbál betörni a táncparkettre (meg amúgy is, a Busta Rhymesszal közös nyáladzás után egy ilyen meg se kottyan). Az új dal klipje nagyon digitális, ami nem újdonság a bandával kapcsolatban, de igazából semmi olyan nincs a videóban, ami miatt újra meg akarnánk nézni. (Jávorkúti)
