KoRn – The Paradigm Shift

Tracklist:

01. Prey For Me
02. Love & Meth
03. What We Do
04. Spike In My Veins (km. Noisia)
05. Mass Hysteria
06. Paranoid And Aroused
07. Never Never
08. Punishment Time
09. Lullaby For A Sadist
10. Victimized
11. It’s All Wrong

Műfaj: nu metal

Támpont: Love and Death, Adema

Hossz: 45:55

Megjelenés: 2013. október 1.

Kiadó: Caroline Records / Prospect Park

Webcím: Ugrás a weboldalra

Jövőre lesz 20 éves a bakersfieldi KoRn kultikus bemutatkozó nagylemeze, ami óta a csapat által szélesre taposott nu metal hullám mezsgyéje elég rendesen megkopott, szinte el is feledett, amire már csak kellemes nosztalgiázások közepette gondol vissza az ember. De főleg az utóbbi években rendre bukkantak fel új kiadványok, álltak újra össze régi formációk, amik azt sugallták, hogy talán lesz egy másodvirágzása is ennek a rendkívül megosztó irányzatnak. Vannak is bandák, akik tagadhatatlanul viselik magukon a trend vonásait, de egy sokkal súlyosabb, ám nem kevésbé hatásvadász módon prezentálják az egyujjas/egykezes témák mesés világát (Pl.: Emmure), miközben sokan az aranykor után teljesen más útra tévelyedtek (Pl.: Linkin Park). A KoRn esetében egy valamit egész konkrétan kijelenthetünk: Brian „Head” Welch kiválása tagadhatatlanul komoly törést okozott a zenekarnak, és bár lehet szépíteni, a nélküle készült albumok igencsak fakó árnyai voltak a dicső múltnak. Az igazi mélypontot a 2 évvel ezelőtti dubstep partymix lemezzel érte el a csapat, ami után elég nehezen lehetett elhinni, hogy valaha is talpra fog állni a banda. Közben Head első szólólemezét követően új néven kiálló zenekarral, egy rendkívül ígéretes bemutatkozó EP-t követően idén év elején már az utóbbi évek legerősebb nu metal lemezét adta ki, aminek tükrében az újkori KoRn minden egyes próbálkozása egy rossz viccnek tűnik. Majd tavaly év végén jött a bombahír, miszerint megtörtént a nagy összeborulás és néhány közös nyári fesztiválkoncert bejelentését követően májusban nyilvánosságra hozták, hogy immáron újra teljes értékű tagként lehet üdvözölni a gitárost. A kérdés már csak annyi maradt, hogy vajon mennyire érdemes (és szabad-e még egyáltalán) egy igazi tökös, régisulis KoRn lemezben bizakodni, valamint a gitáros újbóli jelenléte képes-e a helyes útra téríteni a zenekart? Arról nem is beszélve, hogy elég nagy blődség lett volna a néhány hónappal a lemez megjelenése előtt beszálló Headtől világmegváltást várni, hiszen minden bizonnyal csak nüansznyi dolgokat tudott hozzátenni a már kész nótákhoz, így az is kétségessé vált, hogy egyáltalán mennyire lesz érezhető a gitáros jelenléte a dalokban.

A nagy visszhangot kiváltó újraegyesülés után hamar jött a nagy pofon a bizakodóknak az első kislemezes dal képében, hiszen a Never Never egész nyugodtan nevezhető egy a The Path Of Totalityről lemaradt szerzeménynek. Persze jól ki van itt találva minden, hiszen nem sokkal később már egy dubstep mentes nóta is napvilágot látott a Love & Meth képében, ami ugyan jobban hajazott a régi lemezek világára (Munky elmondása szerint leginkább az Issues és az Untouchables hangulata érvényesül az új korongon), de egyre kevesebben reménykedtek abban, hogy végül ebből az egészből valami jó sülhet ki. Semmiképp sem szeretnék belemenni egy számonkénti elemzésbe, viszont az nyugodtan kijelenthető, hogy a korong első fele kifejezetten pofásra sikeredett. A nyitó Prey for Me és Love & Meth kettőse simán ráférne akár a korábban már említett Untouchablesre, vagy a 10 évvel ezelőtti utolsó közös anyagra, a Take a Look in the Mirrorra. Igazi slágerek, amiben nyilván nem kis szerepe volt Don Gilmore producernek is.  Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sok újdonságot, érdekességet egyik sem nyújt (ráadásul a Prey for Me kezdőtémája erősen újrahasznosított), de legalább szórakoztatóak, ami azért valljuk be nagy szó. De persze még így sem fukarkodik a lemez a megmosolyogtató pillanatokban, amiket vagy néhány ismerős (önismétlő) téma, vagy Jonathan Davis elképesztően bugyuta dalszövege/éneke okoz, a szinte állandó jelleggel jelenlévő többnyire visszafogott (és egyben középszerű) elektronikai betétekről nem is beszélve.

Nehezen tudnék igazán kiemelkedő, kiugró momentumokról beszámolni, igazság szerint ezt még mindig megeszi reggelire a Love and Death bármelyik szerzeménye. (A bevezető végén felvetett kétely  pedig egyértelműen beigazolódik a lemezt végighallgatva.) Zsírosabb riffek ide, régi időket idéző kikacsintások oda, iszonyatosan súlytalan a zene, amit csak Davis együgyű dalszövege tud még sekélyesebbé tenni. A Never Never nagyon jó példa erre, de ugyanígy kiemelhető a bónusz verzión megtalálható Tell Me What You Wantban ismételt fennkölt gondolatvezetés is, miszerint „Tell me what you want? Fuck you, go away! Go away and never come back!” Ez most tényleg komoly? Persze eddig sem feltétlenül volt minden esetben túl költői a mondanivaló, de azért ennyire ritkán volt gyerekes. Hiába a keménység látszata, legtöbbször csak az alibizés és a biztonsági játék megy. Hiányoznak a meglepő fordulatok, a spontaneitás, a tökösség és a vadság. Inkább nevezhető a dalok döntő többsége jól kiszámítható popslágernek, amit megijesztenek néha durvább gitártémákkal. Persze lehet értékelni a törekvést, de én inkább megvárom a következő lemezt, amibe már érdemben is bele tud szólni Head és mondjuk nem egy pop producerrel készítenek. Régebben csúcspontokban bővelkedett egy-egy KoRn album, az utolsó felvonásra kiélezett abszolút katarzisról, hidegrázós befejezésről nem is beszélve. Persze hiú remény lenne ugyanazt az ifjonti hévet és zsigeri őserőt várni 40 feletti családapáktól, így innen nézve becsülendő, hogy legalább egy újra hallgatható dalcsokrot sikerült összeállítaniuk, ha már megújulni nem tudnak úgy, hogy ne váljanak közben önmaguk paródiájává. Ugyanakkor az is biztos, hogy ha valaki igazán jó nu metalra vágyna 2013-ban, akkor továbbra is legalább 10 évvel ezelőtti megjelenések között kell keresgetnie, vagy ott van az újkori cuccok közül egyértelműen kimagasló Love and Death debüt anyaga. Talán mindenki jobban is járna, ha a jövőben csak ez utóbbi jelentkezne új hanganyaggal…

5/10