2022. október 18.
Szeptember legvégén megjelent az év egyik legjobban várt lemeze, a világ jelenlegi egyik legnagyobb metal bandájától: ez a Slipknot hetedik megmérettetése, a The End, So Far. Még két hét se telt el a bemutatástól számítva (a cikk írásakor), és már az egész internet keresztül-kasul, elejétől a végéig, hangról-hangra kielemezte az anyagot, így okkal gondoltam, hogy nincs is igazán értelme írnom róla, főleg, hogy a saját véleményemmel is több formában találkoztam már a világhálón, meg ha az emberek ennyire fajsúlyosan és szerteágazóan ítélnek meg valamit, akkor pont nem az én párszáz leütött karakterem lesz mérvadó a lemezhez való hozzáállásukban. Ugyanakkor nem tartom teljesen jogosnak a zenekart ért köpködéseket, még ha rengeteg adu ellenük is szól, így ebben a kritika-véleménycikk-viselkedéstanulmány hibrid írásban megpróbálok választ találni a Slipknot körüli keserű szájízre, a gatekeeperek toxikus viselkedésére, illetve arra a kérdésre, hogy egyesek szerint miért nem csinálhat egy globálisan elismert zenekar azt, amit akar. Mindez egy olyan ember szemszögéből, akinek Corey Taylorék voltak a behopp a metal világába, és aki bár időközben elpártolt mellőlük, sosem kérdőjelezte meg a sikerüket és azt, amire vitték.
Elsőnek leszögezném, hogy tisztában vagyok azzal, hogy volt már Slipknot-mélyelemzésünk (itt és itt, meg itt, valamint itt is), de az inkább egyfajta biográfia volt. Na, ez nem az lesz. Az én történetem kezdete a bandával valahol 2006-ra datálható, akkor találkoztam először a Duality című dalukkal, még általános iskolában, informatika órán. Valami videó alá volt bevágva a szám, és egyből be is rántott ez az agresszív, zajos valami, amiről akkor még azt se tudtam, hogy minek nevezzem. Igen, ebből már ki lehetett következtetni, hogy büszke Y generációs vagyok, akit nem a Tony Hawk’s Pro Skater vagy az MTV kísért át először a tűzkeresztségen (bár mindkettő megtalált a továbbiakban), hanem az internet. Nyilván ahogy hazaértem, kezdődött is a kutatómunka (háziírás helyett), és már veszélybe is sodortam a családi számítógépet a megabyte-ok sűrű behúzásával valami vírusültetvényes website-ról. Aztán jöhetett az első zenekaros (bootleg) póló, és a többi torzított gitáros megőrülés: Avenged Sevenfold, Slayer, Cannibal Corpse stb. Bár az első igazi szerelem a nu/alternatív metal volt, a többiek is megtalálták (és esetenként el is hagyták) idővel a kicsi szívemet. A Slipknot egyeduralma viszont még jó pár évig hatalmában tartott, olyannyira, hogy a Vol. 3: The Subliminal Versesen kívül nem is mertem tőlük mást hallgatni, hátha az nem ennyire jó. Ezt addig folytattam, hogy időközben megjelent az All Hope Is Gone, amin pár gigasláger mellett nem igazán tudtam fogódzkodót találni, így idejét láttam megbarátkozni a korábbi anyagaikkal, főleg, hogy akkor már javában turkáltam meredekebb cuccok után is. A címadó és az Iowa is rendesen arcon suhintotta a lázadozó, gimis fejemet, és bár soha nem is vontam kétségbe ezen anyagok kiválóságát, számomra mindig a Vol. 3 maradt A Slipknot-lemez. Az első mindig különleges ugyebár.
Aztán ahogy említettem, már az AHIG idején szemezgettem súlyosabb dolgokkal, utána meg erősen beszippantott a hardcore, a crust, a screamo és az egyéb sötétebb punk leágazódások. Persze továbbra is figyelemmel kísértem a Slipknot körüli történéseket, a kulcsfontosságú tagok sajnálatos elhalálozásait, Corey Taylor énekes feltűnési viszketegségét, illetve becsülettel végig is hallgattam a soron következő lemezeket is, de a varázs már elmúlt. Koncertjükre se jutottam el egyszer sem, bár nem tartom kizártnak, hogy ha legközelebb lehetőségem nyílik rá, ne éljek vele, még akkor is, ha nyilvánvalóan az “eredeti” felállást már lekéstem. De annak ellenére, hogy a banda már nem kifejezetten nekem zenél, sosem becsültem alá az érdemeiket, illetve azt, ahova eljutottak akár külső segítséggel, akár teljesen önerőből. Noha rengeteg – főleg negatív – kritika érte a kilenc maszkos faszit az elmúlt években, egészen meglepett az a gyűlöletcunami, ami a legfrissebb, és egyben az eddigi legkísérletezőbb lemezüket fogadta. Persze egyáltalán nem új keletű jelenség, hogy különböző előadókat éles nyelvvel bírálnak csak azért, mert már nem olyanok, mint régen. Ezt most a lehető leginkább leegyszerűsítettem, és még így is ökölbe szorult tőle a kezem, mint Arthurnak a híres mémen.
Igazából az egész metalos boomer/gatekeeper-jelenséget (értsd: olyan, főleg idősebb arcok a szcénában, akik szerint minden új, kísérletező dolog káros, illetve akik előszeretettel fitymálnak le bárkit, aki a sajátjuktól eltérő véleménnyel van) roppantul toxikusnak tartom. Magát a viselkedést, illetve hogy azt milyen pszichés jellemtorzulás váltja ki, most külön nem elemezgetném, megtette már helyettem más, de elég annyit megjegyezni, hogy biztosan hallottál már olyanról (rosszabb esetben találkoztál is olyannal), aki egy bandás póló láttán felkérdezte a viselőjét, hogy tud-e tőlük pár számot mondani. Főleg ezek az entitások mutatták ki legnagyobb ellenszenvüket az új lemez iránt, holott az hallgathatatlan? Nem. Összecsapott? Nem. Vannak rajta érdekes, időközönként egészen furcsa és elvont szösszenetek? Jócskán. Melyik máig aktív, modernebb metalzenekarnak nincsenek? Oké, értem én, hogy a legnagyobb probléma itt az, hogy az új lemez nem az Iowa. De kérdem én: miért kéne nekünk még egy Iowa? Hogy elmondhassuk, hogy hát ez kevésbé iowás? Én erre mindig azt mondom, hogy ha az Iowát akarom hallgatni, akkor guess what: berakom az Iowát. Nem kell valami más, ami úgy néz ki, úgy szól és hasonló jegyeket produkál, de mélyen belül nem az.
Persze erre az egész máglyára jócskán pakol tűzifát a zenekar maga is. Elég csak vetnünk pár pillantást Corey bicskanyitogató nyilatkozataira (már amikor épp nem inkoherens faszságokat hord össze), vagy ott van a perkás Shawn, aki szerint azért lehetnek poposabb dolgok a Slipknot repertoárjában, mert ő imádja a popzenét. Én is szeretem a csípőset, mégse eszem minden létező kajámat úgy, szóval ez is hülyeség, tovább. De még megemlíthetjük akár a Jim Root gitárost is, aki heves magyarázkodásba kezd, ha az album leakel és az emberek már azelőtt elárasztják szarral az online teret, mielőtt egyáltalán esélye lenne bizonyítani a kiadványnak. A végére hagytam ezek közül is a legrosszabbat:
Az új lemez olyan lesz, mint a…
Nem, nem lesz olyan, ezt mindenki tudja, aki kicsit is józanul gondolkodik, mondjuk 2004 óta.
Oké, lehet, hogy túloztunk, akkor viszont hasonlítani fog a…
Nem, nem fog! Miért ne lehetne egy új lemeznek egyénisége és saját öröksége?!
Szóval igazából a maszkos mukikat se kell félteni, ha a pofonfa megrázásáról van szó. Ellenben ez még mindig nem (elég) magyarázat arra, hogy meglett, felnőtt emberek hogyan várhatják el tőlük a húsz évvel ezelőtti hangzásuk visszacsatolását. Mivel az írás eleje óta még mindig nem váltam csettintésre agyturkásszá, ezért pusztán azt tudom feltételezni, hogy a rossz szájízűek
nem is egy adott stílust vagy műfaji sajátosságokat szeretnének viszonthallani, hanem az érzést, amikor először hálózta be őket az Iowa, a zenekar nevét viselő debüt, a Vol. 3., vagy tulajdonképpen akármelyik lemez.
A boldog békeidők, amikor kortól vagy nemtől függetlenül mindenkinek kicsit könnyebb és jobb volt, és az ember nem azon morfondírozott, hogy hónap végére vajon éhenhal-e vagy megfagy. Vagy mindkettő. Az pedig, hogy a tagok még meg is szellőztették, hogy a cím (de még a zárótétel is) nem pusztán csak játék a szavakkal, hanem egy teljesen új/más fejezet kezdetét is jelentheti, sokakban azt a képzetet keltette, hogy az a gondtalanabb, nosztalgikus érzés, amit hajszolnak, talán mindörökké elvész, és már esélyük se lesz az áhított ingerhez hasonlót magukhoz csatolniuk. Ez pedig sokak kedélyét felborzolja.
És hogy mi lesz a Slipknottal? Nem tudjuk, valószínűleg egyelőre ők sem. Most jöhetnek a szokásos poszt-lemez körök, turnéstul, fesztiválostul, mindenestül, aztán elvileg lesz ezektől az arcoktól még anyag, meg talán olyan is, ami nem Slipknot néven fog kijönni. Igazából bármi is történjék velük, egy óriási fejezetét befolyásolták a metal történelemkönyvének, és elég nagy esély van rá, hogy bármihez is fogjanak a tagok (akár együtt, akár külön-külön), annak több köze lesz a zenéléshez, mint mondjuk egy éjjel-nappali autómosó éjszakás műszakjának vezetéséhez. A The End, So Far jelenleg is folyamatosan zsákolja be a hallgatói/letöltési listák egyre magasabb pozícióit, így bármennyire is próbálkozik Masztur Bálint Taktahugyosgyulaiból teleköpködni az internetet, sokadjára is az a törvény érvényesül, miszerint a rossz reklám is reklám. Valószínűleg amúgy a legjobb. A banda mindenesetre megcsinálta a saját evolúcióját, aminek hiába is kívánja a beszűkült, az újtól és mástól módszeresen rettegő tömeg, hogy zsákutca legyen a vége, nem lesz. Ideje lerakni a vasvillát és a fáklyát, továbbgondolni a vitát fűtő érveinket az “ez szar, mer’ azt mondtam” deklarációnál, és elfogadni, hogy változnak az emberek és a hozzáállások, a múltat nem kaphatjuk vissza, a jövőt pedig csak úgy láthatjuk élesen és tisztán, ha félretoljuk a bepókhálósodott szemellenzőnket.
