2011. december 28.
Bár még nem ünnepelhetjük magazinunk megújulásának első születésnapját, de ez volt az első naptári év, amelyben jelen formában ténykedtünk, és azt hiszem, sem részünkről, sem az általunk preferált műfajok részéről nem mondható rossznak 2011. Rengeteg lemezről írtunk, a szinte mindennapos kritikák és a Mixtape rovat jóvoltából elmondhatjuk azt a szerintünk nem kis dolgot, hogy több albumról írtunk, mint ahány napja aktív a megújult Nuskull. Így aztán volt is miből kiválogatni a legjobb 20 nagylemezt, a legjobb 3 magyar albumot, és a legjobb 3 EP-t, a végén pedig számos holtverseny is eldöntésre került, olyan szoros volt a verseny. Íme a Top 20 második fele, avagy tíz kiváló album az idei évből:
Akármennyire is erőlködik egy banda, ha be akar futni, szüksége van olyan dalokra, dallamokra, amiket a felvevőközönség pillanatok alatt a magáévá tudhat, amik a rádióban megszólalva azonnal belemásznak a hallójárataikba és piszkavassal sem lehet őket távozásra kényszeríteni: slágerekre. A Red nu-metálba fojtott rockdalai kellően kemények, hogy a Linkin Parkon felnőtt közönséget se riasszák el elsőre, emellett pedig van annyira hallgatóbarát is (főként Michael Barnes hibátlan énektémáinak és hangszínének köszönhetően), hogy akik azelőtt talán ódzkodtak a keményebb riffektől, most mégis megpróbáljanak egy új irány felé nyitni. Ők az a banda, akik három nagylemezzel a hátuk mögött is elmondhatják magukról, hogy minden daluk potenciális rádiósláger, mely teljesítmény kilométerekről pipálja a színtér legnagyobb részét, melyet az eladási és hallgatottsági adatok egyelőre nem bizonyítanak, de a Seether, a Staind, a Cold vagy a Crossfade kissé szánalmas idei próbálkozásai után remélhetőleg a feketeszívű kislányok és férfiak is hamarosan rátalálnak az Until We Have Facesre, és nyilvános bocsánatot kérnek mindenkitől múltbeli tudatlanságukért. (Jene Balázs)
Az év egyik legváratlanabb, egyben legsötétebb kiadványát a nagy visszatérő, a brit Amebix tette le az asztalra, ugyanis a huszonnégy év után új albummal jelentkező zenekar teljesen újraértelmezte és friss köntösben tálalta azt a sötétséget, ami már crust punk-dalcsokrainak is szerves velejárója volt. A képlet így látszólag egyszerű: vedd ki a nyers agressziót, a helyére tégy áramló bölcsességet és kimért, vészjósló dalszerkezeteket, ami műfaji szempontból is kiváltképp sokszínű és változatos ahhoz, hogy minden korábbinál nagyobb vihart kavarhasson a hallgatóban és a nemzetközi színtéren egyaránt. A legegyszerűbb viszonyítási pontokat a Neurosis és a Tool biztosítja, hiszen az Amebix nélküli világban ez a két banda képviselte mindazt – elvonatkoztatva a britek grindra, punkra, hardcore-ra és metalra való, máig érvényes hatásától – az érzelmi és értékbeli többletet, amit most Baronék mutatnak be abban a teljességben és lezártságban, ahogy az Amebix mindig is látni szerette volna. Ilyen értelemben a Sonic Mass teljes egészében egy definitív lemez, mind a banda immáron kiteljesedő sötét oldalára, mind az elmúlt húsz év fájdalommal és baljós hangulatokkal kacérkodó műfajaira és hangzásaira való tekintettel. Az egyetlen szomorú pont, hogy a Nausea révén már kellőképp bejáratos Soulfly és Stone Sour-dobos, Roy Mayorga egészségi állapota nem engedi a turnézást, és így a folytatás lehetősége is eléggé kérdőjeles, ami egyfelől biztosan kultikus kiadvánnyá avanzsálná a lemezt (bár ez anélkül is megtörténne), másfelől hatalmas veszteséget okozna a zenei világnak. (Bali Dávid)
A Maylene and the Sons of Disaster olyan dolgot hajtott végre negyedik lemezével, ami általános esetben teljes elfordulást indukálna underground körökben, hiszen a rajongóbázis szélesítésére tett kísérletek nem szokták érintetlenül hagyni a korábban csatlakozó rétegeket. Persze ebben az esetben nem egyszerűen arról van szó, hogy a srácok eladhatóbbá tették a zenéjüket, hanem kapát, kaszát elhajítva olyan dalokat kezdtek el írni, amelyek istállószag nélkül is piszkosul szórakoztatóak. Nincs mit szépíteni, a IV módfelett fülbemászó lett; néhány dal egyenesen olyan, mintha Chad Kroeger heréi végre leereszkedtek volna, de a markáns déli íz is ott lapul a jobbára lecsupaszított rockzenét tartalmazó tételekben. Hiába másztak tehát ki a mocsokból és cserélték félcipőre a tyúkszaros csizmát alabamai feleink, ez a korong a faragatlanság hiányában is maximálisan működik, hiszen a legslágeresebb dallamokat is magától értetődő természetességgel vezetik elő. Szó sincs tehát – horribile dictu – parasztvakításról, teljesen megérdemelt a toplistás szereplés. Dallasnak nagyon jól állnak a klasszikus énekdallamok, a lemez hallgatása közben egyszer sem jutott eszembe, hogy akár az Underoathban is énekelhetne most. Nagy kár is lenne érte, hiszen ebből kifolyólag lemaradhattunk volna 2011 egyik legjobb hard rock kiadványáról. (Vad Endre)
Nagyon nagy a zenekar körül a hype az amerikai undergroundban, de mint oly sokszor idén, úgy a felhajtás most is jogos, hiszen a Separation tényleg az év egyik legjobb korongja, ami ahhoz képest, hogy a fiúk első nagylemeze, meglepően kiforrott hangzásvilággal bír, dallamos indie/alternatív rock jellege ellenére erőteljes és egy percre sem tingli-tangli. Maga a kiadvány pedig az év egyik legkerekebb egésze, hiszen már a borító is a legjobbak közt van idén, a megszólalás karakteres és karcos, a három gitár pedig a 2000-es évek indie rockjával (és az utóbbi 1-2 év trendjeivel) szemben nem két akkorddal gazdálkodik, hanem a ’90-es évek első felének hagyományait kiemelve szakít a slágerközpontúsággal, és végig fenntartja a hallgató érdeklődését. Emellé azért nagyon fogós dallamokat is írtak (Quake, I Tore You Apart In My Head, Galena, stb.), Jonathan Simmons hangja pedig az év egyik legnagyobb telitalálata, így teljesen megérdemelt jelenlétük a listán. Nagyon érdekes, illetve kicsit inkább elkeserítő az a tény, hogy az idei kínálatból ez, vagy a Sainthood Reps albuma abszolút elkerülte a hasonló zenékkel foglalkozó „mainstream” sajtó figyelmét, ami inkább tűnik tüntetőleges ignorálásnak, mint szerencsétlen véletlennek. (Jávorkúti)
Szokatlan, ám épp emiatt izgalmas, hogy az év feltehetően legértékesebb metalcore-lemezét egy metalkiadványokra szakosodott kiadó gondozza, ám a Prosthetic-üdvöske Century tényleg kiérdemelné már a Red Giant dalcsokrával azt a figyelmet, amit a Black Ocean megjelenését követően sem kapott meg. Ugyanis az új nagylemez időben és térben is túlmutat a metalcore hagyományain: bátran él a kilencvenes évek dalszerkezeteivel és disszonanciájával, az ezredforduló új lendületével, valamint a Rage Against The Machine-ízű nu-metallal és a gótikus színezetű metallal is teljes mértékben ki van békülve, hogy a Refused-hatású hardcore/punk-betétekről és a vendégek által becsent Cave In-jellegű énektémákról ne is beszéljünk, hiszen mindenből épp annyi van, amennyit az egyes dalok megkövetelnek. A végeredmény így tehát kellően változatos ahhoz, hogy a hallgató a gyenge dalszövegek ellenére se unja meg a dalcsokrot, a hangzás az év egyik legjobbja, aminek köszönhetően a gitártémák is közelebbiek és kibogozhatóbbak, mint valaha, a megteremtett hangulat pedig az első hangtól az utolsóig beszippantja az embert, és hát valóban innen volt szép nyerni. (Bali Dávid)
Az egyik legkiválóbb death metal kiadványt idén a német Obscura készítette. Az egykori Necrophagist tagokat is magába foglaló csapat megtalálta az arany középutat a technikás/progresszív megközelítés és a fogós, helyenként svédesen dallamos riffek között. Alapvetően a 2009-es Cosmogenesis által megkezdett irányvonalon haladt tovább a zenekar, viszont az Omnivium még annál az albumnál is vaskosabbra sikeredett. Az olyan király szerzemények, mint a Septuagint, a már-már „slágeres” Vortex Omnivium vagy a Gojira disszonáns világával flörtölő Velocity egyszerűen ajándék az extrém metalt kedvelőknek. Nem ők 2011-ben a legszimfonikusabbak, nem keverik dubsteppel sem a death metalt, de hogy náluk hitelesebben senki sem ápoltja jelenleg a Death/Cynic/Atheist hagyományokat, az is biztos. (Falvay Gergely)
Bár ez az egyetlen pop-punk lemez, ami bejutott a legjobb húsz közé, de a Fireworks és a Yellowcard szerepléséhez sem kellett sok, ugyanakkor teljesen megérdemelten viszi el a műfaj legjobbja címet ebben az évben is Soupy és bandája, hiszen ennyire intelligensen soha nem játszották ezt a műfajt – ha a jókedvű hangulat mellett valamin hangsúly volt, akkor azok az érzelmek voltak inkább, mintsem a magvas gondolatok. Ezzel szakított korábban a zenekar, és a Suburbia, I’ve Given You All and Now I’m Nothing dalaira sem fogytak el a remek dallamok és a bármikor idézhető sorok, hiszen legyen szó akár egy barát elvesztéséről, vallásról, rossz döntésekről vagy épp egyszerűen a külvárosokról, a zenekar minden fronton megállja a helyét, és ez ugyanúgy vonatkozik a hangszeres részre, mint a dalszövegekre. A Wonder Years verhetetlennek tűnik, és a Man Overboard végtelenül ciki „Defend Pop-Punk” kampányával szemben galambjuk a pop-punk Eddie-jeként a plüss coollistákat is sikerrel ostromolná. (Jávorkúti)
Idéznék 9gagről (még akkor is, ha többek közt Lemmy Kilmistert is kihagyták): „ha a Rock definícióját keresed, Dave Grohlnál érdemes körülnézni. A Nirvana dobosa volt, jelenles a Foo Fighters énekes-gitárosa, a Queens of the Stone Age vele vette fel a legjobb lemezét, dobolt Bruce Springsteennek, Chris Martinnak, David Bowie-nak, az Eagles of Death Metalnak, Eddie Veddernek, a Gnarls Barkley-nak, Jack White-nak, Jimmy Page-nek, Lars Ulrich-nak, Paul McCartney-nak, Peter Framptonnak, a Queennek, a Red Hot Chili Peppers-nek, az R.E.M.-nek, Serj Tankiannak, Slash-nek, a Tenacious D-nek, a Prodigy-nek, a Tom Pett & The Heartbreakers-nek, Trent Reznornak, Max Cavalerának, Alanis Morisette-nek, Joan Jettnek és Roger Waters-nek is”. A Wasting Light pedig az a lemez, ami 2005 után újra megmutatja, hogy milyen is a rocksztár Dave Grohl, aki letépi a fejeket, felemelteti az öngyújtókat, megtölti a stadionokat, ellepi a rádióállomásokat, és meghódítja a füleket. 2011-ben még az Old Spice-os faszi is a Rope-ra kenegette otthon a hónalját. (Jávorkúti)
Ha én azt mondom country, te azt mondod John Denver. Ha én azt mondom Chuck Ragan, te azt mondod Hot Water Music. Ha én azt mondom, hogy Chuck Ragan megalkotta az új évezred egyik legjobb alternatív country lemezét, akkor te biztosan csak pislogni fogsz, ameddig meg nem hallod ezt a gyöngyszemet két whisky között. A folk zenetörténelem a Covering Groundon találkozott a keresztény hazafias attitűd hagyományaival, felszentelve a vonós hangszerjáték magasiskolájával, s te csak azon veszed észre magad, hogy egy HWM plakát mellet a hátadon fekszel, s megelevenedik az egész történet, s legszívesebben rázendítenél egy szájharmonikára. Ha meghallgatod ezt a dalcsokrot, akkor garantáltan szakállat növesztesz, szőrös akarsz lenni, s elindulsz a vadvilágba – kizárólag egy kocsma meglátogatása után -, csakhogy egyszer hazatérhess, s, hogy a hiánytól szenvelegve végül újra tiszta szívből szerethesd a családod, a gyermekkorod, a tájat, a helyet, ahol nevelkedtél. Az érzelmek, a szenvedély és a szeretet kálváriája a Covering Ground, amely táncba fogad ezzel az öreg kópéval, aki képzeletben maga lett a counry Jesse Lacey-je, s mi idén teljesen leborultunk a zsenialitása előtt. (Budai Benjámin)
Idén minden bokorban legalább három technikás vagy progresszív metalzenekart lehetett találni, így érthető, hogy rég volt ilyen erős a konkurenciája a Protest the Heronak, de ők valahogy olyanok, mint a klasszikus vígjátéki figura, aki mellett bármi lezajlhat anélkül, hogy észrevenné. A kanadai fiúk is ilyenek, ők azt játszák, amit kitaláltak jópár éve, de a progresszív metalnak ebben a vonalában még sok lemezre elég ötlet van, és remélem, hogy nem lesznek restek az összeset megkeresni nekünk, és még sok olyan hatalmas pillanat születhet meg a Marosi kolléga által anno találóan „lovagmetálosított Sikth”-nek nevezett társaság lemezein, mint mondjuk a Hair-Triggerben Jadea Kelly belépése. Ugyan a Scurrilous nehezebben adta meg magát, de hogy szerény módon saját, New Noise-ba írt kritikámat idézzem: „elég hallgatás és idő után előbukkannak [az emlékezetes megmozdulások], és nyomatékosítják, hogy kinél is van a lángoló pallos – egyszer csak azt vesszük észre, hogy a sárkány le van szúrva, a királylány be van tépve, a pontlevonás pedig ki van zárva”. (Jávorkúti)
