Maylene and the Sons of Disaster – IV

Tracklist:

01. In Dead We Dream
02. Save Me
03. Faith Healer (Bring Me Down)
04. Open Your Eyes
05. Killing Me Slow
06. Taking On Water
07. Fate Games
08. Come For You
09. Never Enough
10. Cat's Walk
11. Drought of '85
12. Off To The Laughing Place

Hossz: 41:38

Megjelenés: 2011. szeptember 27.

Kiadó: Ferret Music

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nyolc éve már annak, hogy Dallas Taylor ki lett tessékelve az Underoath-ból, ám ezt valószínűleg senki se bánja , hiszen így jöhetett létre az igazi férfiállat zenekar, a Maylene and the Sons of Disaster. Eddig kiadott három lemezük közül az első kettő kiváló, a harmadik talán picit gyengébb, de még így is megállta a helyét, abban meg mindenki egyet kell értsen, hogy mindháromnál tiltásig ment a faszagyerek-skála. A negyedik beharangozásánál a zenekar azt nyilatkozta, hogy egy végtelenül sötét anyag következik Dallas pszichoterapeutás kezelései miatt. Én nehezen tudtam elképzelni őket, ahogy sötét zenét játszanak, valami sludge-os keveredést, esetleg Last Night in Town-szerű dolgot vizionáltam magam előtt. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, ugyanis nem így történt a dolog, amivel persze nem lett volna baj. Mással viszont annál inkább.

Már a legutóbbi Every Time I Die-korongnál se értettem az őszi megjelenést, ehhez a fajta zenéhez nem igazán illik a borongós hangulatú évszak. A végeredményt látva azonban most sajnos igencsak értelmet nyer a dolog. Az igazi jóféle traktoros, asszonyverő hangulat a múlté, helyette kaptunk egy mélabús rocklemezt, és abból is sajnos csak a közepes fajtára jutott. Rengeteg zenekarnál láthattunk már gyökeres váltást, és rengeteg olyat is, ami kiválóan sült el. Nem a változással lenne gond alapvetően, de még ha nem is vesszük figyelembe, hogy melyik bandáról van szó, akkor is egy közepes eresztéssel lenne dolgunk. Olyan a lemez, amivel körülbelül senki nem foglalkozna, ha nem a ‘Maylene-ről lenne szó. A hangszerelés nagyon semmilyen, és a southernes témák se állják meg a helyüket ebben a közegben, főképp a hard rock térnyerése miatt. Tény, hogy Dallas még mindig veszett jól tud énekelni, de sok esetben hiába a remek hang, pont az ellenkezőjét éri el, előidézve a teljes tingli-tangli érzést. Vannak itt persze nagyívű, fülbemászó dallamok, amelyeket lehet a zuhany alatt dúdolni, de többre nem képesek, az érzelmeinkre teljesen veszélytelen a dolog. Nem a rádióval való barátkozással van a gond, hanem annál inkább a rágógumi tartalommal. Akad azért egy-két jobb pillanat, pl. a nyitó In Dead We Dream még felfért volna valamelyik régebbi Maylene’ albumra, mint egy gyengébb szám. Az ötödik Killing Me Slow-ba is szerencsére szorult azért egy kis tökösség, persze nem a régi módra, de mindenképp egy kellemes rockszámmal van dolgunk. Jól sikerült nóta még a Cat’s Walk, a Drought of ’85 szép lett, valamint a záró monológ is eszméletlen hangulatosra sikeredett, és körülbelül ezzel ki is fújt.

Az az én személyes problémám, hogy nekem ha ‘Maylene, akkor abból áradjon a tehénszarszag, a whiskey-s lehelet, és a flanneling is az eredeti rendeltetéssel virítson. Mikor ezeken túltettem magam, teljesen objektíven álltam hozzá a többi hallgatáshoz, de sajnos nem sok mindent lehet itt találni. Ebből is látszik, hogy ha szinte kiveszel mindent egy zenekarból, ami miatt szeretjük, nem biztos, hogy jó lesz az eredmény, ugyanis a jól sikerült gyökeres változásoknál is azért maradnia kell valaminek, ha más nem, legalább az attitűdnek. A zenekart persze azért még kár temetni, egy hiba belefér, és hátha most tényleg ezt a lemezt kellett megcsinálniuk, és nem a sikerorientáltság a cél, hát egye fene, nem bánom. Legközelebb viszont tessék visszanöveszteni a hónaljszőrt, ugyanis van aki hiába próbálkozik más jelmezzel, akkor is csak a kemény csávó fizimiska áll a legjobban.

5,5/10