2022. október 6.
Ordas nagy közhely, de néha akkor is egészen rémisztő tud lenni, hogy mennyire repül az idő. És nem is abba igazán durva belegondolni, hogy a progresszív death metalban egykoron világcsúcsokat döntögető Opeth utoljára bő tíz éve járt Magyarországon – hanem abba, hogy már az is a nagy fordulópontjuk után volt, amikor is a rajongótábor jelentős része elégedetlenkedett a teljesen metalmentes, a ‘70-es évekbe révedő Heritage album miatt. Azóta meg ugye csak még több fát raktak erre a retrózós tűzre a svédek, az emiatt kiábrándult régi követőket meg mindössze néhány nosztalgiázós koncerttel vagy turnéval próbálták visszaédesgetni. Valószínűleg ennek is köszönhető – meg kisebb mértékben talán a fagyos időjárásnak -, hogy 2022-ben Budapesten látványosan kevesebb embert vonzott be az Opeth koncertje, mint pár héttel előttük a Gojira vagy a Lamb of God, holott egy évtizede még ők számítottak a legnagyobb húzónévnek ebből a trióból, a mi térségünkben legalábbis biztosan. Viszont aki nem pártolt el az évek alatt Åkerfeldtéktől, hanem lejött a Barba Negrába megnézni őket, az aligha ment haza csalódással – ugyanakkor mindent vivő katarzisélménnyel sem.
Az estét nyitó izlandi The Vintage Caravan pont tökéletesen passzol a jelenkori, “poszt-watershedes” Opeth elé. Ők is nagyon szeretik ugyanis a ‘70-es évek prog rockját, bár azt valamivel nyersebb formában, power trió felállásban játsszák. Ez ugye leginkább akkor működik jól, ha nagyon húzósan van eljátszva – na, hát ez náluk simán pipa, széles vigyorral lehetett végigbólogatni az egész szettjüket. Vagyis azokat a részeit, amikor éppen nem akart szétesni a dobcucc, márpedig többször is szét akart, a srácok meg annyira undergroundok, hogy még roadot se hoztak magukkal, így ilyenkor a basszer pattant oda összerakni és egyben tartani a cájgot, miközben a frontember spontán gitárszólózgatással töltötte ki az időt – a legnagyobb bravúr az, hogy még ilyenkor se amatőrnek tűnt a produkció, hanem olyan talpraesett arcoknak, akik még ilyen krízishelyzetben is feltalálják magukat. Meg hát a dalok közti rövid dumálások alapján eleve tök szimpatikus srácok. Összesen 7 számot játszottak el, én elég felületes követőjükként az összes olyat megkaptam, amit vártam (Reflections, On the Run, Expand Your Mind), de akik nem ismerték őket (a túlnyomó többség), látszólag azok is vették a lapot és jól érezték magukat, dacára a hidegnek.
Nem sűrűn látunk olyat az ilyesmi szabadtéri bulikon, hogy a főzenekar már este 8-kor beveszi a színpadot, az Opeth viszont kénytelen volt, mivel nem kevesebb mint 110 perces műsort kellett abszolválniuk a 10 órás pizsilövésig. A progresszivitásukról meg mindent elmond, hogy ebbe a 110 percbe mindösszesen 11 darab dal fért bele, és most rögtön az elején le kell szögezni, hogy a setlist egyszerre volt kiegyensúlyozott és közben elég indokolatlan is. Kiegyensúlyozott, mert hiába fut a legutóbbi album (In Cauda Venenum) neve alatt a turné, ez bizony nem lemezbemutatás volt, hanem a lehető legtöbb albumot érintve fele-fele arányban jöttek a klasszikus éra remekei, meg az újkori „hippis” dalok. És indokolatlan, mert jó pár anyagról direkt nem a legkézenfekvőbb számokat húzták elő, hanem olyanokat, amikre valószínűleg senki nem mert volna fogadni nemhogy nagyobb, de semekkora összegben sem (Harlequin Forest; Nepenthe; Moon Above, Sun Below). Az ezredforduló előtti négy lemezt egyedül a Demon of the Fall képviselte, de a 21. századi Opethből elég szép metszetet kaptunk.
Hogy mindez hogyan lett eljátszva, nagyon nem is érdemes fejtegetni, az egész egyenbőrdzsekis társulat lazán tartotta az elvárható “profizmus a négyzeten” szintet, illetve azt azért illendő megemlíteni, hogy a pár hete bejelentett új dobos, Waltteri Vayrynen (ex-Paradise Lost, Bloodbath, Bodom After Midnight stb.) nagyon szépen hozta az összes szükséges fogást a blasteléstől a dobok söprűvel simogatásáig. A főszereplő persze mindenképp Mikael Åkerfeldt: ahogy a dalszerzésben, úgy élőben is ő a domináns tényező, bár az egész zenekart one-man show-nak bélyegezni azért erős túlzás lenne a rendkívül aprólékos, rétegzett zeneiség miatt. Amennyire komplexek a dalok, annyira fapadosra lett véve azonban a vizuál, gyakorlatilag a teljes látványvilág kimerült egy jó nagyra zoomolt Opeth logóban meg Åkerfeldt kalapjában, amin még ő maga is viccelődött ironikusan. Meg amúgy is rendesen szórakoztató minden megszólalása, ami elsőre a zene komolyságától idegennek tűnhet (a műfaji skála bármelyik végpontjához képest), de mégis működik. Még olyankor is, amikor az előre kitalált dumák helyett random bekiabálásokra válaszolgat, vagy éppen amikor feladnak neki egy jókora kartonpapírt, hogy legyen kedves aláírni. Ilyenkor van annyira közvetlen, hogy simán alá is írja. Sőt van annyira közvetlen is, hogy simán bevallja, hogy fogalma sincs, mikor járt az országunkban legutóbb, meg azt is, hogy amúgy megfázott, szóval bocs, ha bárkit összetaknyozna az első sorokban, és ha szarul énekel, az emiatt van. Amúgy volt is olyan pont, amikor egy-két magas hangot nem sikerült lehoznia, de összességében nagyon szépen énekelte végig a bulit, na meg az öblös hörgéseket is kellő erővel tolta, még ha nem is olyan letaglózóan, mint anno a Lamentations meg a Roundhouse Tapes idején. És ha már itt tartunk,
igazából az egész koncertből pont ez a letaglózás hiányzott.
Mert ott állt a színpadon a világ egyik legjobb zenekara (mert az Opeth az és kész), ahogy a világ legnagyobb számait játszotta (mert a Leper Affinity meg a Deliverance azok és kész), és valahogy mégsem tudott totálisan, maradéktalanul eluralkodni rajtam az a túlfűtött állapot, ami a lemezeket (akár az újabbakat) hallgatva simán elkap ezredjére is. Hogy miért nem, azóta sem sikerült rájönnöm. Picit mintha halk lett volna az egész koncert, de annyira azért még csak nem lehetek süket vénember, hogy mínusz 2-3 decibelt ennyire megérezzek és hiányoljak… Mindenesetre ahhoz képest, hogy az Opeth zenéjére mennyire át lehet(ne) szellemülni, az egész közönség is elég visszafogott maradt: szolid bólogatás, énekelgetés, és nulla mozgolódás, még külön felszólításra sem. Sőt mikor valamelyik beindulósabb résznél önkéntelenül előhúztam a léggitárt, valaki még rosszallóan meg is lökött, hogy nyugodjak már el. (Csak összehasonlításképp: tíz éve a Club 202-ben még én voltam az, aki nem győzött azon méltatlankodni, hogy miért kell egy amúgy kimondottan lírai Opeth-koncerten az első hörgésnél azonnal úgy elhajolgatnom a kapálózó metállatok könyöke elől, mint Neo a golyózáporban.)
Szóval röviden, tömören összefoglalva: az Opeth koncertje nagyon várós volt, nagyon jó is volt, egy sor felettébb szórakoztató pillanattal és felettébb kellemes meglepetéssel a repertoárban, de ezúttal szó sincs olyasmiről, hogy már megint kikiáltsak egy újabb “év koncertjét”. Feltételezem, hogy alapvetően továbbra is simán meg tudják ütni a saját világcsúcsaikat, csak most valamiért épp rosszabb napjuk volt. Vagy épp csak nekem volt? Esetleg visszajöhetnének jövőre is, hogy ezt el tudjam dönteni…
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
