Opeth @ Club 202

Utoljára 2005 decemberében járt nálunk a svéd Opeth legénysége. Akkor éppen a Ghost Reveriesszel turnézott a zenekar, és a banda életében is változások kezdődtek meg. A Petőfi Csarnokos koncerten játszott először Martin Lopez helyett Martin Axenrot, és én továbbra is a turné lényegét képző albumot tartom az utolsó, még teljes értékű Opeth albumnak. Vegyes izgatottsággal vártam a lassan hét éve húzódó koncertet, egyrészt örültem neki, hogy végre láthatom őket, másrészt viszont a Heritage nem aratott túl nagy sikert nálam, illetve a zenekar is cserélődött tovább, Peter Lindgren is kikerült ugye a képből, így már csak Åkerfeldt illetve Mendez maradtak meg a zenekar magjaként.

VON HERTZEN BROTHERS

Az estét a finn Von Hertzen Brothers nyitotta. Gondolom, túl sok embernek nem cseng ismerősen az urak neve. Én is csak azért ismertem a zenekart, mert a legutóbbi Pain of Salvation turnén ők nyitottak a fő attrakciónak, és az A38-on volt “szerencsém” végignézni koncertjüket. Bevallom őszintén, már akkor is borzalmasan untam produkciójukat, és előre féltem tőle, hogy most sem fogom túlzottan élvezni a műsort. Akinek nem lenne tiszta, a zenekar progos szájízű rockot játszik egy olyan énekessel, akinek a hangja erősen hajaz a Kings of Leon dalospacsirtájának, Caleb Followillnek a hangjára, attól eltekintve, hogy Followill úr hangja hibátlan, ellentétben a finn kollégával. Viszont ezen fenntartásaim ellenére is sikerült ismerős elemeket felfedeznem a számokban. Az olyan számok, mint az Angel Eyes ismerősen köszöntek vissza, és unalmamban még el is dudorásztam magamban, de csak azért, mert ismerős volt, nem pedig a lehengerlő ereje miatt. Az enervált koncert ellenére a Club 202 már a Von Hertzen Brothers alatt kezdett szépen megtelni, és a negyven perces műsort egész sokan nézték végig, és ahogy láttam voltak jópáran a közönség soraiban, akik értékelték is a produkciót. Én viszont már minden porcikámmal az Åkerfeldt band színpadra lépését vártam, és reménykedtem, hogy csalódnom sem kell.

OPETH

Pénteken már korábban megtudtuk, hogy egy röpke két órás játékidővel örvendeztetnek meg minket Opeth-ék, így kilenc óra tájékán elfoglaltam helyem a tömegben (meglepően sok ember volt tényleg), és vártam a csodát. A setlist összetételével tisztában voltam, a koncert első részét javarészt Heritage-es dalok képezték, de félre tudtam tenni minden ellenszenvem, és bízni az élő zene erejében. A sejtelmes intro után hamarosan fel is csendültek a The Devil’s Orchard kezdő rockos tördelései. Nem teljesen tudom még most sem hova tenni, de nagy a valószínűsége, hogy inkább az izgatottság miatt sikerült már egész korán lekötniük, illetve azzal is tisztában voltam, hogy hamarosan régebbi vizekre evezünk. És az I Feel the Dark után máris egészen a Still Life-ig nyúltunk vissza, igaz annak is egy könnyedebb tételéhez a Face of Melindához. A libabőr már így is megvolt, és még több régi szám volt hátra, szóval sikerült felcsigázniuk. Amit aztán csitított a Slither bugyuta rockos galoppozása, viszont utána egészen a My Arms, Your Hearse-ig, azon belül is a Credence került terítékre, amit a Damnationről a To Rid the Disease követett. Annak ellenére, hogy ezek ugye könnyedebb régi Opeth dalok, így is egy teljesen más világot varázsoltak a színpadra, és a régi számok hangulata továbbra is lehengerlő, ez a legfőbb oka annak, hogy a Heritage dalaival nem tudok megbarátkozni, mivel szörnyen semmitmondóak. A két számot még egy Heritage dal követte a Folklore, majd ezek után az este első sötétebb hangvételű dala következett a Heir Apparent képében. Reménykedtem, hogy nem egy Watershedes számmal kezd el először Åkerfeldt hörögni, de már ezzel is beértem igazából. Terjengnek ilyen rémhírek, hogy többet nem is akar hörögni, és teljesen átállnak erre a varázslós, okkult prog rockra, de én továbbra is reménykedem még, hogy születnek régi albumokat idéző dalok, korongok. Viszont az már mindenképp egy intő jel, hogy azok a dalok, amikben hörgés is akad, a setlist végére kerültek (össz-vissz négy darab), és Åkerfeldt hangja is veszített erejéből. Javarészt torokból hörög, és azt se valami erőteljesen, igaz ott élőben voltak pillanatai, de mindig ment az adott szövegrészlet a fejemben, és emlékeztem rá, hogy mennyivel durvábban énekelte fel azokat a részeket a stúdióban, mint élőben. De ettől is el tudtam tekinteni, pláne mikor a The Grand Conjuration nyitó témák felcsendültek. Kisebb extázis fogott el, mikor végre egy olyan szám került elő, ami kicsivel is többet jelentett számomra, mint az eddig előkerült régebbi dalok. Természetesen nem mehettek el a Blackwater Park mellett sem, így a The Drapery Falls is terítékre került, és zárásnak is ezt a számot szánta a zenekar. Gyors visszatapsolás után került a pont a képzeletbeli i-re, a Deliverance képében, ahol már tényleg minden ellenszenvet félre tudtam rakni, és élvezni a dalt.

Az este amúgy kisebb stand-up comedy betétekkel volt megszakítva, hála Åkerfeldt humorának, amit sokan szidnak, de így is jókat lehetett a számok között nevetni. Igaz a magyar közönség a végefelé már kevésbé tolerálta a poénokat, és még egy shut up and play is elhangzott, amire hősünk úriember módjára nem reagált semmit. Viszont nagyon szimpatikus volt, hogy emlékezett a zenekar Sziget Fesztiválos bulijára, ahol 45 perc játékidő volt előírva nekik, holott ők ezt még egy órával meg tudták fejelni, illetve a Petőfi Csarnokos bulira is emlékezett, mivel Axenrot akkor játszott először a zenekarral.

Jó volt végre látni a zenekart, akármennyire is távol vannak már a régi Opeth-től. Jó volt hallani azokat a dalokat, amik egy időben mindennapjaim meghatározó részei voltak, és akármennyire is ellenszenves sok embernek, Åkerfeldtet is jó volt látni a színpadon, kicsit megöregedve, kicsit soványkán, kicsit őszülve, de még mindig egy karizmatikus frontemberként. Én pedig akármennyire is ódzkodtam az egésztől, hazafelé végig a The Devil’s Orchard-ból ismerős God is Dead-et dudorászva mentem hazafelé.