Opeth – Heritage

Tracklist:

01. Heritage (2:05)
02. The Devil's Orchard (6:40)
03. I Feel the Dark (6:40)
04. Slither (4:03)
05. Nepenthe (5:40)
06. Häxprocess (6:57)
07. Famine (8:32)
08. The Lines in My Hand (3:49)
09. Folklore (8:19)
10. Marrow of the Earth (4:19)

Hossz: 57:05

Megjelenés: 2011. szeptember 14.

Kiadó: Roadrunner

Webcím: Ugrás a weboldalra

Visszafogott, lágy zongorafutammal kezdődik az Opeth tizedik stúdiólemeze. Az ember szinte várja, hogy berobbanjon az első jellegzetes, fémesen csikorgó riff; valahogy úgy, mint három éve, a Coilt követően. A Heritage azonban nem az a lemez, ahol azt kapjuk, amit várunk. Mi több: legtöbbször pont az következik, amire még legmerészebb álmainkban sem gondoltunk volna. Izgalmas, ám egyben meghökkentő utazásra invitál ezúttal Mikael Åkerfeldt és csapata, gondolom ezzel mindenki egyetért velem. Azonban annak kapcsán, hogy ez az utazás valóban egy megtestesült álom-e, vagy pedig egy szörnyű lidércnyomással felérő ballépés, szerintem igencsak megoszlanak majd a vélemények.

Az előjelekből már sejthették a hozzám hasonló fanatikusok, hogy ezúttal ténylegesen le kíván lépni a banda a jól bejáratott ösvényről. Alice Cooperről, pszichedelikus rockról és egyéb finomságokról szóltak az előzetes nyilatkozatok. Na meg hogy ezúttal TÉNYLEG különbözni fog mindentől a lemez, ami Opeth név alatt jött ki.  Csak hogy hallottunk ilyeneket másoktól is, aztán azon kívül, hogy rápakoltak mondjuk egy szintisávot a meglévő alapokhoz, semmi más nem történt. Itt azonban nem erről van szó: az Opeth valóban elkészítette eddigi legmerészebb és előreláthatólag a legmegosztóbb alkotását. Korábban is kaptunk már tőlük teljesen metalmentes, progresszív rock anyagot a Damnation képében, most azonban még ennél is messzebbre mentek.

Amellett, hogy ismét száműztek mindenfajta hörgést és metal elemet, minden korábbi lemezüknél direktebb utalásokat találunk azokra a különféle behatásokra, amelyek őket érték. Aki még sosem hallott Opethet, úgy képzelje el a zenekart, mint egy rendkívül fűszeres koktélt (tudom, rosszul kezdődik, de jobb párhuzamot tényleg nem találtam). Van benne egy jó adag metal, ami az alapját képezi, azon belül is a legnemesebb svéd death metal és progresszív metal keveréke. Ehhez jön még ezerféle, kevésbé fajsúlyos adalék, mint a progresszív rock (abból a 60-as 70-es évek fordulóján fogant, klasszikus fajta), a folk, vagy épp a jazz-rock. Ettől lesz a koktél igazán érdekes, jellegzetes ízű. Azonban most a legfontosabb összetevők egyike, vagyis a metal kiesett, és helyette a többi hozzávalóból tettek bele még többet, így hát jóval intenzívebben előjött a sajátos ízvilága a bennmaradt elemeknek. Tudjátok, a folkos részek még folkosabbak, a jazzesek még jazzesebbek lettek. Ígérem, több klisét nem tartogatok, de tényleg így tudnám a legjobban lefesteni azt a fajta paradigmaváltást, ami végbement az Opeth háza táján. Nem arról van szó, hogy egyszerűen kimaradtak a metalos részek és kaptunk egy jó adag jellegzetesen Opethes, akusztikus számot, Damnation módra. Åkerfeldt ezúttal kipróbálta, hogy meddig lehet feszíteni a húrt, mennyire lehet az Opethből egy olyan bandát csinálni, ahol az Opeth maga is csak egy a sok behatás közül (éljenek a paradoxonok).

Amint azt már korábban is említettem, a zongorás bevezető után a szilaj metal témák helyett egész más kezdődik el, egy igazi kalandos utazás a progresszív rock világába. („Take the road where devils speak: God is dead”) Az azóta egy kiváló klippel is megtámogatott The Devil’s Orchard egy rockos, húzós szám. A főtéma, amit a gitár hoz, jellegzetesen opethes dallam, de mégis más, hiszen nem fémesen cseng. Már erre a számra is igaz, ami en bloc az egész lemezre: nem lehet gyorsan kiismerni, hagyni kell, hogy bekússzon az ember agyába, a bőre alá bújjon. Akárhányszor hallgatom meg, mindig feltűnik valami apró finomság, egy izgalmas téma. Például úgy a negyedik meghallgatásra esett csak le, hogy a fent említett szerzemény háromnegyedénél bekúszó Hammond-orgona betét honnan olyan ismerős: a Deep Purple In Rock című hard rock alapvetésén hangzik fel egy egészen hasonló téma, mindjárt a nyitószámban (Speed King). Ez is ékes bizonyítéka annak, amit a rendkívül esetlen koktélos példámmal próbáltam érzékeltetni: az eddig éppen csak sejthető behatások (ízvilágok) most sokkal kézzelfoghatóbban vannak jelen, majd kibökik a szemünket. Vegyük csak következő tételt, a fuvolával és jó sok folk behatással operáló I Feel the Darkot. Itt is csak az nem hallja ki a Jethro Tull, vagy az olyan folk gitárosok (csúnya szóval singer/songwriterek) hatását, mint Nick Drake, vagy az ír Van Morrison, akik eddig messzire elkerülték ennek az érának a klasszikussá nemesült lemezeit. Szövegek terén azért természetesen borultabb, sötétebb, sorokat kapunk itt is (And the sun is seen no more, For the devil’s love you bore), de az okkult beütésű témákról az első Black Sabbath óta tudjuk, hogy nem képezik tabu tárgyát. Ezt követően ismét egy nagyon rockos tétel veszi kezdetét, amit én csak úgy emlegetek magamban, hogy „Rainbow LSD-n”. Még a gitárhangzás is olyan mint Blackmore-é, hihetetlen. Azonban nem lenne Opeth az Opeth, ha ezután nem tettek volna be totál más hangulatú szerzeményt, a jazz-rockba hajló, végletekig elborult Nepenthe-et.

Szerintem aki eddig eljutott az album hallgatásban és/vagy a kritika elolvasásában, az már eldöntötte, hogy imádja, vagy utálja ezt a lemezt. Kielemezhetném még az ezután következő öt nótát is, hiszen a legzeneibb, legizgalmasabb dal még csak ezután következik (Häxprocess). Oldalakon át írhatnék még arról, hogy mennyire tetszik a hol folkos hol szabályosan post-rockos hatást keltő, megrázóan szép Folklore, de úgy gondolom, minden szó felesleges. Egészen egyszerűen ez tényleg egy megosztó kiadvány: vagy átjön amit csinálnak és amiért csinálják, vagy pedig fejvakargatásra készteti az embert még a tízedik hallgatás után is. Én azt mondom, megérte ezt a lemezt elkészíteni, mivel talán épp a Heritage fog sokakat arra inspirálni, hogy visszaássanak a zenekar gyökereihez, felfedezzék magunknak a King Crimson, a Pink Floyd, a Comus vagy épp Nick Drake csodálatos világát. Nyilván sokan lesznek olyanok is, akik egyszerűen félredobják, és abban reménykednek, hogy legközelebb egy igazi, metalos Opethet fognak hallani. Én azok közé tartozom, akik örülnek annak, hogy a zenekar meg merte tenni ezt a lépést, hiszen mindazt megtaláltam ebben a korongban, amit például a legutóbbi Dream Theater lemezben nem. Viszont a tisztánlátás végett nem hagyhatom ki azt sem, hogy néha azért „sok” tud lenni ez a korong, tehát ha nem megfelelő hangulatban teszi be az ember, akkor kifejezetten fárasztja a sokféle ősrockos behatás, a zenei kísérletezés. Ezért is lesz a pontszámom annyi amennyi, hiszen annak ellenére, hogy nagyon tetszik, hiányoznak kicsit a Damnation kézzelfoghatóbb, „slágeresebb” szerzeményei, és úgy érzem: a jellegzetes Opethes hangzásvilág néhol megszenvedi a nagyfokú kísérletezést. Máshol viszont egészen fantasztikus atmoszférát képesek teremteni és olyan zenei finomságokat kínálnak, amire én tíz év Opeth rajongás után is azt tudom mondani, hogy meglepett. Mindent egybevetve egy nagyon sok figyelmet igénylő lemez a Heritage. Sokat képes adni, de ahhoz először kapni is szeretne valamit: egy jó adag türelmet. További pirospont, hogy ismételten Steven Wilson kevert ki nekik egy csodálatos hangzást, így többek közt ezért is javaslom a „torrent – winamp – lomtár kombó” helyett, hogy fejhallgatóval, szemet becsukva próbáljon mindenki elmerülni az anyagban, nem a hatásra várva, inkább csak úgy, a zene öröméért önmagában. Valahogy úgy, ahogy azt a mára klasszikussá érett prog rock bakelitekkel is tették egy-két generációval ezelőtt…

8/10