2015. május 11.
Ismét nagy sikert aratott az immáron negyedik alkalommal megrendezett Bringin’ It Back fesztivál, ami nem csoda, hisz ismét egy igencsak ütős lineup-ot sikerült összeraknia a Phoenix Music Hungary-nek. Ezúttal két nemzetközi turné találkozásával és két hazai zenekar csatlakozásával született meg a végső fellépőlista, így összesen kilenc zenekart láthatott a hazai közönség. Lássuk is hogyan teljesítettek (a Trey The Ruler spoken word produkcióját sajnálatos módon lekéstük, így róla nem született írás)!
Hiába érkeztünk viszonylag pontosan kapunyitásra, a merch- és terepszemlével, na meg a felvezető beszélgetésekkel, ölelkezésekkel elment az idő és azt vettük észre, hogy lemaradtunk az este első fellépőjéről. Sohasem hallottam/hallottunk még élőben spoken word produkciót, így bántuk is, hogy nem néztük meg a Trey The Rule-t. Nem csak erről a különlegességről sikerült lekésnünk, hanem az Anchorless Bodies első daláról is. A már ismerős dallamokat követve és hallgatva sikerült azonnal felvenni a ritmust. A közönséget még nem lehetett tömegnek nevezni, aktívnak sem annyira, de ez láthatóan nem hozta zavarba a frontembert, akinek a torka, hangja igazán hatásos és hiteles közvetítő. A dobos nagyon dolgozott, a gitárok is megkapták a saját hangsúlyos részüket, bár néhol zajos volt az összhangzás, egy újabb élvezhető koncertélményt kaptunk a borsodiaktól. Az Everything Might Fall Apart csodás dalai mellett elhangzott a legutóbbi szerzeményük is, a Scorched Youth. Jó látni, hogy ilyen szépen kinőtte magát ez a formáció, helyt állt egy ilyen kaliberű rendezvényen hazai előzenekarként. (Berta Beáta)
Mivel a koncertek között nem volt átfedés, így konkrétan egyik buli érte a másikat, ezért nagyjából annyi idő állt rendelkezésünkre, hogy átsétáljunk a Blue Hellbe és már kezdődött is a német World Eater produkciója. A saarbrückeni csapat hardcore-t játszik a gyorsabb és arcbamászósabb fajtából (nem mellőzve persze a táncolós two-step és side-to-side részeket), igen rövid számokkal operálva, így én is egy tömör és velős bulit vártam tőlük, amit meg is kaptam szerencsére, a passzív közönség ellenére odatették magukat a srácok és a hangzás is az ő oldalukon állt, szóval nem kellett csalódnom bennük. A játszott dalokról sokat nem tudok mondani, annyi biztos, hogy a klippes dalaikat eljátszották és előkerült egy új szám is, szóval minden bizonnyal hamarosan új anyaggal jelentkeznek majd. Engem meggyőztek, remélem láthatjuk majd még őket és ők is egy aktívabb közönség előtt bizonyíthatnak ismét. (Rabotka Gábor)
Rövid pultlátogatás után rohantam is át a KVLT színpadához, ahol már el is kezdte a műsorát a fővárosi Satelles legénysége. A World Eater alatt jellemző remek hangzás szerencsére nem csak a Blue Hell sajátja volt az este folyamán, így a Satelles alatt is kellő erővel dörrentek meg a hangszerek, de szerencsére nem ezen múlott, hogy egy jó (de sajnos nem tökéletes) bulit láthattunk a srácoktól. Az ő bulijuk alatt már valamivel több ember vett részt és bár csak egy-két ember részvételével néha a mozgás is beindult, de valahogy mégsem sikerült teljesen átadniuk a zenéjükben rejlő érzelmeket. Tisztességgel lejátszották a dalaikat (a setlistet természetesen a remek Storyteller dalai alkották a United Side feldolgozással együtt és persze az Empty Circles című új szerzemény is felcsendült), a hangszeresek teljesítményében nem volt hiba, de valami mégis hiányzott számomra, hogy egy igazán átütő élményben legyen részem. Mindenesetre én bízom bennük, majd legközelebb! (Rabotka Gábor)
(A felvételt Pék Tamás készítette!)
A színvonalas fellépők sorában akadt egy igazi kis gyöngyszem, a kaliforniai My Iron Lung személyében. Tavaly decemberben már volt szerencsém hallani a bandát, akkor hármas felállásban játszottak (basszusgitáros nélkül) a Being As An Ocean felvezetőjeként. Az akkori élményt nem sikerült felülmúlniuk, hiszen mozdulatlanul és ámulattal hallgattam a kusza dallamokkal való érzelmes és hangulatos játékot. Itthon többen voltak kíváncsiak rájuk, mint az említett bécsi koncerten, láthatóan jól is érezték magukat a tagok a színpadon, a hangszerek kiválóan szóltak, a vokálra sem lehet panaszunk. A Relief nagylemez otthoni hallgatás után is élmény, nemhogy élőben! A banda műfaji behatárolhatatlansága már a programajánlóban is szóba került, azt hiszem egy igazi inspiráló, szerethető gárdát láthattunk és hallhattunk a program sűrűjében. (Berta Beáta)
Meg vagyok győződve arról, hogy a német területek adják már évek óta a legizgalmasabb, legprofibb dallamos hardcore zenekarokat és anyagokat. A hamburgi Light Your Anchor nem kis névnek számít már ebben a közegben, a két éve kiadott Hopesick lemezük megérdemelt dicséretet és hallgatóközönséget hozott nekik. A sikeres első anyagot a múlt hónapban megjelent Homefires követte, melyről elég sok dalt el is hoztak erre a turnéjukra a fiúk. Az aktuális, friss lemez címadó dala nyitotta az estét majd sorra követeztek az új dalok (Going Nowhere Fast, Time To Move On, The Pledge stb.) melyekre jókat lötyögtünk, énekeltünk. Az amúgy erős és lendületes koncertet azonban a néhány régebbi dal dobta fel igazán, sokkal erőteljesebbek, karakteresebbek voltak. A közönség hálás volt és hangos, egy születésnapi jókívánság (üvöltés, taps) is felhangzott a buli közepén, mellyel a basszusgitárost köszöntötte az összeverődött tömeg. A mókát természetesen a Buried In My Mind zárta, Daniel hangja iszonyat erővel szólt, mi pedig vele együtt üvöltöttük a rövid, de velős dalt. Igazi élmény volt. (Berta Beáta)
(A felvételekért köszönet a MarmotA Photographynak!)
A Light Your Anchor lendületes bulija után mehettünk is vissza a Blue Hellbe, ahol pár perc várakozás után már rá is zendített az est egyik fő fellépője, a hardcore legenda Bane! Ahogy az várható volt, csurig megtelt a terem és a koncert első pillanatától a legvégéig abba sem hagyták az emberek a stagedive-ot és a szövegek üvöltését, ami a zenekar persze meg is hálált és Aaron Bedard vezetésével letarolták a Blue Hell közönségét. Az énekes (aki az elengedhetetlen kinyúlt ingjében a hardcore egyik legföldhözragadtabb figurája) maximális alázattal vezényelte a le a rendkívül energikus bulit, látszott rajta, hogy igencsak hálás azért amit elért és azért, hogy most itt lehet és bulizhat velünk. A számlistában természetesen helyet kaptak a zenekar legnagyobb slágerei (az új klippes Final Backward Glance, Can We Start Again), de előkerültek régebbi dalok is, mint például a Some Came Running a Give Blood lemezről. Igazán király bulit láthattunk egy igazán király zenekartól, így csak reménykedni tudok, hogy mielőtt szögre akasztják a hangszereiket azért még ellátogatnak hozzánk egy utolsó nagy hepajra! (Rabotka Gábor)
A Bane produkciójából idén sem láttam semmit, csak hátakat, így a pultnál hallgattam őket és időben elindultam a másik terembe ahol már a Polar logóival volt tele minden. Be is álltam legelőre, így kárpótlásképpen a katlanból élvezhettem az őrületet, amit a brit srácok, és természetesen a jelenlévők hoztak össze. Már a Blood Lines első hangjától elkezdődött az igazi rombolás, a banda hihetetlen lazasággal és profizmussal játszotta régebbi és új szerzeményeit, valószínű mindenki megtalálta köztük a saját kedvencét. Tömény, kimerítő adagot kaptunk az arcunkba, de gyorsan le is pergett az a fél óra. Bámulatos volt a mozgás, a tömeg aktivitása is a zenekar teljesítménye mellett. Keresem a szavakat, de előfordul, hogy kevesek… így van ez most is, iszonyat jó, színvonalas, őrült és kimerítő koncertet adott a Polar, aki nem látta, bánhatja! (Berta Beáta)
Az este utolsó, fő fellépője a már most legenda, kanadai Comeback Kid volt. A terem ismét zsúfolásig megtelt, a legkisebb résekben is emberfürtök lógtak, hiszen ez az a banda önmagában annyi embert mozgat meg már közel tíz éve, mint a többi fellépő banda összesen. A banda sokkal jobb setlistet válogatott össze erre a turnéjára, mint amit a tavalyi Never Say Die! turnéra hoztak, ahol szinte csak az új, Die Knowing album dalait játszották egy-két régebbi, nagyobb sláger mellett. Most az eddigi összes albumból ollózták- rakták össze az este elhangzott tételek sorát, mondhatni próbáltak semmit sem kihagyni azok közül, ami kötelező, persze kétszer ennyit is kért volna a publikum, de ez pont elég, tömény és kimerítő volt mindenkinek. Külön öröm volt, hogy elhangzott a False Idols Fall is, de gondolom mindenkinek megvolt a saját kedvence. A közönség, ahogy tehette megköszönte az élményt a bandának, végig énekeltek, ugráltak, mozogtak, ahogy azt illik. Sokat és sokáig lehetne beszélni az estéről, a koncertekről és a szuper pillanatokról (és valószínű fogunk is), de ebbe a beszámolóba most csak ennyi fért bele. (Berta Beáta)
A szervezés és megvalósítás most is színvonalas és profi volt, köszönjük a Phoenix Music Hungary-nek, hogy összehozták idén is a Bringin’ It Back fesztivált! Jövőre is kérünk belőle, hasonló fellépő gárdával!
