2014. szeptember 13.
A cikket írta: Takács István
2014. augusztus 5-9-ig immáron negyedik alkalommal rendezték meg Szlovénia nyugati szegletében, Tolminban a Punk Rock Holiday-t, amiről merem állítani, hogy a világ egyik legjobb fesztiválja. Miért is? Vegyük sorba:
1. Lélegzetelállító környezet.
2. Szinte 100%-ban homogén lineup
3. Ebből adódóan szinte 100%-ban homogén, szimpatikus és összetartó közösség, mindenféle buzigyuri nélkül
4. Eszméletlenül szimpatikus szervezők (akik direkt építettek a közönségnek egy másfél méter széles kilépőt közvetlen a nagyszínpad elé és el is mondták a biztonságiaknak, hogy mire számítsanak egy kordonok nélküli punk fesztiválon, így folyamatosan mehettek a stage dive-ok mindenféle secu-para nélkül)
5. Nincs Groezrock-féle dilemma, hogy „na, most melyik banda elejéről/végéről maradjak le, hogy lássak egy másikat”. Itt ugyanis nincs átfedés a Beach stage és a Main stage között – 2-től 6-ig megy a buli a kisebb bandákkal a folyóparton, majd 6 órától megőrülés a nagyszínpadon.
+1. Olcsó, ugyanis külön van választva a fesztivál- és a kemping rész, így korlátlanul hordhatsz be ételt-italt a sátradhoz és verdádhoz, ezzel csökkentve jelentősen a költségeidet.
Mielőtt belecsapnék a lecsóba érdemes pár szót szentelni a helyszínnek, ugyanis ennél tökéletesebb környezetet keresve sem találhattak volna a fesztiválnak a szervezők. A rendezvény területét két ék alakban egymásba torkolló gleccser folyó fogja közre amolyan félszigetként – a folyók túloldalán pedig brutális meredekséggel égre törő hegyvonulatok szédítik a fesztiválozókat. Így a környezet nem csak szép, de a klíma is tökéletes: árnyékban kellemes 25 fok volt, de onnan kimozdulva azért éreztük a nap erejét. Talán csak a víz hőmérséklete lehetne optimálisabb, ugyanis a ránézésre hívogató kristálytiszta folyók csupán 15-16 fokosak, így nehéz 1-2 percnél tovább áztatni magad és a merülést is vagy fél órás picsogás előzi meg – legalábbis részünkről így történt. Mondjuk annyi szent, hogy a reggeli csobbanások után hamar elszállt a másnaposság. De legyen elég ennyi erről a témáról, inkább csekkoljátok a lenti videót plusz a fesztivál Facebook oldalán a képeket.
A koncertbeszámolók előtt írnék még pár gondolat a fesztiválról általánosságban. Az öt napra visszagondolva csak 1-2 negatívumot tudok felidézni, ami azért egy több ezres fesztivál esetében elég jó osztályzat. Először is, személy szerint én hiányoltam a nappali work-shopokat és a különféle hülyeségeket árusító bódékat. Lacek szerint tavaly voltak ilyenek, idén azonban csak egy merch pult valamint egy Monster borbélysátor volt, ahol ízlés szerint fazoníroztathattad a hajad vagy az arcszőrzeted… (mondanom sem kell, hogy nem nagyon tolongtak itt az emberek). Olyannyira nem ment a Monster, hogy a Beach stage-en az egyik előadó le is ragasztotta a logójukat egy „we don’t fucking care” felirattal – ami a fesztivál végéig ott is maradt. De visszatérve a nappali foglalkozásokra az mondjuk igaz, hogy ezek hiányában sem unatkoztunk, hiszen ébredés után lehetett gangelni a folyóparton, 2-től pedig már jobbnál jobb bandák pörögtek a Beach stage-en. Másodsorban a szervezők tájékozatlansága volt néha egy kicsit bosszantó (nehézkes press jegy és photo pass szerzés; alig tudták páran a staff-ból, hogy hol lehet visszaváltani a kártyákat és a szemetes zsákokat; stb), de egy ilyen király punk fesztivál esetében ezek pont olyan dolgok, amiken könnyű túllendülni, szóval összességében 10/10-et érdemel a feszt.
Na, és jöjjenek végre a koncertek! Előre is elnézést, hogy nem írok mindenkiről, de a hely is korlátozott, plusz pénztárcakímélés miatt nem is tudtunk mindenkit megnézni – nem a mi fizetésünkhöz van belőve az amúgy nyugati fesztiválárakhoz képest „olcsó” 3 eurós sör.
Tehát, hiába indultunk korán, a délelőtti boltban pöcsölés, a bejutási nehézségek valamint a sátorállítás miatt épphogy odaértünk a keddi első bandára, a Counterpunch-ra. Őket személy szerint nagyon vártam és kíváncsi voltam tudják-e majd hozni a lemezen tapasztalt lendületet és patent éneket. Hát semmi kétség, hozták! Pofám leszakadt olyan energia áradt a színpadról. Megéri őket csekkolni! Nagyon frankó melodic punk rock, király énekdallamokkal.
A nagyszínpad második fellépője az amcsi Night Birds volt, akik pár nappal a fesztivál előtt Budapesten is tiszteletüket tették. Hát konklúzióként nekem az jött le, hogy hozzájuk jobban passzolhatnak a kis klubos bulik, ugyanis ez valahogy nem volt az igazi. Pedig a fesztivál előtt még vártam is őket – állítólag eszméletlen fasza mókát csináltak a Trafikban. Nekem amúgy nem annyira jött be digitálisan, de úgy gondoltam majd élőben nagyot fog durrantani. Hát sajnos nem így volt. Valahogy eltűnt az az elmebeteg energia, ami a srácokból jött – talán túl nagy volt nekik ez a színpad, nem tudom… Mindenesetre azért jó pár arc élte őket, a korai (fél hatos) kezdés ellenére is.
Utánuk következett az angol Gnarwolves, akiket nagyon csípek és a várakozásoknak megfelelően nagyon jó bulit is csináltak. Király volt a szett, váltakoztak a gyors és a lassú számok, voltak újak (köztük a napokban megjelent Boneyard) és régiek egyaránt. Rendben volt buli és látszott is rajtuk, hogy nagyon élvezik. Aki volt rajtuk pesten, az tudja miről beszélek, aki pedig nem, az mindenképp menjen el legközelebb – reméljük még idén újra láthatjuk őket. Talán még annyi, hogy náluk is picit érződött ez a Night Birds-féle effektus, de valahogy mégsem annyira – lehet, ezt azért érzem, mert nem igazán tudok rájuk objektíven nézni. Elnézést!
Ezután tettünk egy kis szesz-túrát a sátrakhoz és spanoltunk a szomszédokkal, majd siettünk vissza, hiszen lassan kezdődött a Pulley, Strung Out és Ten Foot Pole tagokból verbuválódott szupercsapat, az Implants. Nincs mit kertelni, eszméletlen jó volt – nekem speciel a fesztivál egyik legjobb koncertje. Egyszerűen nem lehet beleállni ebbe a produkcióba. Le se vennéd, hogy 40 év körüliek a srácok – maximum arról, hogy mennyire profik. Mindenki nagyon energikus volt, de külön kiemelendő az ex-Pulley-s Jim Blowers, aki végig a hátán vitte a show-t a fejletépő szólóival. Végig ment rájuk a stage dive, de az utolsó 3-4 számra szinte égett a színpad és az előtte lévő küzdőtér. Remélem, sokan eljöttök az augusztus 20-ai Düreres koncertre!
Utánuk két bandás pihenőt tartottunk, majd kezdett az első nap egyik főzenekara, a Lagwagon. Őket én valahogy sosem éltem igazán, ennek ellenére le a kalappal, hozták a szintet. Nagyon jó szettet állítottak össze és ezért nagyon hálás is volt a közönség. Az elején nekem mintha kicsit búval baszottnak tűnt volna Joey Cape, de hamar felvette az este hangulatát és nyomta ezerrel a hülye táncokat meg számok között a poénokat. Náluk talán Chris Flippin volt a legjobb kedvében, végig ezerrel virult a feje (látszott, hogy volt már a haja alatt). Szett közben meg is dugott egy színpadra felrepült felfújható delfint, majd Nofx alatt is tolta ezerrel a Jagert a ládák mögött – természetesen kilógott a feje, hiszen nincs az a ládafal, ami kitakarná őt… Mindent összevetve király volt, szerintem a napokban elő is kapok pár régebbi cuccot tőlük.
Gyors és pontos átszerelés után (ami amúgy a fesztivál egyik erőssége volt) jött is az est fénypontja, a Nofx. Nem nagyon volt idő lődörögni, ugyanis hamar fel is csaptak az „új” albumról a 72 Hookers riffjei és ebben a pillanatban be is indult a közönség. Baromi nagy bajban lett volna az, akinek utasításba adják, hogy számolja a stage dive-okat, ugyanis alattuk másodpercenként legalább ketten ugrottak a színpad előtti kilépőről. Az új nótát három régi sláger követte (Don’t call me white, Walk the line és Bob), majd ismét egy újabb, a Seeing double at the triple rock. Fat Mike-ék tökéletes setlist-et állítottak össze, végig tartották a fenti arányt új és régi számok között, így ebből a szempontból mindent kizáróan ez volt életem eddigi legjobb Nofx koncertje. A koncert közepe táján toltak egy NUFAN feldolgozást Tony Sly emlékére (Shortest pier), aztán megint a fenti 1-3-as felállás és pár poén nóta El Hefe-vel a főszerepben (Perfect government, Eat the meek). Végül eljött az első utolsó trekk, aminek a címére sajnos nem emlékszem, de nagy durranás volt, ugyanis az Authority Zero dobosa ugrott be dobolni – akit végül lezavartak, mert túl gyors tempót diktált és belegabalyodtak a srácok. A visszázás után eltoltak 2-3 régi nótát, majd egy kellemetlen incidens következett: már sokadszorra másztak fel a színpadra ölelgetni Fat Mike-ot, aminek hatására eldurrant a billentyűs, Limo agya és elkezdte elrángatni a backstage felé a csókát, amiből kisebb dulakodás alakult ki. Zene leáll, fújolás és fütyülés elkezdődik… Cink szitu, de Fat Mike visszahozta, bocsánatot kért, vállalta a felelősséget a staff nevében és vigasztalásképpen letoltak még két számot. Ezt leszámítva jól sült el az egész koncert, a szokásosnál kevesebbet és viccesebbet bunkóztak – ahogy egyik horvát haverom mondta: „It seems Fat Mike was on the good drugs tonight.”
Másnap a Beach stage-en kezdtünk, de az osztrák Ants!-ig nem igazán volt olyan banda, amit érdemes lenne megemlíteni. Ők viszont nagyon jók voltak, baromi jól szólt a rekedt ének és eszméletlen hálásnak tűntek – ami rettentően szimpatikussá tette őket. Nekem kicsit Astpai elfeledett féltestvér feelingem volt (nem hiába adtak ki együtt split-et), de abszolút pozitív értelemben. Előttük az út, hajrá!
Utánuk jött a WolfXDown, amit én nem igazán értek/élek: full középszerű banda, amit csak az a tény emel ki a tömegből, hogy csaj énekesük van. Mellesleg nagyon profik, meg jól szólnak, de szerintem indokolatlan hype-ot kapnak – ment is rájuk a zúzda ezerrel. Utánuk az August Burns Red következett a nagyszínpadon, akik a fesztivál fekete bárányai voltak – nem értem, hogy kerültek egy punk rock fesztiválra. Mindenesetre a Nofx cover-ért plusz pont jár. Fél tízkor lépett színpadra a The Real McKenzies, akik nekem valahogy kicsit unalmasnak tűntek. A hangosítás sem volt rajtuk az igazi plusz az egész produkció kicsit lagymatagnak hatott – mondjuk az tény, hogy már túl vannak életük delelőjén.
A skót szoknyás úriembereket az H2O követte, akik hozták a kötelezőt és azt, amit megszokhattunk tőlük. Nagyon patent, őszinte, hiteles előadás, eszméletlen energiával. Az első hangtól az utolsó utániig ment a stage dive rájuk. Az utolsó számnál (azt hiszem pont a What Happened volt) ráadásul felszabadult a közönség a színpadra – szép látvány volt, na!
A második nap záróakkordjaként keresve sem találhattak volna jobb bandát a Sick of It All-nál. Vitték tovább azt a lendületet, mint az H2O. Ment a rombolás, volt wall of death, circle pit és minden, ami egy fasza bulihoz kell. A végén náluk sem maradt hely a színpadon, Lou Koller-nek a dobemelvényen kellett „énekelnie”. Szépen átmozgatták a közönséget lefekvés előtt.
A harmadik nap igyekeztünk, hogy elérjük a Stars Burn Stripes nevű dán punk rock bandát, de sajnos lekéstük őket és csak a SKAgetHER-re értünk át a Beach stage-re. Mint az korábban kiderült, ők egy vajdasági magyarokból verbuválódott banda, akik a klasszikus ska, a ska punk valamint a reggae elemeit vegyítik – néhol szerb és néhol magyar népzenei elemekkel. Már jó ideje nem igazán hallgatok ska zenét, mégis olyan eufória kerített hatalmába a koncertjük alatt, hogy az leírhatatlan. Nagyon átjött az örömzenéjük! Egy élmény volt! Ezt kezdte el egy kicsit lerombolni az utánuk következő horvát punk hardcore banda (Ponte De Carla), így inkább ki is ültünk a folyópartra.
Csütörtökön a kisszínpad utolsó fellépője a svéd Rebuke volt, akik eszméletlen jó bulit csináltak. Szeretem őket, így alapból pozitívan álltam hozzájuk, mégis felülmúlták az elvárásaimat. A lemezen kicsit döcögő, kicsit kiforratlan punk rock élőben akkorát baszott, hogy majd szétrobbant a sátor. Ilyen produkció láttán nem is meglepő, hogy a közönség egyből letámadta a merch pultot – sajnos nekem már nem is jutott póló. Utánuk összetalálkoztunk ismét a SKAgetHER-es arcokkal, ami egy masszív piálásba torkollott, így sikerült pár bandáról lecsúszni. A Raised Fist-nek csak a végére sikerült odaérnünk, amit nagyon sajnálok, mert állítólag nagyon jó bulit csináltak.
A nap főzenekara a Reel Big Fish volt, akik visszaidézték tini éveimet, de úgy tűnt nem csak nekem, hanem még vagy ezer embernek. Rajtuk konkrétan az egész nézőtér táncolt. Nofx-en is nagy mozgás volt, de itt tényleg szinte mindenki nyomott legalább egy alap szintű ska-lötyögést. Nyilván ez a zene jellegéből is fakad, de hát akkor is, na! Baromi jó bulit csináltak, nagyon jól szórakoztatták a nagyérdeműt. Azt gondolná az ember, hogy az ilyen bandáknak már leáldozott, de akkor jön egy ilyen koncert, egy ennyire nyitott (és részeg) közönség és voilá, kész a fejen pörgés.
Péntekre már érződött, hogy kicsit belefáradt a közönség a folyamatos részegségbe és tépésbe. Ja igen, ezt eddig ki is hagytam. Ha egy szóval kéne jellemeznem a fesztivált, akkor én inkább egy kifejezést mondanék, az pedig a „konstans fűszag”. Nehéz volt úgy levegőt venni, hogy ne szagolj ki valahonnan masszív szmoki szagot – itt még Mr Klausz is élné a punkot. Na, de térjünk is vissza a Beach stage-re: voltak jó bandák, de igazándiból csak egy volt, akit ki szeretnék emelni, ők pedig az olasz Malemute Kid. Nagyon frankó Shook Ones, Go Rydell féle téma volt, frankó rekedt énekkel és szimpatikus, energikus előadással. Mindenképpen csekkoljátok őket!
Utánuk átnyargaltunk a nagyszínpad elé, ugyanis hét órakor kezdett az ausztrál Local Resident Failure. Róluk lehet, nem mindenki hallott, de a dobosukat biztos láttátok már Youtube-on: ő szokta 3-4 percben dobon összefoglalni a klasszikus Fat Wreck-es bandák diszkográfiáit. A zene amúgy nem rossz, fesztiválon, sörrel a kézben tökéletes, de azért otthon hallgatva kicsit döcögős, kiforratlan. Ami viszont egy hangyányit idegesítő, hogy egy az egyben koppintják a Nofx-et. Nem csak zeneileg, de szöveg témákban, színpadi mozgásban és show elemekben is.
Utánuk csak Gergő maradt a nagyszínpadnál, hogy megnézze az olasz Talco-t, akik Ska-P féle fesztivál ska-t tolnak. Nagyon jó hangulatot teremtettek, sokan táncoltak rájuk. Nagy volt a vidámság, sok volt a mosoly és a szeretet. A fesztiválon amúgy alapból rengeteg olasz volt a határ közelsége miatt, így csinálták is a taljánok a bulit ezerrel.
Talco után Leftöver Crack következett, akiknek csak cirka fél órás csúszással sikerült birtokba venni a színpadot. Énekesük (Scott Sturgeon) eszméletlenül pörgött, talán már túlságosan is – engem már egy kicsit idegesített is ez a brutális szintű extrovertáltság. A többi tag (az egyik gitáros kivételével) annyira nem élvezte a fellépést, hogy konkréten egy helyben álltak és akármikor ránéztek énekesükre, a szemük mintha villámokat szórt volna. Én erről egy igen szép kis teóriát építettem fel, amit utólag talán valamennyire igazol is az alábbi kép énekesük Instagram-ján (röviden: „Fúú, kezdeni kéne” „De hát Scott totál odavan a gombától” „Nem baj, várjunk picit, hátha kijön belőle. Ha meg nem, akkor lenyomjuk így.”). Amúgy annak ellenére, hogy az énekes full csövön volt, baromi jól hergelte a közönséget, jó show-t csinált és a többiek is becsülettel letolták a részüket (már ami a zene részt illeti).
Őket követte az A Wilhelm Scream, akiket talán a legjobban vártam az egész fesztiválon. Akárcsak a régieket, úgy az új albumot is rongyosra hallgattam és biztos voltam benne, hogy hozni is fogják a tőlük eddig is megszokott szintet. Hát ez pont így történt. Nagyon tehetséges, profi zenészek, akik nagyon élvezik, hogy színpadon lehetnek. Folyamatosan vigyorognak, miközben ugrálva tappingelnek. Nagyon jó szettet húztak, voltak új és régi dalok felváltva. Ment is rájuk ezerrel a mozgás, de valahogy én úgy érzem, hogy ők talán csak pár év múlva érik el a főműsoridő szintet – egyelőre hátrébb elég sokan még csak bólogattak rájuk.
Végül pedig eljött az utolsó nap utolsó fellépője, színpadra lépett a mi Zolink és az Ignite – hazaszeretetestül, összetartásostul, politikai-társadalmi odamondásostul. A banda amúgy zseniálisan szólt – egy punk fesztiválhoz mondjuk talán túl sterilen, de sebaj, azért ebbe ne álljak már bele, mit tud tenni az ember, ha egyszerűen nem képes egy hangot sem elrontani?! Amit viszont zenei mocskosságban nem hoztak, azt visszakaptuk mondanivalóban, ugyanis minden szám között elhangzott valami nagy életbölcsesség-tanítás. Az alábbi jelenet kimondottan szívszorító volt, de szó volt emellett jobb és baloldali rezsimek áldozatairól, háborúkról és minden ilyesmiről. Nem tudom mennyire jött át ez a közönségnek, ugyanis a buli második felében már egyre többen kezdtek szálingózni a sátrak felé. Lehet csak a fáradtság tehetett erről – azért mégis csak eltelt 4-5 nap buli és elfáradtak az emberek.
Zárszóként csak annyit mondanék, hogy jövőre jöjjön mindenki, mert tényleg zseniális az egész fesztivál!
A videót köszönjük Lőrinczi Gergelynek (Sunset Design)
