2018. január 16.
Ami a hazai, és főleg a fővárosi metalcore/deathcore-színtérnek a tavaly ősszel nagy zajjal visszatért Grindrise Fest, az a tágabban vett metáléletnek a Stagediving fesztivál. A 2005-ben a Watch My Dying által életre hívott sorozat az esztergomi extrémmetálosok saját bulijából az utóbbi évekre igazi underground keményzenei seregszemlévé nőtte ki magát, amelynek múlt pénteken már a 15. felvonását rendezték meg a Dürer Kert három termében, termenként 5-5 fellépővel. Egy ilyen bőséges felhozatalból sajnos már lehetetlen egyszerre minden zenekart lecsekkolni, és bár előzetesen még azt terveztem, hogy a lehető legtöbb bandába belelesek, végül persze ez sem jött össze különböző okokból – nem utolsósorban azért, mert a WMD melletti másik hagyományos headliner, a Cadaveres utolsó pillanatos kiesése még csavart is egyet az este menetrendjén. Így végül öt fellépőt sikerült megnéznem, nagyrészt az este legsötétebb hangvételű metálbandáit.
Kezdésnek viszont még muszáj volt újra elkapnom a frontcsajos popprogmetálban jeleskedő Tiansent, akiket mostanában nem győzök magasztalni itt a NuSkullon, mert tényleg az egyik legígéretesebb fiatal hazai bandáról van szó. A tavaly a kőbányai zenesuliban összeállt csapat fő ihletadói olyan zenekarok, mint a Saosin vagy a Circa Survive, akiktől egyébként játszanak is egy-egy feldolgozást, de a saját dalaik is simán hozzák a példaképek szintjét: fifikás alapok, ügyes díszítések és leállások, óriási gitárhősködések, de pár komolyabb riffelés, sőt, konkrét breakdown is befér a képbe, miközben Radó Éden simán leénekli a helyéről a plafont. Ráadásul a srácok összjátéka is hibátlan, bár a színpadot azért nem szántják fel (mondjuk ekkora tappingfutamok közben nehézkes is lenne), és az énekesnőn is látszik még némi bizonytalanság. De ez még mindig csak a banda második fellépése volt, szóval nagyon az út elején vannak még, és biztosra veszem, hogy később tényleg nagy alakításokra számíthatunk majd tőlük. A zenei tudás és az erős dalok már most is megvannak hozzá, a rutin meg csak idő kérdése.
A Stabbed zenekart szintén a legelső koncertjük óta követem, és örömmel figyelem, hogy a sötét borúmetált játszó banda a kezdeti merev, rideg koncertekhez képest alig két év alatt mennyire sodró jelenséggé nőtte ki magát. Potkovácz Márk dobos például helyből az egyik legbetyárabb ütős itthon, iszonyatos intenzitással veri szét maga előtt a cuccot, amivel tulajdonképp egymaga el is adná az előadást, de mellette a többiek felől is érezni azt a bizonyos őserőt. Ami kell is, mert az egyébként főleg az európai okosmetálból (The Ocean, Opeth, Gojira stb.), na meg a Mastodonból táplálkozó dalok nem nagyon mozdulnak ki a középtempóból. Emiatt régebben igencsak hiányoltam is egy-egy gyorsabb odacsapást a fojtogató riffek és a mechanikus döngölések között, ám mostanra a színpadi vibrálás hatására egyre nehezebb nem reflexből izomból bebólogatni például a Mute végtelenül tahó alaptémájára, vagy mondjuk a Last Stand és a Carceri szeleteléseire. A feszült hangulatot Karamuskó Alex időnként még tovább erősíti egy-egy dallamos énektémával, aztán a számok között simán fel is oldja azt a sajátos lakótelepi humorú konferálásaival, és bár a bebaszós és megkúrós felhívások igazából a legkevésbé sem passzolnak a banda zenei karakteréhez, de mégsem rondítanak bele az összhatásba. Amikor pedig a frontember az utolsó dalra le is mászik a nézőtérre, miközben az első sorból meg valaki spontán felnyúl lefogni a záró 1-0-0-1-0-0 matekos szaggatást a basszusgitáron, arra tényleg nemigen lehet mást mondani, mint hogy a Stabbed egyszerűen jó bulikat csinál.
A Vendetta Inc.-re nagyon ráharaptam az első nagylemezük megjelenése óta eltelt másfél évben, sőt, a Blightot egyenesen az utóbbi évek legjobb hazai groove metal anyagának tartom. Persze az elég egyértelműen hallatszik, hogy a srácok mennyi Panterát, Lamb of Godot, Machine Headet és hasonlókat hallgattak (Salgó Norbert dobos konkrétan lazán beillene a magyar Vinnie Paulnak), de a hatásokból akkora dalokat hegesztettek, meg pláne élőben olyan erőmű szinten nyomulnak, hogy azzal egyszerűen nem lehet vitatkozni. Az Apey & the Pea-n kívül hirtelen nem is tudnék más hasonló hazai bandát mondani, akik ezt a letaglózó vehemenciát ennyire stabilan hoznák, minden egyes alkalommal. Konkrétan annyira maga alá temet a srácok kiállása és a zene súlya, hogy hiába akartam az első pár szám után átnézni az ugyanekkor az egyetlen 2018-as koncertjét adó Watch My Dyingra, mégsem bírtam magam elmozdítani a színpad elől egészen a szett végéig. A jó háromnegyed órás műsorban egyébként ezúttal a nagylemez fontosabb dalai mellett visszaköszönt a debütáló Bristle With Rage EP címadója és egy új dal is, ami alapján az idei évre ígért következő anyag is hozni fogja a szintet mind a gyilkos témák, mind az építkezések terén.
A második nagylemeze megjelenése előtt álló Omega Diatribe koncertje elsősorban azért volt jelentős, mert ez volt az extrém groove-brigád első fellépése Lucsányi Milán frontemberrel, akit a székesfehérvári Sleepless éléről ismerhetünk. Azt rögtön le kell szögezni, hogy a banda böszme mélyre hangolt és matekos zenéje Milán érkezésével sem lett emészthetőbb, a félelmetesen precíz összjáték és a falbontó hangzás ellenére még mindig bele lehet fáradni egy idő után a sulykolásba, viszont úgy érzem, a vokálok terén határozott előrelépés történt. Egész eddig úgy tartottam, hogy az Omega Diatribe-ban a vokál hasonló szerepet tölt be, mint a legtöbb bandában a basszusgitár – ha nem lenne, nyilván eléggé hiányozna, de amúgy meg igazából nem nagyon lehet rá felfigyelni a nagy riffáradatban. Na, Lucsányi ezen sikeresen felülkerekedett: érezhetően törekszik a változatosságra, a száraz ordibálástól az egészen elborult deathcore-vokálokig mindent csatasorba állított a dalokban, a régebbi darabokat is sikeresen felfűszerezve. A tízdalos szett nagyjából egyenlő arányban válogatott a két korábbi anyag és a közelgő Trinity album tételei közül, a mai napig a banda legjobb riffjével operáló Molecular Torsion és az agycsavaró Hydrozoan Periods párosánál erősebb finálét meg azt hiszem, kitalálni sem lehetett volna a műsornak. Ami pedig a fogadtatást illeti: a zenekarnak jó ideje megvan egy láthatóan igen elkötelezett tábora, de a közvetlenül előttük fellépett (és épp csak egy picit megfoghatóbb zenével nyomuló) WMD-hez képest mégis már jóval szellősebben töltötték csak meg a nagytermet. Szóval ha a legutóbbi, a Gojira előtti koncertjüket azzal nyugtáztam, hogy az Omega Diatribe „inkább sötét klubokba való, mint szabadtérre egy napsütéses délután,” akkor most legyen az a végszó, hogy egy sötét klubban irtó nagyot szól a banda, de még mindig hiányzik pár kapaszkodó a dalaikból ahhoz, hogy igazán nagy bulit tudjanak csapni. Meglátjuk, az új album megjelenése után mi lesz a helyzet.
Végül a kisterembe visszatérve a Nest of Plagues mutatta be a múlt héten megjelent első nagylemezét. A budapesti négyes az End of the Comedy dalaival valahol a death metal és a deathcore határán egyensúlyoz, és jó eséllyel mindkét stílus híveinek a kedvére is tudnak tenni: a kemény breakdownok mellett elég komoly hangszeres villantásokat is elkövetnek, főleg a vokálokért és a basszusfutamokért is felelős Ivanics Dániel játéka követel magának nagy figyelmet (na meg a srácok beugró gitárosa, Márkó, aki meggyőződésem, hogy Jared Dines elveszett öccse kell, hogy legyen, haha). A banda a lehető legkomolyabban vette a lemezbemutató fogalmát, a dallistát egy az egyben követve darálták végig az anyagot, ráadást pedig nem is adtak, hiába követelte volna a közönség még így hajnali 1 óra magasságában is – egyszerűen azért nem, mert nem próbáltak össze több számot a pótgitárossal. Viszont így is épp elég hatásos zárását adták a maratoni estének.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
Nest of Plagues-fotó: Virágh Ádám
