Ruszki grizzly nagyot menni Bárbá Negrá - Slaughter to Prevail-koncertbeszámoló

Akármilyen megosztó jelenség is, azt mindenképp meg kell adni Slaughter to Prevailnek, hogy a 2020-as évek deathcore-jának ők az egyik legnépszerűbb zenekara. Éppen ezért volt nagy szám, amikor az orosz gyökerű, de egy ideje Amerikában székelő banda két éve Budapestre is bejelentett egy koncertet. Lett is belőle Barba Negra nagyszínpados teltház, megúszós hakni, ordas lebőgés, aztán újratervezés és végül 2026 elejére egy második nekifutás. Olybá tűnik azonban, hogy Alex Terrible-ék legutóbbi teljesítménye sokaknál annyira kiverte a biztosítékot, hogy most dacból el se jöttek megnézni a Slaughtert, legalábbis a jegyek ezúttal nem fogytak el, hiába kaptunk most egy sokkal erősebb produkciót és egyáltalán fellépőcsomagot - amit amúgy két, túlzás nélkül élő legendának nevezhető banda súlyosbított a Suicide Silence és a Dying Fetus képében. És szögezzük is le előre:

mind a három zenekar iszonyat nagyot ment ezen az estén.

Már a kapunyitást követően tekintélyes tömeg gyűlt össze a Barba nagyszínpada előtt, majd amint fél hetet ütött az óra, Eddie Hermida kisétált a színpadra, elkiáltotta magát, hogy 

give me a fucking circle pit!!

és elszabadult a pokol. Rögtön az Unanswered nyitó pergőütésnél éreztem, hogy ez óriási lesz, és tényleg! Olyan szintű nyomulás indult be azonnal - és a pitben őrjöngő arcok alá olyan atom hangzás adta a lovat -, amilyet még a headliner zenekarok sem mindig tudnak itt felmutatni.

Bő fél óra Suicide Silence-esszencia, szinte kizárólag a korai, Mitch Lucker érás albumokra fókuszálva (a Wake Uptól az elnyűhetetlen YOLO-n át a kegyelemdöfés No Pity for a Cowardig), és tényleg akkora buli lett az egészből, akkora pitekkel, akkora hangulattal, na meg akkora és olyan hevesen nyomuló közönséggel, hogy az párját ritkítja.

Hermida ránézésre feltűnően megpapásodott az utóbbi években, de ettől nem lett kevésbé kiváló frontember. Simán hozza a hörgéseket, a screameket, hergeli a bulizókat, na meg a másik két zenekart is bőszen élteti, külön kiemelve, hogy a Suicide Silence nem nagyon szokott másoknak előzenekarozni, de a Slaughtertől kapott emailre gondolkodás nélkül mondtak igent; a Dying Fetust meg azzal méltatta, hogy nélkülük nem létezett volna deathcore, se Suicide Silence, se All Shall Perish, se Despised Icon, se Ion Dissonance, se semmi. És ha valakinek, hát egy olyan embernek, aki manapság a műfaj két meghatározó bandájában is énekel egyszerre, alighanem el is lehet ezt hinni.

A zenészek közül látszólag Mark Heylmun szólógitáros ment a legnagyobbat, óriási szélmalom headbangeket bemutatva és egyfajta második frontemberként tetszelegve, de Ernie Iniguez dobos is átkozottul vonzza a figyelmet (azt a fazék pergőhangzását meg tényleg nem lehet eleget dicsérni). Az alapító Chris Garza gitáros helyére erre a turnéra a Ian Waye (Soreption) ugrott be, a rivaldafényt nemigen lopta el a többiektől, de stabilan erősítette a riffrohamot a rendezői jobb szélen.

Nem tudom, egy önálló budapesti Suicide Silence-bulira manapság mennyi ember jönne el (nézzük már meg!), de az biztos, hogy amikor legutóbb láttam őket harmadház előtt zenélni az A38-on, még a nagy port kavart self-titled album idején, azzal összevetve ég és föld volt a két buli, nyilván a mostani javára.

A középső slotban játszó Dying Fetus nemcsak az este legrégebbi, legpatinásabb fellépője volt, hanem a legnyersebb és lényegretörőbb is. Három faszi kiáll a színpadra a jó öreg power trio felállásban, és csak darálnak és darálnak, rizsázás nuku, esetleg néha bemondanak egy számcímet, vagy nagyon max annyit, hogy vegyetek pólót, aztán megy tovább a csépelés. Zeneileg szintén pofonegyszerű a recept: vannak a türhő gyors aprítások, amiket néha még türhőbb lassú málházások váltanak, miközben az alapító John Gallagher gitáros meg Sean Beasley basszer felváltva, felelgetősben nyomja a vokálokat, mély hörgés-magas rikács leosztásban. Trey Williams dobosról meg annyit, hogy amikor a dűd minden trekket a pergőn számol be, akkor tudod, hogy ezek a csávók a színpadon kurva kemény arcok.

Amúgy érezni, hogy nem veszik magukat annyira véresen komolyan - inkább csak simán véresen. De az egész mégis távol áll attól, hogy műfajparódia legyen. Illetve a francokat, épp a határon táncol (= lökdösődik egy pitben), de még pont nem esik át rajta. Közben meg fojtogat, szorongatja a torkod, de élvezed (amúgy tuti, hogy van is valami daluk, ami erről szól…)

Amíg a Suicide-ra főleg elöl a pitben ment az iszonyatos hőzöngés, addig a Fetusra inkább a hátrébb álldogáló, idősebb arcok bólogattak hevesen szinkronban százával, de azért itt is volt rendes wall of death, meg olyan is, hogy bármi erre buzdító felhívás nélkül (mert hát az milyen ripacsság lenne már egy Dying Fetustól) egyszerre négy-öt ember crowdsurfölt a két énekessel szemben. Szóval igen, ez a szett is igencsak feltüzelt mindent és mindenkit.

A két évvel ezelőtti budapesti debütálás fiaskója után valószínűleg nem sokan fogadtak volna arra, hogy a Slaughter to Prevail második eljövetele tényleg egy igazi csontroppantó élmény lesz - de az lett. Az idei évben eddig meglepő mód szinte minden fellépő zenekar bombajól szólalt meg a Barba nagyszínpadán, és erre orosz feleink is ráigazoltak. Ez pedig nagyon kellett is ennél a végtelenül agresszív, arcba mászó zenénél, aminek a legtalálóbb leírása még mindig az, hogy

olyan, mintha a Slipknot Iowa lemeze magára rántana egy Adidas tréninggatyát és húzóra lenyakalna fél liter vodkát, majd nekiállna a telepen balhézni a szomszédokkal.

Sőt igazából az egész tényleg annyira eltúlzottan mocskosul kemény, hogy azt már nem is igazán lehet komolyan venni, hanem nagyjából olyan a vibe,

mintha az egész bandát valami suttyó humorú képregényből húzták volna elő.

Kezdve azzal, hogy Alex Terrible mennyire átkozottul böszme hangokat ad ki magából, de mégis egész máshogy, mint mondjuk Will Ramos határfeszegetése: Alex nem akar a zsáner megújítója lenni, beéri egyszerűen azzal, ha ő a telep legkeményebb csávója, akinek senki nem mer beállni a parkolóhelyére.

Ezt az érzést fokozzák a külsőségek is, a zenekar kiállása, a teátrális pózok, na meg azok a jellegzetes vicsorgó maszkok, amiket a bandatagok (meg a közönségből is jó páran) hordanak. Mondjuk nem szívesen tolnék le egy 70 perces koncertet egy olyanban meg nyakig felcipzározott susogós melegítőben, főleg nem ennyi lángszóróval körülvéve, az hótziher. Na és a dobcucc mögött az a batár nagy felfújható medve, az mi már? Mennyire megalomán?! (Ebből amúgy kettő is van nekik, és nálunk még a kisebbiket rakták ki, ebből is látszik, hogy milyen szinteken, mármint mekkora koncerttermekben jár manapság ez a banda…)

Alexnek amúgy van azért egy emberibb oldala is, amit néha megmutat, amikor két szám között felszólal a béke, a szeretet, az önbeteljesítés meg ilyesmi idealista, hippis dolgok mellett, illetve egy ponton ő is nekiállt méltatni a turnétárs zenekarokat, mondván, hogy saját maga is Suicide Silence-en meg Dying Fetuson nőtt fel, és milyen fasza most ezekkel a legendákkal együtt nyomulni. Legalább nem felejtette el, honnan jött.

A számlista nagyobb részét a tavalyi Grizzly album trekkjei tették ki, szám szerint kilenc darab, meg még négy a 2021-es Kostolomról, valamint egy közepesen tartalmas dobszóló, amiben Jevgenyij Novikov bemutatta, hogy ő is tud úgy csapkodni meg olyan baromi gyorsan taposni a duplázót, mint a néhai Joey Jordison, tényleg már csak az hiányzott, hogy a feje tetejére is állítsák a nagy csépelés közben.

Az előzenekarok alatt látottak után igazából mondani sem kell, hogy a Slaughter alatt is végig háborús övezet volt a pit, a legvégén meg ahogy illik, legalább kétezer ember egyként ordította, hogy DE-MO-LI-SHER!!! Masszív finálé, és azt hiszem, borítékolhatjuk, hogy ha jön még errefelé a banda, hát akkor nem fog nekik gondot okozni, hogy megint összehozzanak egy sold out hajcihőt. Én legalábbis azóta is azt hajtogatom mindenkinek, aki kérdi, hogy ez elég izmos buli volt, és aki kihagyta, bánhatja.

Fotók: Bende Csaba - Barba Negra