2017. június 19.
Tavaly ilyenkor egy A38 Hajós Suicide Silence-koncerttel kapcsolatban az lett volna a legfőbb kérdés, vajon mennyi idővel a buli dátuma előtt lesz teltházas. Azóta viszont a kaliforniai deathcore-banda kihozta az utóbbi évek legnagyobb vihart kavart lemezét, aminek már jóval a megjelenése előtt, rögtön az első pár új szám hallatán rajongók hadai átkozták ki a zenekart, innentől pedig az vált az előzetes találgatások tárgyává, hogy mindez vajon mennyire fog kihatni a csapat hajós lemezbemutató koncertjére. Hát, nagyon. Sokkal jobban, mint gondoltam volna. Az a helyzet, hogy ez a buli bőven elfért volna a KVLT-ban, de talán még a Gozsdu Manóban vagy a Dürer kistermében is… Viszont ettől még nem volt rossz, csak egy kicsit olyan, mint az a házibuli, amire csak azok a haverjaid jöttek át, akik még azután is hajlandóak szóba állni veled, hogy a múltkor a kocsmában csontrészegen, meztelenül felmásztál a pultra, ahonnan az első asztalra átugrás közben nem csak megbotlottál és leestél, de még a radiátort is telibe megfejelted, miközben végig torkod szakadtából ordítottad a Bulibárót. Ezek a megmaradt haverjaid viszont most is egész jól érezték magukat.
Az estét a budapesti As Karma Brings nyitotta, akik a Hajó által kiírt közönségszavazás eredményeképp kaptak lehetőséget a fellépésre, és kietlen, rideg, inkább kimérten sulykolós mint szögelős deathcore-jukkal stílusilag elég jól passzoltak is a főzenekar elé, viszont az előadásuk kissé felemás benyomást keltett bennem. Egyfelől van a csapatnak pár egészen jól eltalált dala, például az egyik, számomra ismeretlen, de valami ordas groove-val nyitó tétel hallatán meg is állapítottam, hogy sikeresen megírták azt a számot, amit az új Suicide Silence-től vártak volna a rajongók; ugyanakkor más tételekben meg néhol elég vontatottá és fárasztóvá vált, ahogy a lassabbnál lassabb döngölős témák követték egymást. Szóval a dinamikára még lehetne gyúrni egy kicsit a dalszerzésben, illetve az előadásmódban is, mert bár a srácok egyszer sem mentek el az erdőbe a műsor közben, de azért még lenne hova feszesebbé tenni az összjátékukat. Bár mivel épp most cseréltek dobost, lehet, hogy az egész csak összeszokás kérdése.
Nem annyira állt a csapat pártján a hangosítás sem, amiben a hajótól szokatlan módon eléggé elvesztek a riffek, aki pedig azt kitalálta, hogy fénytechnika gyanánt jó ötlet lesz folyamatosan vakukkal kiégetni a közönség szemét, azt minimum a Men in Black J ügynökének neutralizálója elé állítanám… Amit viszont kizárólag dícsérni lehet, az Tari Bálint vokálteljesítménye: döbbenetesen durva hangokat tud magából kipréselni a srác, amelyek simán odatehetők a műfaj bármelyik külföldi ikonja mellé. A banda bő félórás műsorát nagyjából százvalahány ember nézhette végig, leginkább tisztességgel bólogatva, amiért a frontember hálálkodott is (illetve több ízben igyekezett mozgásra hergelni az egybegyűlteket, amit viszont egy ilyesmi előzenekari szerepben azért nem biztos, hogy nagyon érdemes erőltetni), majd végül a csapat a legutóbbi EP-jüket is záró kétrészes Moment of Your Fall eldarálása után levonult.
Mielőtt rátérnék a Suicide Silence koncertjére, előre bocsátanám: bár az évek alatt egészen megszerettem a deathcore-t, a stílus élcsapatai közül pont ők voltak azok, akik igazából soha nem tudtak meghatni, sem a néhai Mitch Lucker idejében, sem pedig Eddie Hermida beszállását követően. Oké, a YOLO azért egy idő után belemászott a fülembe a sok düreres és egyéb metáldiszkóknak köszönhetően, de ezen kívül tényleg abszolút közömbös voltam a zenekarral kapcsolatban, egészen addig, amíg be nem jelentették ezt az új albumot. Határozottan szimpatikusnak találtam ugyanis, hogy mertek vakmerően a széllel szembe pisálni, tekintet nélkül a következményekre, ami szerintem a zenélés mindenkori lényege kellene hogy legyen. Viszont magával a lemezzel már nem tudtam ennyire szimpatizálni, inkább egy amolyan „kurva jó lehetett volna, de aztán mégsem lett” érzés kavarog bennem azóta is. Szóval habár valószínű, hogy egy újabb deathcore-lemez után el sem mentem volna megnézi a Suicide Silence-et, de így sem azért voltam kíváncsi, mert egy csapásra rajongóvá váltam volna – az indítékomat legjobban talán úgy lehetne összefoglalni: katasztrófaturizmus.
Persze nem olyasmi katasztrófára számítottam, hogy a banda az elmúlt egy évben hirtelen elfelejtett volna játszani, velük ilyen szempontból nem is volt gond, sőt, irgalmatlan erővel tolták a dalokat. Nem, főleg arra voltam kíváncsi, mennyire szenvedi meg a buli az új lemez egyöntetűen negatív fogadtatását, és hát konkrétan alig lézengtek emberek a hajón. A Karma szettje alatt még azt hittem, hogy azért vagyunk ilyen kevesen, mert hát mégiscsak előzenekar, sokan nem ismerik őket, majd a Szuzira jóval többen leszünk. De nem lettünk. Nemhogy félig, de talán negyedéig sem telt meg a terem, tényleg olyan érzés volt, mintha valami első albumos hazai banda lemezbemutatóján járnánk, ahol időnként azért bedurvul a buli, de leginkább mégis csak szolidan bólogatva nézzük a zenészeket, mert nem tudjuk eldönteni, hogy gáz lenne-e a tőlünk egy méterre álló fiatalabb sráccal együtt ordítani, amikor senki más nem teszi.
Pedig a banda aztán tényleg beleadott mindent: annak ellenére, hogy a koncert lemezbemutatóként lett beharangozva, egyáltalán nem az új számokra építették fel a műsort, nyitni például rögtön az első album brutális felütésével, az Unanswereddel nyitották a bulit. Kirobbanó fordulatszámon, teszem hozzá: a gitárosok derékból bólogatva és szélmalmozva szórták a riffeket, ami mellé a bal szélen Mark Heylmun még folyamatosan grimaszolt is, miközben hátul Alex Lopez masszív húzással ütötte alájuk az alapokat, Eddie Hermida énekes meg a színpadot fel-alá szántva osztotta magából a legembertelenebb hangokat. Ekkorra már a hangzás is magára talált, úgy dörgött a hajó gyomra, ahogy a nagy könyvben meg van írva, szóval innentől tényleg csak azon múlott a buli sorsa, hogy mikor indul be a közönség a dalokra. De a kimért bólogatáson, némi szórványos ugráláson túl nem nagyon indult, csak az olyan régebbi alapnótákra, mint a No Pity for a Coward (a „seconds from the end / what’s it gonna be? / pull the trigger, bitch!” breakdown azért nyilván nagyot ment), a Fuck Everything, a Wake Up vagy a Disengage. Ezek között viszont vagy a lassabb, borultabb új dalok fogták vissza a bulit, vagy az, hogy Eddie több ízben is a terem szélére küldte az egybegyűlteket, hogy középen maradjon hely circle pitezni vagy wall of death-ezni, amikben aztán nagyjából 15-20 ember vett csak részt.
A frontember egyébként a nem éppen elsöprő fogadtatás ellenére is kimondottan jó kedélyűnek tűnt: külön dedikált egy számot az As Karma Brings-nek; a wall of death-et éppen a város budai és pesti oldalai közti összecsapásnak nevezte ki; és persze minden jelenlévőnek megköszönte, hogy a saját fülére hallgat mások – az új lemezt fikázók – véleménye helyett, és hogy most is eljött megnézni és támogatni a zenekart. Ehhez kapcsolódva Eddie még azt is megjegyezte, hogy tíz éve jár Budapestre fellépni, és imádja, hogy mindig ennyire király a közönség, ami ezen az estén mondjuk pont nem hangzott túl hihetően, de hát még mindig jobb, mintha olyan savanyú arccal duzzogta volna végig a koncertet, mint ahogy sokan a lemezen duzzogtak és duzzognak a mai napig.
Eközben én hátrébb állva megállapítottam, hogy élőben az új számok is sokkal erősebbek, mint lemezen, legalábbis az a szám szerint négy darab, amit elővettek az albumról. A rögtön a műsor elején bevetett Teehee (leánykori nevén Doris) refrénjét ugyan még mindig nehéz komolyan venni (meglepődtem egyébként, hogy ezt nem nyivákolták együtt egy csomóan „poénból”), de a dal behemót grúvjaival akkor sem nagyon lehet vitatkozni. A Silence már előzetesen is a lemez legkerekebb dalának tűnt, élőben meg még jobban működött, sőt, a koncertnek hála simán felzárkózott mellé a Run című darab is. Az meg, hogy mindkettő közelebb áll a Korn stílusához, mint a deathcore-hoz… könyörgöm, azért mégiscsak arról a zenekarról beszélünk, amelyik már Mitch Luckerrel is Deftonest dolgozott fel, és magát Jonathan Davist is meghívta a lemezére szerepelni. Őszintén szólva én kifejezetten kíváncsi lettem volna arra is, hogy a totál deftónzosan elszállós Dying in a Red Room hogy szól élőben, de ezt bánatomra kihagyták.
Az új dalok választékát a műsor vége felé az album legsúlyosabb döngölését megtestesítő Hold Me Up, Hold Me Down zárta, ami szerintem már tényleg csont nélkül passzolt a korábbi zúzdák közé, majd miután Eddie bemondta, hogy akkor most mindenki jöjjön közelebb és érezzük jól magunkat, mert nem lesz ráadás meg semmi hasonló szarakodás, és éljük az életet keményen, végül finálénak következett az elmaradhatatlan You Only Live Once, ami simán a koncert csúcspontja is lett. Nyilván eleve a zenekar legnagyobb slágeréről van szó, aminek végre sikerült is feloldania azt a félszeg távolságtartást, ami az egész este jellemezte a közönséget. A dal végén meg Chris Garza szépen bele is vetette magát a dobcuccba, ami félig szét is esett, mintegy mondat végi felkiáltójelként nyomatékosítva, hogy ez itt ma tényleg ennyi volt, jóccakát.
Szóval a Suicide Silence 2017-ben egy marha jó koncertzenekar, egy tök közvetlen és őszinte frontemberrel, viszont úgy fest, az új lemezzel annyira kivágták maguk alatt a fát, hogy nagyon nehéz lesz innen visszamászniuk a korábbi népszerűségi szintjükre. A világnak ebben a szegletében legalábbis mindenképp. Ehhez két utat látok: vagy visszahátrálnak a nettó deathcore-ba (ami legalább akkora sellout lenne, mint amilyennek sokan az új lemezt mondják, és nem is biztos, hogy vissza tudná hódítani az idén elfordult arcokat), vagy maradnak a numetalcore vonalon, de akkor meg meg kell tanulni rendes slágereket írni, amikkel be lehet vonzani egy egészen új közönséget, mint ahogy azt tette mondjuk a Bring Me the Horizon is. Az biztos, hogy a szerdán látottak után Lopezék legközelebbi koncertjének hírére már nem csak legyinteni fogok, hanem valószínűleg megint le is nézek, ha másért nem, hát szakmai kíváncsiságból, hogy vajon akkor épp hányadik fokán állnak annak a bizonyos népszerűségi létrának.
Még több fotó: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
