2019. július 31.
Egyre ritkább az olyan év, amikor nincs Budapesten Architects-koncert. A tavalyi pont ilyen volt, cserébe múlt csütörtökön az angol metalcore-banda az eddigi legnagyobb hazai buliját tartotta meg a Budapest Parkban, Sam Carter énekes elmondása szerint körülbelül háromezer ember előtt. Ez már magában komoly jelentőséget adott volna a koncertnek, de persze amellett sem lehet elmenni, hogy mi, magyarok itt hallhattuk először élőben a tavalyi új album, a Tom Searle gitáros halálát feldolgozó (vagy feldolgozni próbáló) Holy Hell dalait. A lemezbemutató koncertből végül egy kisebbfajta brit metalcore-ünnep kerekedett, ahol az építészek előtt a While She Sleeps, a Rolo Tomassi és a Loathe is tiszteletét tette.
Alig pár perccel múlt el fél 5, amikor megérkeztem a helyszínre, de az első banda már javában szaggatta a színpadot, a nap első tanulsága pedig számomra egyértelműen az volt, hogy ilyen korán egyszerűen nem érdemes elkezdeni egy bulit. És ez nem “oda se ér az ember munkából” jellegű panaszkodás akar lenni, bár tény, hogy olyan kevés embert, mint ami a Loathe műsorára összegyűlt, talán még sosem láttam a Parkban. De még ennél is jobban keresztbe tett a bulinak, hogy konkrét fizikai kín volt ott a tűző napon ácsorogni a színpad előtt, nem is bírtam pár percnél tovább, mielőtt hátrébb menekültem volna a pultokhoz, az árnyékba. Abba meg inkább bele sem akarok gondolni, hogy a srácok mit érezhettek odafent a hosszúujjú fellépőgöncökben, miközben még a szemüket is kisüti a nap. Ennek ellenére lelkesen, feszesen tolták a sötét metalcore-jukat, amiben egyszerre megfér a dzsére hangolt szeletelés meg a tiszta vokál is, mintha csak a Harmed és a Deftones fura keveréke lenne. Kadeem France frontember a vége felé még le is jött az első sorokba bulizni egy kicsit, mindenképp jár neki a pacsi, hogy a nehéz körülmények dacára is így odatette magát. Összességében viszont fix, hogy ez a buli sokkal jobban működött volna mondjuk a Dürer bármelyik termében.
A Rolo Tomassi már kisebbfajta kultbandának számít a mathcore-színtéren, tavaly simán sold out estét csináltak a Robotban – ezzel a koncerttel viszont nekik sem volt szerencséjük. Nagyrészt ugyanazon okok miatt, amiért a Loathe-nak sem. Csak mivel Eva Spence-ék zenéje eleve sokkal kaotikusabb és kontrasztosabb, sok lassú, elszállós témával, így aztán még annyira sem tudták megcsinálni a partit a kevés összegyűlt emberrel, mint a nyitóbanda. Ráadásul a műsoruk felépítése is furcsa volt, nekem az utolsó két szám sokkal visszafogottabbnak tűnt, mint a korábbiak: mintha addigra kimaxolták volna a breakdown-kvótát, és nem szabadott volna többet elsütni. Pedig egyébként előtte kifejezetten ütősek voltak például az olyan részek, amikor Eva mellé a bátyja, James is előjött ordibálni a szintik mögül. Szóval végül is Rolóék is jól tolták, csak nem a jó időben és jó helyen.
Abban viszont biztos voltam, hogy a While She Sleepsnek már nem fog nehezére esni, hogy begyújtsa a bulit, és ez be is jött. Eleve hirtelen baromi sokan lettünk, mire a sheffieldiek bekezdtek a You Are We címadójával, és megint az első perctől beütött a népünnepély. Wall of deathek, circle pitek, tömegével egymás nyakába ülő emberek – sokadszorra is öröm nézni, hogy ez a banda milyen hatásfokkal képes mozgósítani a saját közönségét. Még úgy is, hogy a legfőbb partiállatuk, Loz Taylor énekes igazoltan hiányzott a felállásból, de mint kiderült, emiatt is teljesen felesleges volt a buli előtti aggódás. A Bleed From Withinből beugró Scott Kennedy hibátlanul hozta az ordítós részeket, a frontemberi szövegelést meg Mat Welsh ritmusgitáros vette át, akinek ugyanúgy a tenyeréből evett a közönség, mint Loznak szokott. Ami a dalválasztást illeti, a srácok az első nagylemezen kívül mindenhonnan előszedtek pár kötelezőt (Four Walls, Silence Speaks, The Guilty Party satöbbi), aztán bő háromnegyed óra után az übersláger Hurricane-nel rakták fel a koronát a bulira. Igazából egy kicsit hosszabb műsorra számítottam tőlük, de így sem lehet panasz semmire, ez megint hibátlan volt.
Az Architects pedig nagyjából pontosan azt hozta, amit mindenki joggal várt tőlük. Nagyjából: bizonyos szempontból kicsit többet, másfelől kicsit kevesebbet, de alapvetően egy végletekig precízen összerakott, feszes, lehengerlő metalcore-bulit a védjegyszerű jéghideg riffekkel, rengeteg “blöeh!”-ezős breakdownnal, meg a végén jó pár érzelmes – mármint gyásszal teli – pillanattal. Ezúttal nem szólt olyan elementárisan a banda, mint tavalyelőtt az Akvában, de hát úgy ebben az országban sehol máshol nem is fognak. Cserébe a Parkban az eddigi leglátványosabb koncertjüknek lehettünk szemtanúi. Az ilyen sötét zenét játszó zenekarok szabadtéri koncertjeinél mindig azon parázok, hogy mi van, ha világosban még nem fog jól működni a show, és csak sötétedéstől lehet majd igazán beérezni a hangulatot. Na, a brightoniak ennek a problémának sikeresen elejét vették a nem túl élénk, de annál hatásosabb fényjátékkal, meg azzal, hogy a színpad melletti kivetítőkön végig fekete-fehérben lehetett követni a koncertet.
Így aztán már rögtön a nyitó Death Is Not Defeatnél beszippantott az atmoszféra, és nem is engedett egészen a végéig. Sorban vertek fejbe az utolsó három lemez tételei, amik hiába nagyon hasonlók és kiszámíthatók, élőben egy perc üresjáratnak sem volt köztük helye. Mondjuk az, hogy mostanra már nemhogy egy Early Grave, de egy These Colours Don’t Run sem fér bele a szettbe, nálam simán felér egy kisebbfajta botránnyal, de így is kellően fajsúlyos volt a program az olyan számokkal, mint a Nihilist, a Naysayer, a Gravedigger, a Downfall, a Match Made in Heaven, na meg az új lemez háromnegyede. Eléggé be is mozdult ezekre mindenki, és élőben nyilván a rengeteg breakdown-felvezető vokálkiállást sem lehet megunni. Hatásvadász trükk, de irtó hatásos is.
Ahogy sejteni lehetett, a koncert vége felé a srácok megint erősen rákanyarodtak néhai gitárosuk, Tom Searle gyászolására, és egymás után húzták elő az ő halálos betegségéről és elvesztéséről szóló dalokat. Elég nehéz falat volt így egymás után hallani a Hereaftert, a Wasted Hymnt, a Memento Mori középrészét, meg a Gone With the Windet, ami után Sam Carter még fokozta is a helyzetet az utolsó szám előtti szónoklatával. Ezzel viszont végül eléggé túllőtt a célon és megtörte a hangulatot – persze, Tomról és a munkásságáról nyilván meg kell emlékezni, nem is ezzel volt a gond, hanem hogy ebbe a beszédbe most kicsit túl sok minden lett belezsúfolva a bandatagok bemutatásától a WSS-ben kisegítő Scott Kennedy méltatásáig. Jobb lett volna ezeket több rövidebb felszólalásra elosztani a műsor alatt, mert amúgy meg eléggé töményen jöttek egymás után a dalok végig. A koncertet záró Doomsday viszont gond nélkül egyenesbe rakta a dolgokat, élőben is bebizonyosodott, hogy ez magasan az utóbbi évek egyik legerősebb metalcore-dala.
Ahogy az Architects is a műfaj egyik legpengébb zenekara, még úgy is, ha sorban felejtik el a régebbi, jobbnál-jobb lemezeiket (az ég óvjon bennünket attól a naptól, amikor a Lost Forever is erre a sorsra jut…). Viszont személy szerint egyre jobban éhezek tőlük valami igazi meglepetésre. Legyen szó akár arról, hogy 5 évnél régebbi számokat is előhúznak, akár arról, hogy kitörnek ebből a Daybreakerrel felvett, és azóta csiszolgatott hangzásból. A következő albumnál már tényleg nincs mese, el kell engedni Tom emlékét és hatását, máskülönben az egész menthetetlenül unalomba fog fulladni, ahogy lemezen, úgy élőben is. Akármennyire is félelmetesen vérprofi.
Fotók: Révész Patrik
