Kilowattban mérhető boldogság – Az Alexisonfire Brightonban

Van az úgy, hogy a lehető legjobb helyen vagy a legjobb időben. Nem szoktam ennek a tézisnek nagy feneket keríteni, de biztos jórészt szerepet játszott abban, hogy idén kétszer is láthattam az Alexisonfire-t, úgy, hogy előtte soha nem volt szerencsém élőben megnézni a kanadai poszt-hardcore/emo alapvetést. Szerencsére a két esemény formailag és helyszínileg is elütött, így volt lehetőségem mérlegelni a körülmények közt, és bár nem volt rossz a nyár elején ténylegesen első alkalommal látni őket a Slam Dunk fesztiválon, szabadtéren, délután 5-6 óra magasságában, még szinte “pre-naplemente” fázisban, valahogy mégis a zárt falak közé “szorított”, a sötétségben fénycsóvákkal utat törő nosztalgiabomba manifesztálódott hatásosabban. Erről a második buliról szól most ez az írás, meg arról, hogy ezek a negyven közeli faszik hogy tudnak még mindig olyan hatásos bulit csinálni, amitől a húszévesek is elsírják a szemfestéküket.

A helyszín ugyanúgy a Brighton Dome volt, mint a tavalyi Architectsnél, szóval ezt nem is nagyon részletezném: szokásos ülőhely, szokásos fura sörök, szokásos balfaszkodás a karszalagokkal. Az utolsóként bejelentett Higher Power nyitotta az estét, szinte másodpercre pontosan – tudom, mert azt hittem, két perc elég lesz rá, hogy megtaláljuk a helyünket. Nem volt. A leedsi banda zenéje kiváló keveréke a hardcore-nak és a ’90-es évekbeli alt-metalnak, a srácok lényegében az angol Turnstile, akik rohadt sok Alice in Chainst, Jane’s Addictiont meg Helmetet hallgattak. Őket még a két évvel ezelőtti második nagylemezükkel, a 27 Miles Underwaterrel ismertem meg, és akkor nálam az év egyik legkirályabb felfedezése is lett a cucc. A szettjük is egyetlen egy dal kivételével (ez a tavaly bemutatott Fall From Grace volt) erre a lemezre építkezett, szóval számomra dupla öröm volt.

Amúgy korrekten lenyomták a nagyjából félórás bulit, talán az elején egy kicsit meg voltak illetődve, mert Alex Wizard doboson kívül kb. nullához korrelált a színpadi mozgás. De ő legalább nagyon élte, olyan volt, mint az a kis felhúzott cintányéros figura. Aztán mire a testvére, az énekes Jimmy is végre levetkőzte a gátlásait, és ténylegesen ugrálni, szökdécselni kezdett, addigra le is telt az idejük. Gondolom, nem az efféle giccses hangversenytermekhez vannak szokva. Hogy ajánlanám-e őket? Naná! Mind lemezen, mind élőben üde színfoltjai a fiúk a brit hardcore-nak (még akkor is, ha magukat nem tartják ilyen illetőségű zenekarnak).

A második előzenekar a Boston Manor volt, velük pedig érdekes a kapcsolatom. Hallottam már a nevüket, tudtam a létezésükről, de sosem nyitottam igazán feléjük (vagy ha mégis, arra nem emlékszem). Talán pont a nevük miatt: valamiért azt hittem mindig, hogy ez valami midwest emo/indie-zenekar a Topshelf Records berkeiből, amikkel amúgy semmi bajom nincs, de ha egyet hallottál, az összeset is. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Még a koncert előtt rapidba lepörgettem a nemrég megjelent lemezüket, a Daturát, és hát a fiatal blackpooli srácok elég jó érzékkel nyomják ezt az alternatív, popos, elektronikával tarkított brit gitárzenét.

A Higher Powerénél kicsivel hosszabb szettjükbe vegyesen válogattak be nyolc dalt a négy lemezükről, és hát amit a leedsiektől hiányoltam, azt itt az énekes, Henry Cox egymaga hozta: hatalmasakat énekelt, táncolt, ugrált, konstans kommunikált a közönséggel, és én még életemben nem láttam senkit se ennyire megdugni a levegőt, heves csípőmozdulatokkal. Egy igazi showman. És azt kell, hogy mondjam, hogy tartsa is meg ezt a szokását, szüksége lehet rá, hisz’ minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ők lehetnek az ország következő nagy dobása a Bring Me the Horizon, az Architects vagy a Don Broco után. Ehhez mindenük is megvan: jó kiállás, klassz performansz, igazi, közösen éneklős slágerek (a Passenger és a Foxglove különösen nagyot ütnek élőben), és megannyi energia. Érdemes lesz a fiúkra odafigyelni eztán (is), mert még nagy dolgokra hivatottak.

Aprócska csúszással aztán színpadra lépett az este fő attrakciója egyenesen az Ontario állambeli St. Catharinesből, a saját weboldaluk szerint a valaha létezett egyetlen zenekar, az Alexisonfire. Ahogy ezek a faterkorba lépett manusok felsétáltak a porondra, az egész Dome egy nagy üdvrivalgásban tört ki. Megjegyzem, teljesen jogosan, mégiscsak egy kultikus bandáról beszélhetünk.

Mielőtt kitérnék a zenei értékekre, muszáj megemlékeznem az urakra aggatott outfitekről, mert egyszerűen zseniálisak voltak. Wade talpig overálban, bakancsban úgy festett, mint egy szellemirtó; George olyan volt, mint egy Kalapács Józsi, aki kölcsönkérte Andrew W.K. gönceit; Chris egy kis bőrmellényben flangált, mint egy gitárbolti eladó, aki szabadidejében utcazenész is; és ott volt még természetesen Dallas, aki tetőtől talpig fehér dzsekiben, nadrágban, cipőben, hosszú hajjal, szakállal lehetett volna valami vőfély Jézus is. Meg merem kockáztatni, hogy Jordanen is hasonló eszkalációk lehettek, de sajnos sem őrá, sem a turnébillentyűs Mattre nem sok fénytechnika szegeződött a buli során, így ezt nem tudom 100%-ban alátámasztani.

De még a fura öltözékek se vehették el a figyelmet a daloktól. A daloktól, amikre valakik évtizedeket is várhattak, hogy élőben hallhassák. És hát megérte. Még úgy is, hogy a zenekar részéről annyiban kimerült a kommunikáció, hogy “mi vagyunk ez és ez”, meg pár “köszi” – lényegében összesen nem beszéltek annyit, mint a Boston Manor énekese két dal között -, de hát kell még a marketing ennek a bandának? Kell még bármit is bizonyítaniuk, bárkit is győzködniük arról, mire képesek? Nem hinném. Pláne amikor többszáz ember egyszerre énekli az Accidents, a Drunks, Lovers, Sinners and Saints vagy a Young Cardinals sorait.

A szett egyébként leginkább a Crisis és a friss Otherness dalaira építkezett, de azért természetesen befigyelt egy-két tétel a Watch Out!-ról, illetve az Old Crows/Young Cardinalsről is. Engem egyébként rendesen meglepett, hogy az indokolatlanul hanyagolt debütről az egyetlen bekerült tétel nem a .44 Caliber Love Letter vagy a Waterwings volt, hanem a lemezt záró Pulmonary Archery. Mondjuk ez is jól szólt, mint az összes többi. Szerencsére Wade és Dallas is megkapták a nekik kijáró öt perc hírnevet, illetve Chris is, aki, ha már nem mikrofon nem jutott neki (na nem mintha szokott volna énekelni), cserébe végigbohóckodta az egész koncertet, nagyjából olyan virtussal, mint amikor a kisgyerekek ropival cigiznek, meg borospohárból isszák a meggylevet és eljátsszák az illumináltságot.

Az Alexisonfire sikeresen bebizonyította, hogy habár külsőleg fogott rajtuk az idő, ez mit sem változtatott a tehetségükön és megbízhatóságukon. Lenyomták tisztességgel a bulit, és bár nem volt annyira meghitt és bensőséges, mint amire számítottam, elégedetten mentünk haza, mondván: “Basszus, azért de jó volt hallani ezeket a dalokat élőben! Ismét.” Az AoF visszatért, itt van és bízzunk benne, hogy még nagyon sokáig itt is maradnak, mert olyan boldogságot képesek okozni, amit nagy valószínűséggel csak kilowattban lehet mérni.

Fotók: Derek Bremner / Higher Power Instagram / Megan Gallimore / S. Baldwin