Az energiaszint adta el az Architects első hazai arénabuliját

Első magyarországi arénakoncerjével érkezett hozzánk a Papp Lászlóba az Architects - legalábbis ezzel a szlogennel hirdették a brit metalcore-óriások január 27-i budapesti koncertjét, és hogy őszinte legyek, lusta voltam fact checkelni. Az biztos, hogy én legutóbb 2023-ban a Budapest Parkban láttam őket; oda annak idején még előzenekaruk, a Sleep Token miatt érkeztem (mea culpa), de Sam Carterék végül fogást találtak rajtam a színpadi show-jukkal, úgyhogy felkaptam a fejem a hírre, hogy ismét Budapestre jönnek.

Na, annyira azért nem, hogy rendszeresen hallgassam őket. Ez nem az ő hibájuk, egyszerűen soha nem tudtam egy fordulatszámra kerülni a metalcore felhasználóbarátságával. Ezek fényében valószínűleg senkit sem lep meg, hogy az arénakoncerteknek sem vagyok lelkes rajongója - az én szívszerelmeim rosszul világított termekben játszanak egy középiskolás osztálynyi közönségnek. A keddi Architects-koncert belépője viszont olyan váratlanul és annyira közel a szülinapomhoz esett az ölembe, hogy nem lehetett rá nemet mondani - még ha tudtam is, hogy annyi időm se lesz, hogy legalább egy playlistet meghallgassak tőlük előtte Spotify-on.

Régebben még komoly szorongással mentem neki az olyan zenekarok koncertjeinek, akiknek nem voltam elvakult rajongójuk - emlékszem, hogy feszengtem végig egy Green Day-koncertet annak idején, ahova ajándék jeggyel jutottam be, és még nem volt róla fogalmam, hogyan kell végigélvezni egy koncertet úgy, hogy nem üvöltöm végig a szövegeket. Aztán a metalszcénában eltöltött évek lemorzsolták rólam ezeket a gátlásokat, most már töretlen lelkesedéssel indulok meg az általam alig, vagy egyáltalán nem ismert bandák koncertjére. Az Architects pedig ráadásul már bizonyította egyszer számomra, hogy egyáltalán nem kell csalódástól tartanom.

Piszkosul érdekelt volna a briteknek nyitó Landmvrks koncertje is, de azt sajnos egy nagyon magyar probléma miatt késtem le: először rossz stadionhoz mentem (nem én tehetek róla, hogy ennyi van egy helyen). De miután megbizonyosodtam róla, hogy az MVM Dome-ban semmi érdekes nem történik, majd az Arénában legalább negyed órát töltöttem rossz sorban állva a ruhatárat keresve, valamint ugyanennyit azzal, hogy megtaláljam a helyemet, végül csak megleltem a katlan bejáratát, ahonnan már üvöltött a jóféle francia metalcore.

A Landmvrks szettjéből így alig pár számot sikerült csak elcsípnem, de már ez alapján elhatároztam, hogy otthon neki fogok állni pár lemezüknek tiszta füllel is. Bődületes jó döngölés, imádnivalóan agresszív vokálok, izgága színpadi jelenlét és izgalmas dalok - ezeket regisztrálta az agyam az alatt a rövid idő alatt, ami jutott nekem a koncertjükből. De sajnos mire megmelegedett a fenekem alatt a szék, már vége is volt, ideje volt a harminc perces hangolódásnak az Architectsre.

Jó társaságban gyorsan megy az idő, ha meg negyvenen állnak előtted a sörsorban, akkor még inkább, úgyhogy pikk-pakk a nézőtéren voltam megint, és eljött, amire az egész stadion várt: az Architects berobbant az este kezdődalával, ami stílszerűen a legfrissebb albumukat nyitó Elegy volt. Logikus döntés, ha már új lemez, akkor pörögjenek csak az új dalok, és bizony pörögtek is: a tekintélyes méretű setlist majdnem felét a The Sky, The Earth & All Between darabjai tették ki.

Apropó tekintélyes méretű setlist: az Architects kedd este tizennyolc dalt nyomott le, úgyhogy remélem, a Slaughter to Prevail vagy tengermélyen kussol, vagy jegyzetel az idei európai turnéjára, sosem fogom nekik megbocsájtani, hogy két éve kilenc nyomorult dalért képesek voltak kirángatni a Barba Negrába a születésnapomon.

Bár ahogy mondtam, szinte ismeretlenül mentem neki a daloknak, még így sem volt az estének óranézegetős vagy telefonnyomkodós pontja - még fotózni sem szívesen vettem elő a telefonomat, mert semmiről sem akartam lemaradni. A hangzás egyszerűen mellbevágó volt, a fénytechnika is tette a dolgát, a dalok pedig nemes egyszerűséggel működtek.

Mert nem véletlenül áll az Architects egy aréna színpadán, dalszerzésben megkérdőjelezhetetlenül jók. Mondanám, hogy kedd este az én ízlésemnek kicsit túl sok volt a dallam és túl kevés a hörgés (tudom: miért nem két nappal később mentem a Papp Lászlóba Lorna Shore-ra?), de ez sem lenne igaz. Mert még ezek a számomra poposabb dalok is működtek a színpadkép, a hangerő, és úgy összességében a rendezvény monumentális mivolta miatt. De

ami aztán végleg eladta nekem az élményt, az az energia volt.

Energia alatt gondolok először is, természetesen, a zenekar kiállására. Nincs min meglepődni, vérprofi zenészek, rutinos előadók, de valahogy még ezen felül is volt bennük valami szerethető plusz. Sam Carter tiszta éneke méltán elismert, a hörgései számomra mindig mellbevágóan erősek ahhoz képest, amire számítok, most sem volt ez máshogy. Egyedül a magas screamekre lehet panaszom, valamiért ezeket végig rikácsolónak, elcsuklónak éreztem, de ugyanennek a bizonytalanságnak nyoma sem volt emberünk jelenlétében, ha a színpad keresztbe-kasul beszaladgálására, a közönség hergelésére vagy hátraszaltóra buzdítására került a sor (igen, hátraszaltót kért a közönségtől, igen, kapott).

De ami engem igazán meghatott, még “kívülállóként” is, az a rajongók nyers ereje volt. Még az ülő sorok is meg-megmozdultak, amennyire a környezet engedte, viszont az előttünk elterülő küzdőtér látványa egyszerűen szemet gyönyörködtető volt. A színpad előtt forrt a mosh pit, többezer fej és felsőtest mozdult egy ritmusra, circle pitek nyíltak, crowd szörfösök bukkantak fel és tűntek el - az Architects kedd este akkor sem tudott volna hibázni, ha hibáztak volna. Hiába, lehetek én egy pinceklubokban huszadmagammal karba tett kézzel bólogató sznobmetálos, azért megvan a tagadhatatlan előnye annak, ha egy műfaj tömegeket tud megmozgatni.

Tartom magam hozzá, hogy számomra a metalcore csak nyersen, élőben élvezhető - valamiért úgy érzem, az albumverziókból kiürül az a harag, az az őserő, ami miatt élveztem a koncertet, és csak a kiszámítható moll pentaton skálák maradnak -, viszont élőben hatalmasat robban. És az alapján, amit a Papp Lászlóban láttam kedd este, gondolatom második felével nagyon nem vagyok egyedül.

Fotók: Pucher Adri