2022. szeptember 20.
Kézenfekvő lenne ezt a beszámolót azzal kezdeni és ahhoz viszonyítani, hogy 2021-ben a Fekete Zaj fesztivál a fennállása eddigi legsikeresebb évét zárta, mert bár külföldi fellépők alig voltak, de a hazai produkciók így is elvitték a hátukon a rendezvényt, sőt a Thy Catafalque életművét ünneplő, Mezolit című össznépi örömzenélésre még a feszt történetének első teltházas napja is összejött a sástói Mátra kempingben. De az a helyzet, hogy a Fekete Zajt nem lehet, vagy legalábbis nem érdemes így, számokban mérni. Itt maga a közösségi élmény, a szellemiség – vagy ahogy sokan mondják: az életérzés – legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a lineup meg a nézőszám, sőt valószínűleg sokaknak kimondottan jól is esett, hogy idén egyik napon sem voltunk annyian, mint a tavalyi hajrában. Így legalább a családias – és más fesztiválokhoz képest tényleg kifejezetten családbarát – hangulat sem vész el.
Az is kézenfekvő lett volna, ha a ‘Zaj idén is színpadra rakja Kátai Tamást és az időközben rendes koncertzenekarrá avanzsált ‘Catafalque-ot, de ezt a kártyát most direkt nem játszották ki, sőt idén még a fesztivál egyik alappillérének számító VHK sem játszott. Ám így is bőven kaptunk kuriózumszámba menő koncerteket – többek között Kátai is színpadra keveredett mégiscsak egy meglepetés Gire reunion erejéig. Ráadásul megjöttek végre a külföldi húzónevek is, köztük a két éve csúszó Godflesh, az utolsó lemezével underground közkedvenccé vált finn Oranssi Pazuzu, a japán káoszhuszár Melt-Banana, vagy az izlandi Kælan Mikla goth-szintipopper csajtriója. Valamint felvetődött a nagy kérdés, amiről nem is gondoltam volna, hogy megfogalmazódik majd bennem egy olyan eseményen, ami a rendkívüli műfaji diverzitása ellenére is alapvetően mégiscsak egy rockfesztivál:
Hová lettek a dobosok?
Habár vannak a ‘Zajon olyan kisebb helyszínek, például a Kacsatónia (ami a Sástó közepén lévő kis szigeten található) vagy az egyedi dizájnú Delta (félve írom le, hogy köznépi nevén a Pinaszínpad), ahol teljesen megszokott dolog, hogy élő ütős helyett dobgéppel vagy akár anélkül állnak fel a különböző produkciók, de idén valahogy még a Fanyűvő nagyszínpadon is meglepően kevés dobos tette tiszteletét a négy nap alatt. És ezzel valamennyire összefügg az a fura helyzet is, hogy a legjobb, legerősebb, leginkább megindító koncerteket nem is feltétlenül a nagyszínpadon láthatta az ember, hanem az említett Deltán, az Osztálykiránduláson, vagy épp kint az erdőben, ahol idén a hatalmas kilátótorony tövében is helyet kapott egy színpad. Ez utóbbi amúgy mindenképp a 2022-es ‘Zaj legfontosabb és legmenőbb újdonsága volt, karöltve a közvetlenül mellette a rengetegbe telepített, Borbás Robi által megalkotott Lïdérc kiállítással, ami éjjel, épp csak szórványosan megvilágítva különösen hátborzongató élményt nyújtott.
Eközben bent a kempingben, tehát a fesztivál konkrét területén nem nagyon változott semmi tavalyhoz képest: a helyszínek elrendezése, a büfésor kínálata, a karszalagos fizetési rendszer, az egész infrastruktúra egy az egyben tükrözte az előző évit, egyedül a repoharak meg a fesztiválos merchök lettek újak. Ja, meg hát elmaradt a mátrai éjszakákra jellemző zimankó, egész éjjel simán el lehetett lenni egy szál pólóban, ami egyfelől nagyban javítja az egyszeri fesztiválozó komfortérzetét, másrészt meg azért mégiscsak a klímaválság elég aggasztó jele. (Ahogy az is, hogy a Sástó egészen drámai mértékben kiszáradt, így se a kacsák nem nagyon találták a helyüket a poros, repedezett tófenéken, se a jobb sorsra érdemes csónakoknak nem volt esélyük kimozdulni sárbörtönükből.) (VÁ)
Az első nap hathatós bebikázásának feladata a Snailgardn srácainak jutott, akik éltek is a ziccerrel, és egy patent bulit csaptak az Osztálykirándulás színpadon (egészen biztos, hogy ennek a színpadnak most írtam végig utoljára a nevét). Mélyre hangolt, groove-os, progos, enyhén nu beütésű metalban utaznak, amiről sokszor juthat eszünkbe a Subscribe neve, meg még egy csomó másik zenekaré a Rage Against the Machine-tól a Twelve Foot Ninjáig, mindez kellőképp kifundált színpadképpel (az a nagy piros csokornyakkendő, az mi már?!). Elég sok dalt megszellőztettek az ősszel érkező új albumukról, ami ezek alapján az év egyik titkos befutója lehet majd. (VÁ)
A Fanyűvő színpad első külföldi fellépőjeként a japán Melt Banana agymenését nézhettük meg. A mindössze két tagból álló zenekar olyan darálásba kezdett, ami egyszerre volt vad, őrült, elszállt és cuki, köszönhetően a fene mód gyors gitártémáknak és Yasuko Unoki énekesnő kissé gumikacsára emlékeztető hangjának. Se egy basszer, se egy dobos nem erősítette őket élőben, Ichiro Agata gitárjátékán kívül mindent az énekesnő irányított egy kézi konzolról (amikor a színpadra léptek, azt hittem, egy PSP van nála, ami nem is lepett volna meg annyira), és ez meglepően jól sült el. Annyi problémám volt csak, hogy valami iszonyatosan, dobhártyaszaggatóan hangosan szóltak. Külön tetszettek viszont a háttérbe vetített vizuális megoldások, amik gyakorlatilag magát a műsort mutatták, megspékelve mindenféle videós effektekkel, különféle kameraállásokon keresztül. Körülbelül tízszer hittem azt, hogy vége a koncertnek, mivel lenyomtak egymás után kilenc, nagyjából tíz-húsz másodperces számot, Yasuko pedig minden szám után köszönetet mondott, egyre szélesebb vigyort csalva a nézők arcára. Hálás voltam a japán duó energikus előadásáért, mert feltöltött, és a már ismerős fesztiválhangulatot is megteremtették nekem. (KG)
Általában a Delta színpad az a hely, ahol a legmeghökkentőbb műfaji és egyéb kísérletekkel találkozik az ember a ‘Zajon, és ezt elég korán igazolta is az SN 1987A párosa, akik a nevüket az utóbbi évtizedek egyik legfényesebb szupernóvájától kölcsönözték. A tetőtől talpig fekete zsákruhákba öltözött arcok a synthwave és a black metal hibridjével operálnak, ahol a retró videojátékok meg a Sebhelyesarcú zenéit idéző alapokra a frontember amolyan kozmikus ihletésű károgást húz rá. A maga nemében a produkció mindkét fele tök jó, csak hát közben úgy ütnek el egymástól, mint a nutellás kenyér és a kovászos uborka. Biztos akad, akinek van ehhez gusztusa, de nekem így teljesen felkészületlenül kicsit megfeküdte a gyomrom. (VÁ)
Az idei rendezvény egyik legjobban várt zenekara a finn Oranssi Pazuzu volt, legalábbis részemről. Még sosem tudtam elcsípni őket élőben, elhatároztam tehát, hogy ezt idén semmi esetre sem hagyom ki. Sajnos összességében kicsit mégis csalódnom kellett, mert bár élőben láttam a pszichedelikus black metal-zenekart, hallani már kevésbé lehetett őket, ugyanis míg a Melt-Banana nagyon hangos volt, a Pazuzu túl halk. Így éppen az elszállt, hipnotikus hatást keltő epizódok után következő rifförvények nem ütöttek akkorát, mint szerettem volna és mint kellett volna. Ennek ellenére mégis örültem a találkozásnak, mert a gyenge hangzás ellenére a hangulatot mégis sikerült átadni, ha nem is teljes mértékben. Ezután egy gyors pultkör, és már ugrottam is a Delta színpad elé, hogy megnézzem a Pozvakowski előadását, ami mindenféle túlzás nélkül az egyik legkirályabb koncert volt az egész fesztiválon. A hazai experimentális noise rock-zenekar olyan elánnal zenélt, ami tapsvihart érdemelt minden egyes dal után. Jól is szólt minden kifelé, változatos volt a setlist, mégis mi kellene még egy jó koncerthez? Szinte azonnal meg is mozgattak a zenéjükkel, bármiféle szöveges kommunikáció nélkül, a tudatomat megutaztatták egy teljesen másik síkon, a trip végén pedig csak a döbbenet maradt: ez mégis mi volt? (KG)
Az industrial műfaj a Nine Inch Nailstől a Fear Factoryig elég sokat köszönhet Justin Broadricknek, de ez nem mentség arra, hogy a szerdai nap legnagyobb neve, a Godflesh élőben mennyire lapos koncertet adott. Az énekes-gitáros főnök a basszer kollégával együtt irtó szikár, vaskos riffelést tolt, a fájdalomtól ordító vokálozással, szörnyen rideg atmoszférával, és a recept eddig igazából tök jó is lehetne, ha lenne még egy kellőképp masszívan ütő dobos, aki elviszi a hátán a bandát. Na de a Godfleshben nemhogy masszívan ütő, de semmilyen dobos sincs, csak fapados, kopogó midi beatek. Így aztán zeneileg nem volt valami élvezetes a buli, ráadásul a háttérvideók is olyan minőséget és változatosságot képviseltek, ami utoljára talán a banda 2002-es (onnantól nyolc évig tartó) feloszlása környékén lehetett korszerű és érdekes. Sebaj, legalább pár szám után nyugodt szívvel mehettem át az Osztkirre abban a hiszemben, hogy ott a programfüzet által pont a Godfleshsel egy idősávba jósolt Oaken majd jól lekarmolja az arcomat. Lett is nagy meglepetés, mikor kiderült, hogy a füzet tévedett, a színpadon meg a Beverly Kills állt, akik amolyan svéd Blahalouisiana lehetnek, tehát rockzenekari felállású popzene, stabil hangszeres játékkal meg egy kellősen energikus és színpadias, bár nem kiemelkedő hangú énekesnővel. Egy kicsit fogósabb dalokkal, vagy legalább fülbemászóbb refrénekkel talán még táncnak is indult volna rájuk a lábam, így viszont maradt a szolid bólogatás a következő pultlátogatásig. (VÁ)
Amikor már azt hittem, hogy a Pozvakowski előadását mára nem überelheti semmi, akkor felvonult a Delta színpadra az orosz Nytt Land, megszólaltak az ambient és északi folkos dallamok, és ezzel el is kezdődött egy újabb utazás a norvég hegyek és erdők legmélyére, ahol még ember nem járt. Legalábbis a fejemben. A testem ott maradt valami fura táncot lejtve, amit remélem, nem vett fel senki videóra. Teljesen át tudtam adni magam a zenének, a látványnak, minden idegszálammal rácsavarodtam, és nem is eresztettem el a végéig. A tradicionális hangszerekkel és dobokkal, a jellegzetes énekkel szó szerint megbabonáztak, olyan hangulatot teremtettek a Mátra hegyei között. Tökéletes volt a helyszín ehhez a koncerthez, a Wardruna budapesti buliját is valahogy így tudtam volna elképzelni, hogy maximálisan üssön. A koncert végeztével felbátorodva megkérdeztem az egyik technikust, hogy nem próbálhatnám-e ki a pengetős hangszert, de azt hiszem, semmit nem értett belőle (gondolom, elfelejtettem angolul), mert egy nagy mosoly kíséretében átadott egy dobverőt, aztán mehettem az istenek hírével. (KG)
A többi színpadon is az utolsó zenekarok vitték a napot: az Osztály’-on az Oaken egy kisebbfajta zenei földrengést hozott el, amibe a mélyre hangolt hullavonszolástól a korai mastodonos reszelésig sok minden belefért, még az is, hogy a fináléban Radics Gábor frontember levonuljon a közönségbe egy dobbal, és a nem létező pit közepén püfölje azt a dal legvégéig. (Ja, igen, a Zajnak van egy ilyen sajátossága is, hogy az emberek valahogy nem nagyon vetemednek pogózásra és hasonlókra, még a legsúlyosabb koncerteken sem.) A nagyszínpadon pedig a lengyel Sunnata tette fel a pontot az i-re a még mélyebbre hangolt, komótos, pszichedelikus, spirituális metaljával. Voltak ugyan kisebb-nagyobb pontatlanságaik, akár a dobolást, akár a kicsit Alice in Chains-es jellegű dupla vokálozást nézzük, de a hangulat meg a vasbeton hangzás még így is eladta a bulit, ami a végére úgy beszippantott, hogy ki se akartam jönni belőle. (VÁ)
A második nap nagyszínpados programját a Lyuhász Lyácint Bt. nevű formáció indította, a performanszukra pedig – a nevükhöz méltón – leginkább a „lesből támadó agyfasz” leírás illik. Vannak vagy nyolcan, telepakolják a színpadot próbababákkal meg mindenféle egyéb kacatokkal, a fele banda narancssárga kukás overálokba öltözik, az egyik arcnak még a kisfia is ott téblábol a színpadon, miközben fülsértően hangosan dübörög a techno, amire a frontember valami boncmesteri szakszöveget szaval szerfelett átszellemülten. Nos, ehhez egyrészt nem aludtam eleget, illetve még nem is ittam eleget – ugorjunk. (VÁ)
Bámulatos, hogy néha mennyire el tud varázsolni még egy olyan zenei irányzat is, ami sosem fogott meg igazán, egyszerűen nem az én stílusom. Élőben pedig ennek az esélye hatványozódik. Éppen ez történt velem csütörtökön a Berriloom and the Doom koncertjén is. A zenekar pontosan behatárolhatatlan rockzenét játszik, itt egy kis emo, ott egy kis indie, grunge, hol felemelő témák és ének, hol pedig instrumentális, mély, döngölő riffek, ordítás. A fák között hallgatva a dalaikat számomra egyértelművé vált, hogy a hangulatteremtésre gyúrtak rá a srácok igazán, ami így élőben az Osztálykirándulás kis színpadáról a lehető legjobban át is jött. Kellemes volt hallgatni és átélni, ez a legjobb szó a Berriloom csütörtöki bulijára. (KG)
Kint a Kacsatónián következett egy kora esti szeánsszal az Ørdøg akusztikus spinoffja, a Diabolus in Musica. Vörös Andrásék eme kivetülésében az a legjobb, hogy igazából bárhol, bármikor, bármilyen környezetben működni tud egy kávéházi felolvasóesttől egy falunapon át egy rockfesztiválig, és hiába fix a zenei repertoár, az élmény mégis mindig más, mindig egyszeri és megismételhetetlen. Nagy refrének, egy kis grunge, hegedűszó, Örkény István, Bob Dylan és Slayer dobozgitáron, két dal között elszavalt zseniális limerickek, rögtönzött helyzetkomikumok, a végén ráadásnak pedig egy keserédes Isten Háta Mögött-megidézés. (VÁ)
Norvégiából érkezett a Fanyűvőre a számomra ismeretlen Vulture Industries, akik nem győztek meg a lapos, kicsit jellegtelen dark metaljukkal. A tempó vánszorgós (és nem a jó értelemben véve), a riffelés uncsi, a teátrális énekhang meg nem passzol rá – ugorjunk. Hiszen közben az Osztályon belecsapott az Ék is, akik szintén nem mindig találnak be maradéktalanul a melankolikus prog rockjukkal, ez viszont itt talán a kedvenc koncertem lett, amit eddig láttam tőlük. Nemcsak azért, mert gyönyörűen szóltak, hanem a banda és az első sorok közötti megfoghatatlan vibrálás miatt is. (Egyedül az zökkentett ki egy kicsit, mikor az egyik dal közepén Lee Olivér már vagy 3 perce nyújtott egy rögtönzött gitárszólót lelkesen, már-már térdre rogyva, de mégsem sikerült ennyi idő után sem őrá fordítani a fényeket a dobcucc helyett – de hát tényleg ez legyen a legnagyobb bajunk egy fesztiválkoncerttel.) (VÁ)
A második legjobban várt zenész az idei Fekete Zajon: Lili Refrain. Régebben láttam a Mami Wata című koncertfelvételt, ami nagyon tetszett, de egy egész lemezt sosem hallgattam végig, csak néhány számot – talán ezért is lett az egész fesztivál második legkiemelkedőbb élménye számomra. Amit a törzsi színekbe kifestett Lili a színpadon művel, az tulajdonképpen pofonegyszerű: felveszi a billentyűs témákat, felveszi a dobot, majd arra gitározik és énekel, vagy ezeket keveri. Egyszerűen hangzik, ugye? Mégis ami ebből élőben kisül, az valami elképesztő. A Delta színpadon zenélő hölgyet tátott szájjal néztem, ahogy dolgozik, egymás után felvéve a témákat. Hol a dobot ütötte átszellemülve, hogy a billentyűkkel operált, aztán gitárt vett a kezébe, hogy hipnotikus dallamokat pengessen. Az egész koncert egy megindító, felkavaró és felemelő lélektani trip volt a javából. Az utolsó dal tette fel a koronát a műsorra, amikor a művésznő úgy kieresztette a hangját, hogy még a torkom is elszorult. Felvételről is hangulatos tud lenni Lili Refrain munkája, de ezt élőben egyszerűen látni kell, mert semmihez sem hasonlítható élmény, főleg jó helyen, jó hangosítással. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. (KG)
Sokszor úgy érzem, hogy a Jazzékielt nem szeretem annyira, meg nem is járok rájuk annyit, mint megérdemelnék. Itt például lazán a hét egyik legjobb koncertjét csapták össze, az Akasztófablues konkrétan annyira beütött, hogy rögtön el is kezdtem fontolgatni, hogy a “picsába a kedvesekkel / én már soha nem leszek rendes ember” rímet magamra kellene varratnom (hiába megy szembe homlokegyenest a Zaj szellemiségével). Na jó, de amúgy milyen zene ez egyáltalán? Hát nem annyira jazz, pláne nem blues, inkább valami poszt-rockos, néhol alteres, néhol ambientes, jellegzetesen éjszakai zene, ami általában Hegyi Áron zongorás motívumaira épül, aztán jól megtekergeti, kifacsarja és ha épp olyan kedve van, össze is tapossa azokat. A bő háromnegyed órás műsor végén esett meg az egész hét egyik legjobb közjátéka is, mikor a levonulás-visszatérés után az első sorból egy Children of Bodom-pólós lány ráripakodott a zenekarra:
– Az Oldat a sebre mér’ nincs, bazmeg?!
– Jövőre eljátsszuk, jó?
– Tavaly is ezt mondtátok!
Mit tesz ilyenkor egy jó frontember? Fogja magát, és rászavalja a hiányolt darabot az épp elkezdett, amúgy nyilván tök másik ráadásdal elejére. Jakab Péter pedig egy jó frontember, így is tett. Gyönyörű pillanatok, na.
Igencsak későre lett rakva a nap legfőbb külföldi húzóneve, a Kælan Mikla, de az izlandi lányok nem zavartatták magukat emiatt, ahogy a lelkes rajongótáboruk sem, és itt a rajongókat tessék szó szerint érteni, még úgy is, hogy bár délután egy egyen-Kælan-pólós, de a szivárvány minden színében pompázó hajú lánybrigádot még valami rendkívül eltökélt külföldi KM fan clubnak néztem, így éjjelre kiderült, hogy nem, ők bizony maguk a zenekar voltak. Akik egyébként amolyan new wave goth poszt-punkot játszanak, amiről pár szám után meg is állapítottam, hogy gyakorlatilag nevezhetnénk Kælanza Banzainak is. Meg hogy nekik is jót tenne, ha bevennének az ének+billentyűk+basszusgitár felállásba egy tényleges dobost is, mert így sajnos túl sokáig nem is tudott lekötni a műsoruk – ugorjunk. Eközben ugyanis az Oszikirin a Mezumm zárta a napot, ami egy instrumentális trió, és egyben a Jazzékiel és a Grand Mexican Warlock közeli vérrokona, nemcsak a tagságát tekintve, de zeneileg is. Hol merengős, hol játékos, hol egyenesen pörgős-táncolós, és végig lebilincselő, köszönhetően a három tag közötti kémiának, mert hát hiába viszonylag új ez a projekt, azért az mégiscsak hallatszik, hogy ők sok éve együtt bandáznak már. (VÁ)
Péntek délután némi zavar támadt az erőben, mivel több zenekar is kiesett az Osztálykirándulás színpadról, a többiek meg későbbre csúsztak. Így az Auraleak csak 6 óra előtt állt színpadra, és azonnal el is vitte a fesztivál leginkább indokolatlanul túlöltözött zenekara díjat. Mindannyian köpenyszerű vagy épp csillogós kabátokat kaptak magukra ugyanis, na meg mosómedve-sminket, pedig nem is black metalt játszanak, hanem amolyan klausztrofób, mentálhigiénés progot, matekosan, nyolc húron, sok tuskó groove-val. A színpadi show-t főleg Gerő András énekes viszi, aki le se tagadhatná, hogy Trent Reznor koncertvideóin nőtt fel, pont úgy kapaszkodik rendszeresen a mikrofonállványba, de ez nem is feltétlen baj. Az már inkább, hogy Szöllősi Dorottya dobos nem haragszik eléggé a cuccára, pedig jót tenne, ha kicsit keményebben elverné, de ezt leszámítva szépen egyben van a produkció, és az ősszel érkező debütlemez is érdekesnek ígérkezik.
Már egy ideje mondogatom, hogy az Antares az egyik legjobb hazai koncertzenekar, amit ez az eresztésük is csak megerősített. Progresszív popnak nevezik magukat, de ez ne tévesszen meg senkit, abszolút rockzene ez, csak épp rengeteg kikacsintással: a ’70-es éveket megidéző őserőtől a funk, blues, soul és jazz betéteken át a konkrét bányametal breakdownokig bármikor bármibe képesek átváltani, mindezt sok improvizációval, csodás dallamérzékkel és akkora ordas stenkkel, hogy nem bírod nem végigvigyorogni az egészet. Meglepően rövidnek tűnt a koncertjük, talán 6 szám, ha volt, de abba így is belesűrítettek annyi mindent, amivel nemhogy a gyanútlan közönséget, néha még saját magukat is sikerült meglepniük. Tipikusan az a zenekar, akiket simán megnéznék minden héten kétszer, és akkor se unnám meg. (VÁ)
Őszintén szólva azért is izgatott nagyon a Fekete Zaj, mert nagyon sok olyan előadóval kecsegtetett, akiket eddig nem ismertem. Ennek fényében sorra bele is hallgattam mindegyik fellépő egy-egy munkájába még az esemény előtt pár héttel, így találkoztam a szegedi Barbears zenekarral is, akiket hallgatva azonnal fel is szaladt a szemöldököm, mert nagy stoner és doom metal-rajongó létemre eddig szépen elmentek mellettem. Nem volt kérdés, hogy meg kell néznem őket élőben, és igazából azt kaptam, amire vártam. Zsíros riffek, füstös ének és hangulat, semmi túlbonyolított show-elem vagy dal, az egyszerűség szépsége. Másnak, aki nem kedveli ezt a stílust, talán unalmas lehet, de én egész jól szórakoztam rajta, viszont azon mosolyogtunk egy kicsit, amikor már vagy tíz perce szólózott a gitáros és látszólag esze ágában sem volt abbahagyni. Mindent egybevetve jó kis bulit rántottak össze az Osztálykirándulás színpadon, meg is ígértem magamnak, hogy ha legközelebb fellépnek a közelemben, megnézem őket. (KG)
Az Isten Háta Mögött extagjait újra összehozó Nagyúr tavaly a nagyszínpadon debütált, most viszont az Osztályon még annál is jobb helyre lelt – persze ez valószínűleg a későbbi kezdésnek is köszönhető, mindenesetre az akkori visszafogott, félszeg ismerkedés helyett ez már egy konkrét csujjogatós buli volt. A progrockerek első EP-jének dalai egyre jobban működnek élőben, a Szomj például valami egészen gyönyörűen kinőtte magát közönségkedvenccé, de hát az a lassan felépülő “ég a város, ég a ház is, égek én” refrén tényleg imádnivaló is, na meg az első klipes Túl rövid kánonozását is egyre lelkesebben veszi (és adja vissza) a közönség. Kaptunk pár ízelítőt a készülő nagylemezről is, és ezekben is vannak tök ötletes megoldások mind szövegileg, mind zeneileg (a Hírtelen matekos favágása már most a kedvencem), ráadásul a banda kiállása és színpadképe is egyre jobban kiforr. Oké, néha azért érezni, hogy jót tenne a hangzásnak még egy gitár, vagy hogy Szabó Kristóf dobolhatna kicsit játékosabban, de összességében szépen megy előre a szekér, és ez a reakciókon is meg szokott látszani. (VÁ)
A fesztivál egyik legnagyobb húzóneve a She Past Away volt, akik Törökországból érkeztek és poszt-punkot játszanak, amit egy ideje már én is nagyon megkedveltem, majd mikor nemrég terítékre került a törökök néhány szerzeménye egy Spotify-lista jóvoltából, azonnal beléjük is szerettem. Nagyon sokan voltak kíváncsiak a koncertre, és amint felcsendültek a Durdu Dünya első taktusai, egy emberként kezdett el mindenki lötyögni a melankolikus dallamokra, amolyan „táncold ki magadból a fájdalmat” jelleggel, amire a She Past Away zenéje tökéletes alapot szolgáltatott. Egymást érték a borongósabbnál borongósabb hangulatú, ám annál dallamosabb tételek, a hangulat mindinkább kicsúcsosodott. A setlistet gyakorlatilag két lemez, a Disko Anksiyete és a Belirdi Gece dalai tették ki, szerintem ez a két legjobb album, amit valaha készítettek. Ezután a sötét, szomorú és valahogy mégis felemelő hangulatot árasztó koncert után valóban úgy éreztem, mintha a mindennapok okozta nyomás kicsit enyhült volna. (KG)
Pont a törökökkel egyszerre játszott kint a kilátónál az All Machines Will Fail, és ki merem jelenti, hogy ez az erdő csöndjét porrá zúzó zajbomba az egész fesztivál legfontosabb koncertje volt. Eleve hatalmasat ütött a lassan hömpölygő, torz, ordítóan hangos poszt-metal a civilizációból kilógó helyszínen, de ami igazán új szintre emelte az élményt, az a szett közepe felé az 1971-es Prés című filmből bejátszott, hosszú Törőcsik Mari-monológ volt mámorállapotról, társadalmi szerepekről, elszakadásról, didergésről és szabadságról. Mert hát tulajdonképpen
a Fekete Zaj pont az a hely, ahol az ember egy darabig kiszakadhat a hétköznapi szerepéből, hátat fordíthat az elvárásoknak, és kicsit szabad lehet.
(Meg persze didereghet is éjjelente, már amikor épp nincs nyári hőhullám.) Szóval már csak ezért is telitalálat volt Iamyankék műsora, amit több száz ember hallgatott végig földbe gyökerezett lábbal a sötétben. (VÁ)
Elég ritka mostanában az olyan rendezvény, aminek egy Lazarvs-koncert nem a legsúlyosabb epizódja, de a Machines’ olyan magasra rakta a lécet zenei és spirituális szempontból is, hogy azt Apey-éknak most esélyük se volt megugrani. Pedig megint pont ugyanolyan behemótul szóltak, mint mindig, ment is a derékból bólogatás, sőt még pogózásra is sikerült rábírni e kora hajnali órában az amúgy híresen nyugis zajongókat. Mi több, még maga Áron Andris is annyira beérezte a bulit, hogy lejött a nép közé végigpengetni egy fél számot. A nap záróbuliját pedig a DLRM prezentálta lenn az Osztálykirin. Ahhoz képest, hogy ők pár éve még kicsit pszichedelikus, de inkább csajozós, tinglitangli rockot játszottak, most már sokkal inkább valami mindenbe beleszarós, spanglizós hippibandának tűntek a srácok, akiknél a legfontosabb szempont az, hogy minél jobban szét lehessen csúszni a riffekre. A műsorukat végigbólogatva amúgy eszembe jutott még valami másik velős, tényleg tök jó megfejtés is, amit sajnos azóta totál elfelejtettem – látjátok, gyerekek, ezért nem szabad hetekig halogatni egy fesztiválbeszámoló megírását! (VÁ)
A szombati felhozatalt tekintve gyorsan el is könyveltem magamban, hogy a nap legnagyobb részében az Osztálykirándulás színpadnál fogok lézengeni, kis megszakítással. Kezdett ugyanis fél négykor a magyar Brygmus, akik valami elképesztően nyomasztó és súlyos sludge zenét játszanak death metal stíluselemekkel felpofozva, női énekkel, vagyis inkább károgással. A műfaj rajongójaként már ismertem őket, és nem csalódtam bennük élőben sem. Az Isolated From Life az egyik legjobb daluk, élőben is nagyot szólt, bár én még csavartam volna a hangerőn egy kicsit felfelé, illetve késő este ők is nagyobbat mentek volna, mikor már pár liter sör ott lötyög a hasban, akkor talán fel is szántom a fejemmel a földet a masszív riffek hatására. Az ördög segge alá hangolt húrok után érkezett a kiszámíthatatlanság lavinája a Heartlapse képében. Az általuk játszott kaotikus metalcore sosem tartozott a kedvenceim közé, élőben viszont sugárzott belőlük az energia. Nekem végig olyan érzésem volt, hogy baromira hiányzik még egy gitár, hogy vaskosabban szóljanak, viszont a setlist patent volt, a progresszív és egyszerűbb dalok keveredtek. A buli végére pedig megérkezett a zenekar előző gitárosa is, adva egy jó adag plusz súlyt a fennmaradó daloknak, így végül a hangzással is teljesen kibékültem. Ja, a háttérben kivetített videó pedig annyira volt elvont és elmebeteg, hogy azt egy ideig nem fogom tudni kiverni a fejemből, pedig nagyon szeretném. (KG)
Már eddig is nagyon súlyos zenék szóltak az Osztálykirándulás színpadon, amit megerősítendő következett a Nest of Plagues. A budapesti deathcore-brigádot már kifejezetten szénné hallgattam, az új lemez nagyon betalált, úgyhogy csak egy dolgot sajnáltam itt is: még mindig nappal volt! Egy ekkora sújtásokkal operáló zenekart sokkal jobban éltem volna este, amikor már vérszemet kaptam. A korai kezdés ellenére is sikerült Ivanics Daninak megmozgatni a közönséget néhány kiszólással, el is indult a circle pit és egy kis ugra-bugra, de az olyan dalok, mint például az Unimprint, mérföldekkel nagyobbat ütöttek volna valami kései órában. A setlist nyilván a legújabb, To Kill a God című lemez darabjaiból állt össze, és mi tagadás, baromi jól szóltak ezek a dalok, nekem kifejezetten a Memento for Her Deeds tetszett, ami éppen a kedvencem a lemezről. A zenekar színpadi jelenlétére sem lehet egy rossz szó sem, amilyen zenét játszanak, úgy is mozognak. Én még pár évet adok nekik, és tényleg képesek lesznek isteneket ölni.
Amikor bejelentették, hogy az Entrópia Architektúra a LanternI zenekarral közösen fog játszani, az jutott eszembe, hogy basszus, a Fekete Zaj a magyar Roadburn fesztivál. Fogalmam sem volt, mi sül ki ebből a kollaborációból, de azt biztosra vettem, hogy ki nem hagyom. Már a beállást nézve leesett, hogy itt valóban nem egy szokványos műsor készül. A már ismerős hangszereken kívül sampler, meg valamiféle huzalokra kifeszített fémdarabokból álló ütőshangszer is helyet foglalt a színpadon. Amit pedig itt végül leműveltek, az mindenféle nagyzolás nélkül a fesztivál legkiemelkedőbb bulija volt. Az elejétől a végéig valami egészen megkapó és egyedi atmoszféra lengte körül a Fanyűvő színpadot. Leginkább úgy tudnám leírni, mint valami rituálé, ami csak egyszer történik meg négyezer évente. Torokének, súlyos, a Neurosis munkásságát idéző riffek és dallamok, ordítás és a fém ütőshangszer kalapálása: mindez egy sosem látott világot tárt elém, amit hitetlenkedve bámultam, miközben egyre inkább bekebelezett, mint valami fekete lyuk. Maga a zene is elképesztően monumentális volt, a torzított gitárdallamok és a dob a markáns üvöltéssel együtt hegyeket mozgattak meg. Az utolsó dalban a nagyon hosszúra nyújtott torokének után totális katarzis következett, az ordítás átment fájdalmas sikításba, majd ismét hosszadalmas torokének vezette le a koncertet. Itt gondoltam azt, hogy kész, nekem már minden mindegy. (KG)
Ennek ellenére mégis átvágtattam az Osztálykirándulás színpadhoz, hogy megnézzem az Ahriman koncertjét, mert bár csak pár dalukat hallottam, de az tagadhatatlan, hogy a dallamos black metalt játszó szegediek a hazai színtér egyik legrégebbi képviselői. Az én ízlésemnek kicsit túl gótikus irányból közelítik meg a stílust, de annak minden eleme tetten érhető a zenéjükben. Mondhatjuk, hogy talán magyar nyelven kicsit furcsa black metal zenét hallgatni, de ott, este igazán magasra hágott az atmoszféra, engem kifejezetten a Pokolsarkantyú fogott meg. Épp arra gondoltam, hogy nahát, ez a legmetálabb koncert az egész Fekete Zajon, mire felkérték a színpadra Kónya Zoltánt és Kátai Tamást, így hirtelen kerekítettek egy meglepetés Gire-koncertet. Így már kicsit sokan álltak a színpadon, de a színpad meg állta a sarat (meg az embereket és a hangszereket is), és így együtt néhány Gire-szerzeménnyel leptek meg minket. Először a Törjön a testünk! húzta be a közönséget egy death metalos abálásba, és lassan tényleg elhittem, hogy ez valóban megtörténik. Kónya és Lédeczy Lambert hol felváltva, hogy együtt énekelt, a gitárok jó vastagon szóltak, Kátai pedig annyira élvezte a billentyűs hangszer társaságát, hogy öröm volt nézni, a nagy headbangelések után mindig fülig érő mosollyal hálálta meg a közönség soraiban vulkánként kitörő ovációt. Olyan dalok hangzottak el, mint az Őzek futása, az Arany hajnal, majd végül a Zöld zivatar zárta a sort, mi pedig alig hittük el, miben volt részünk. Ez egyszerre volt egy hihetetlen meglepetésbuli és a fesztivál legfémesebb ízű koncertje.
Tehát ilyen élményekkel hajtottam álomra a fejemet az utolsó éjjel, és mivel éppen egy forgalmas helyre sikerült sátrazni, meg is lett az eredménye: ahogy éjjel kilógott a lábam a sátorból, valaki megcsiklandozta a talpamat. Nem sokon múlt, hogy vérben forgó szemekkel lerúgjam magamról a sátrat és felkiáltsak, hogy „ki merészeli megcsiklandani a nagy G’borr talpát, ami istenek koponyáját roppantotta szét évszázadokig?” De inkább csak visszaaludtam. (KG)
Szokatlanul későn láttam az önmagukhoz képest szokatlanul beszédes Sonyát – dehát a négytagú zenekar mindig nagyon magas színvonalat nyújt, nem véletlenül lettek aznap a “főzenekari” idősávba téve. Mint az Osztálykirándulás színpadon a legtöbben, úgy ők is különösen jól szóltak, aminek azért is örültem, mert Korbucz Sonya karakteres alt hangja eléggé meghatározza a zenéjüket, a poszt-rockos, elszállós hangszerelés mellett. Annak ellenére, hogy a karrierjük során sokat változott a dalok hangzása és felépítése is, a koncertre abszolút egységesre sikerült alakítani az összképet, és a kései időpont ellenére végig tartották a közönséget. Szerencsére ezúttal volt idejük a népszerűbb dalaik legtöbbjét eljátszani – bár vannak catchybb számaik a Familynél, de az egy kihagyhatatlan tétel, ha már egy olyan menő sorozat főcímdala volt, mint az HBO-s Aranyélet! Jó választás volt záródalnak a Krypta (Tales of Youth) is. (Hegedűs Rita)
Amikor először hallottam az Analog Balaton tavalyi első lemezét, leginkább csak a vállamat vonogattam rá, illetve néhol még a szememet is forgattam, de azóta körülöttem annyian dicsérték őket, meg az élő produkciójukat, hogy kénytelen voltam adni nekik még egy esélyt. És lám, színpadra rakva el is kezdett működni a dolog. Hiába címkézik általában elektrónak, a működési mechanizmusa inkább a hiphoppal rokon: minimál beatek, minimál hangszerezgetés, itt igazából a szövegek vannak a fókuszban. Vagy még inkább az azok által megteremtett vibe, amivel elég könnyen azonosulhat bárki, aki a mai Magyarországon (volt) fiatal. Méltatlankodás az élet dolgain, magány, magyarázkodás, kivándorlás, beletörődés, pálinka és egyéb (materiális és érzelmi) hungarikumok. Fura pont egy fesztiválon hallani mindezekről és ellötyögni rá – bár igazából a Zajon annyira pont nem is. (VÁ)
Éjjelre pedig már csak két instrumentális banda maradt. Éjfél után az Osztályon a Kajgün nyomott egy olyan jam sessiont, ami egyszerre zúdít rád otromba mód lehangolt metalos groove-okat, a fúziós jazz szertelenségét, szaxofonszólókat, hegedűfutamokat és szintiszőnyegeket, teljesen kiszámíthatatlan módon variálva. A totális improv jelleg miatt néha hajlamos kicsit szétesni a dolog, de amikor éppen pont jól érzi egymást ez a négy srác (és többségében azért pont így van), akkor egészen észvesztő dolgokat képesek összehozni. A nagyszínpadon pedig a Master Boot Record tolt egy olyan záróbulit, amiből azóta is fáj, hogy alig tíz percet láttam, de ennyiből is lejött, hogy ezek az olaszok zsenik. Képzeld el valami ősrégi, Nintendo / Sega érás videojáték, mondjuk a Sonic the Hedgehog soundtrackjét, csak a 8 bites prüntyögés mellé/helyett modern metalnak hangszerelve, vágtázó tempókkal, dübörgő kétlábdobbal, gitárhősködéssel, végtelen energiaszinttel, és a teljesen autentikus kockulási élmény végett a közönségbe bedobált floppy lemezekkel. Bárcsak mindig, minden buliban ekkorát menne az utolsó hajrá. (VÁ)
Fotók: Somogyi Lajos – Bands Through the Lens
