2012. március 20.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a Rise Against idei klubkoncertje az utóbbi évek legfontosabb punk rock eseménye volt, hiszen a rendezvény nem csupán arról tett tanúbizonyságot, hogy a fiatalság itthon is hatalmas erőt jelent, ha egy ügy mellett kell kiállni. Itt jóval többről van szó: bebizonyosodott, hogy a mostani tizenéves generáció – amelynek alapeleme a webkettes lét – joggal viheti majd egyszer tovább azt a lángot, amit Tim McIlrath zenekara kíván fáklyáról fáklyára osztani. Persze ehhez még minden értelemben fel kell nőni, annyi azonban bizonyos, hogy a papírforma bejött, hiszen az év eddigi leginkább várt rendezvénye joggal lesz majd ott az év legfontosabb dátumai között a 2012-őt záró értékelésekben is. Ebben pedig a közönségnek is példás szerep jutott, ám lássunk mindent sorjában.
A Petőfi Csarnok újbóli nyitásának a legnagyobb kérdése nyilván az volt, hogy a helyen milyen változásokat tapasztalhattunk: akik már korábban is jártak a helyszínen, azok talán nem lepődtek meg, hogy látszólag minden maradt a régi, azonban akiknek a közönség soraiból ez volt az első koncertjük (mármint úgy általában is, hiszen a megjelent korosztály elég szerteágazó volt), nem biztos, hogy le lettek nyűgözve, még ha tényleg a lehető legtöbb volt is kihozva mind a fény- és hangtechnikából, mind az egyéb berendezésekből. A biztonsági intézkedések teljesen járhatóvá tették az egyes folyosókat, valamint a ruhatárakat, és ha ez némiképp lassította is a belépést, a kígyózó sorokból felgyülemlett, már délután kettőtől ott álló rajongók egyként játszhattak futóversenyt, hogy este hétkor ki ér oda elsőként a kordonhoz, hogy a lehető legközelebbről élje át az estét.
A harmadik alkalommal hazánkba látogató Deathwish-banda pedig kissé előbb is kezdte a szettjét, azonban Jeremy Bolm zenekara már így is nagyjából kétezer embernek lépett fel a koncertteremben, amit hangos üdvrivalgás jellemzett. A legnagyobb kérdés nyilván az volt, hogy ekkora térben (na meg ilyen kordonnal maguk előtt) hogyan működhet élőben egy alapvetően az interakcióból felépülő hangzás, a válasz pedig magában hordozta az előzetes megérzéseket: jobbára sehogy sem. Erről azonban csak némiképp tehet a zenekar, hiszen a még kásásan megszólalt félórás produkció (amely a hangsúlyt főképp a tavaly megjelent Parting The Sea’ dalaira helyezte) a közönség együttműködésének és a meglévő óvatosságnak köszönhetően néha paródiába váltott. Mivel a Rise Against rajongói nem ismerik behatóan a Touché munkásságát, ezért nem tudták kiszűrni, hogy hol vannak a dalok közötti határok, vagy egyáltalán miért vannak olyan leállások, mikor egy tiszta gitárt követve konstans beszélgetni szeretne az egyébként mindig mozgó frontember: látszólag ez szűrődhetett ki az amúgy gondosan felépített szettből, ami a visszajelzések híján egyszerre vált unalmassá és tét nélkülivé, holott a banda egy új dalt is játszott, amelynek szokatlan, nagyjából négyperces terjedelme önmagában is értetlenségre ad okot, nem is beszélve a teljes hatástalanság élményéről. A csúcspont így is a debütről felcsendült Honest Sleep volt, ahol Jeremy már közel jött a kordonhoz, hogy az első sorokból a már ismerős arcok egyként ordíthassák a tételmondat értékű sorokat: ha több ilyen pillanat lett volna, bátran kijelenthetném, hogy a zenekar megállta a helyét ekkora kihívásban is, azonban inkább maradjunk csak a fülledt, száz-kétszáz fős klubkoncerteknél, ahol ez igazán átjön, és ami a legfontosabb, feltöltődik igazi szenvedéllyel.
A hangzás látszólag még kifogott a brit Architects legénységén is, akik (sajnos) végképp visszavonultatták a Dextertől kölcsönzött intrót, helyette pedig a Devil’s Island kapott egy atmoszférateremtő bevezetést: az októberben bemutatkozó dal ettől függetlenül is végig hidegrázós lett volna, és ebben nem tudott gátat szabni a mélyekre összpontosító, irdatlanul zajos megszólalás sem, ahol egyedül a dobos alkalmi basszusai voltak egyedül tisztán kivehetők. Az igazi különbség abban volt, hogy a bandának már kellő rutinja van abban, hogyan tudjon felülkerekedni az ilyen eshetőségeken, így még a meglévő lehetőségek mellett is az est legvelősebb és legdinamikusabb buliját adták, amihez nagyban hozzátett a szett is. Bár mai szemmel a The Here And Now című legutóbbi nagylemez nem lett a zenekar kedvence, azért a nemrég megklipesített Delete.Rewind, valamint a mozgásért cserében sört kínáló Learn To Live többszáz fős circlepitet generáló taktusai kellően átjöttek, nem is beszélve a Day In Day Outról, ahol még a közös énekeltetés is összejött. Sam Carter kiváló frontemberré vált az elmúlt négy évben, tökéletesen megtalálta a hangot a közönséggel, az emberek egyenesen itták a szavait, de az eddigre már teljesen megtelt koncertterem nem is nagyon tehetett volna mást olyan dalok hallatán, mint a Stay Young Forever, az Early Graves, vagy épp a Follow The Water. Igazság szerint nagyon kéne már ennek a bandának egy olyan koncert, ahol ők a fő attrakció: és nem is feltétlenül azért, hogy többet játsszanak, mert ez a háromnegyed óra is kellően intenzív volt, csupán arról van szó, hogy már bőven tettek le annyit az asztalra, hogy megérdemeljék, és erre a These Colours Don’t Run is garanciát jelentett.
Ugyan már az előzenekarok gondos kiválasztása is méltán sugallja a Rise Against profizmusát, azonban az este során nyújtott teljesítmény, valamint az e mögé való betekintésünk lehetősége mindenképp alátámasztotta azt a tényt, hogy hihetetlenül alázatos és közvetlen zenészek maximális emberséggel nyúltak vissza a nyolcvanas évek pozitív életszemléletéhez, hogy ezt friss zenei közegben közvetíthessék a mai fiatalok számára. Tim idén nem zenélt sehol sem, viszont körbebiciklizte a Városligetet, és a koncert után is biciklire pattant, míg a többi tag is türelmesen reagált mindenre turnéjuk utolsó előtti állomásán. Míg az Architectsék a délután folyamán focimeccset játszottak, addig a Rise Against tagjai saját családjaikkal beszélgettek, és ugyanezt tették meg a koncert után is. De hogy végre a buliról is essen némi szó, egy tökéletesen felépített és (közel) maradéktalan élményt biztosító szettet láthattak a rajongók, amelynek igazi erejéhez nagyban hozzátett az is, hogy a teltházas koncert során mindenki egy emberként énekelt minden kórust és refrént. Ez az élmény valódi közösséggé kovácsolta össze a megjelent fiatalokat arra a másfél órára, amíg a Rise Against színpadon volt, és ez a zenekar értékrendje mellett is külön érv amellett, hogy miért lenne szükség még több ilyen bandára. Ugyan a legutóbb kiadott Endgame már inkább sejtette azt, hogy a zenekar túlhaladta saját zenitjét, épp ezért hatott üdítően, hogy az egyébként hangsúlyozó jellegű, de csínján adagolt vetítéssel kiegészített koncert lényegében az egész életműből szemezgetett, még ha az arányok (sajnos) nem is feltétlenül a régebbi dalokra helyezték a hangsúlyt. Egy ilyen pályafutásnak pedig épp annyi csúcspontja van, hogy még másfél óra után is maradjon a legelfogultabb rajongóknak némi hiányérzete (attól függően, ki mikor szerette meg a zenekart), azonban a közönség félelmetes együttműködése beárnyékolt minden egyes félhangnyi tévedést vagy alkalmi fáradságot: ez a koncert azért működött igazán, mert a rajongók az év koncertjévé szerették volna tenni. Ez számukra bizonyosan sikerült is, hiszen a Make It Stop, a Collapse, a Broken English, a Satellite, a Prayer of the Refugee, a Saviour, vagy épp az Audience of One akusztikus előadása méltán érzékeltették, hogy egy legalább két generációt összefogó ikonról van szó, akik a továbbiakban is méltán lesznek hivatkozási pont a műfaj történelmében.
A koncert pedig minden bizonnyal még sokáig lesz beszédtéma, hiszen három teljesen különböző világból érkező zenekar vendégelt meg két és félezer embert, ami leírva is hihetetlen, nemhogy a közönség részeként visszagondolva minden együtt énekelt (vagy épp ordított) dalszövegrészletre. A Rise Against tehát ismét épp azzal hozta a kötelezőt, hogy nemhogy nem okozott csalódást, hanem a következő hónapokra több ezernyi fiatalnak biztosít kellő energiát és optimizmust a mindennapok átvészeléséhez, a küldetés szent jellege pedig magán hordozza azt is, hogy feltehetően meg tudnánk szokni, ha Timék az elmúlt évek gyakorlatát tekintve tényleg évente járnának hozzánk, egészen addig, amíg a most kinevelődő generáció már képes lesz kezébe venni az irányítást.
