Touché Amoré & La Dispute @ Dürer Kert

A HAZAI ZENEKAROK

A koncertek sorát kisebb csúszással a Libido Wins nyitotta meg, akik a Hanoiból ellopott dobossal, Bíró Erikkel álltak színpadra, és az idei alkalmak közül, mikor láttam őket, ez volt a legösszeszedettebb produkciójuk. És ha az énekes Ádám nem mentegetőzne minden koncerten valami miatt – a Raein előtt a „nem próbáltunk eleget” dívott, most a fáradságra hivatkozott –, még jobban át is jönne az a hangulat, amit egyébként a gitártémák meg-megelevenítenek, de összességében még mindig nem érzem úgy, hogy amit a felvételeken hallottam, vissza is köszönt volna élőben. Persze azt aláírom, hogy a defekt nyilván nem erről szól, mindenesetre van akkora dallamérzéke és hangulati eszköztára a zenekarnak ahhoz, hogy a koncertjeik valóban magával ragadhassák az embert: a Hanoi oldalán megosztott split új dalai is erről tanúskodnak, és nem tudom, mi sülhet ki ebből a világfájdalmas spleennel telített lo-fi screamóból, az biztos, hogy még mindig túl nagy potenciál van ebben a zenekarban ahhoz, hogy ennyivel és ilyen élő előadással megelégedjenek a tagok egy-egy koncert végén.

Sajnos a Wasted Struggle sem a legjobb formában volt, ami nyilvánosan is annak volt betudható, hogy a srácok nem próbáltak eleget (a dobos Tamás pedig szombaton az Ensign előtt is püfölte a bőröket a Motivation buliján). Ezúttal pedig nem csak az fogott ki rajtuk, hogy saját dalaikba sültek bele olykor, vagy hogy az énekes Robi láthatóan is betegeskedett, hanem a hangzás sem állt az oldalukra, holott eleve játszanak annyira mocskos és nihilista hardcore-t, hogy ez ki is lendítse őket az egyensúlyukból. A basszusgitár torzítása túlzottan erős volt, valamint a koncertet lassította egy pergőcsere is a második dalt követően, viszont akik már látták máskor is a bandát, tudják nagyon jól, hogy a srácok ennél többet is tudnak – csak ez az este nem jött össze, ám ettől még bízom abban, hogy a Tombs és a The Secret előtt ismét az a ’Wasted fog színpadra állni, akik áprilisban a Dürert is elpusztították. És ha a Libido Wins a túlnyújtott szettje és a mentegetőző szerénység miatt, a Wasted Struggle pedig környezeti tényezők tükrében nem tudta hozni azt, amit a példaértékűen nagyszámú közönség megérdemelhetett volna, a Dance or Die mindent beleadott ahhoz, hogy játékidejében tényleg a lehető legjobb formában állhasson ki. A hangzás kellőképp arányos volt, a banda tagjai pedig hozták a már megszokott lelkesedést és átszellemülést a már megszokott színvonalon: hibának épp úgy nem volt helye, ahogy pihenésnek sem, a dalok pedig épp úgy követték egymást, ahogy szép-lassan a kisterem is teljesen betelt, és ha azt talán meg is kérdezhetném halkan, hogy a közönség nagyobb része a kisebb bulikra miért nem jön le, így is örömteli volt látni azt, hogy ekkora figyelem övezte a bulijukat, amit kiváltképp meg is érdemeltek.

DEATH IS NOT GLAMOROUS

És ha a közönség nem is feltétlenül jött lendületbe a hazai előzenekarok programja alatt, a harmadszor erre tévedt Death Is Not Glamorous pótolt minden testmozgásra irányuló igényt, ugyanis norvég feleink a nyár egyik, ha nem a legdurvább hardcore-punk koncertjét adták, amihez nagyban hozzájárult a közönség szeretete is, hiszen már a nyitó Life Is Huge/Set In Stone dalpáros is biztosíthatta a már teljesen megtelt kistermet arról, hogy a most következő fél órát nem fogjuk csak úgy elfelejteni. Ehhez persze jó dalokra is szükség volt, amit mind a hibátlan dalválasztás, mind a nemrég megjelent, és a koncerten már minden formátumban beszerezhető Spring Forward biztosítottak: erről a lemezről ugyan nem feltétlenül voltak erőltetve az új dalok, azért a 2005-ös demónak minden dala felcsendült (az Elephants, a Close-Knit, a Think You Can, az Assets, valamint a ráadás csúcspont The Fallback), valamint az Undercurrents (Bring It Back, Foreground) és a Wide Eyes gyűjteménye (Second Step, Confined) is konstans együtténeklést váltott ki az első sorok leállíthatatlan pitjéből, valamint a hátsóbb sorok csendben lelkesedő rajongóiból. Márpedig a zenekar színpadi kiállása is ordított az együttműködésért: a srácok baromira elemükben voltak az első daltól az utolsóig, a visszahívásuk pedig több, mint parádés volt, bár való igaz, hogy a teremben kialakult nagy meleg kicsit visszavett a teljes élményből. Mindenesetre így is biztos, hogy a DING a lehető legtöbbet hozta ki magából, és szinte biztos vagyok benne, hogy hamarosan ismét erre veszik az irányt, amikor csak tehetik, mert ilyen fogadtatást kár lenne figyelmen kívül hagyni. (Bali Dávid)

httpvh://www.youtube.com/watch?v=-PttEKtY27E

LA DISPUTE

Számomra ismeretlen okokból a koncert estéjén megcserélődött a flyeren ismertett sorrend, és a két amerikai banda közül elsőként a La Dispute állt színpadra, amire újra megtelt a kisterem, és a srácok bele is kezdtek a főként a nagylemez dalaira építő szettbe – Jordan arcán széles mosollyal énekelt-beszélt végig minden dalt, és úgy általában áradt minden pórusából, hogy hihetetlenül élvezi azt, amit csinál, és hogy ennyi ember összegyűlt értük egy olyan országban, ahol még nem is jártak. Felcsendült természetesen a Damaged Goods, a New Storms for Older Lovers, a Said the King to the River, a Bury Your Flame, a Last Blues for Bloody Knuckles és az Andria is, mely kapcsán abszolút meglepő volt látni az emberek aktivitását, hiszen az album „öngyújtós” számai közé tartozik, de úgy tűnik, ez senkit se zavart, és ez alatt is többtucat ember üvöltötte a sorokat. Mindenképp meg kell jegyezni, hogy mennyire különleges élmény volt élőben átélni egy ilyen kettős zeneiségű bandát, hiszen a screamós, ugrálós betéteik mellett azért igen sok lassabb, érzelmesebb, kalandozósabb perc is van a legtöbb dalukban, amik nagyon jól álltak a koncertnek, hiszen Jordan mindent beleadott – ugyanakkor a dalok hosszúsága miatt kicsit kevésnek is tűnt a szett, elbírt volna néhány EP-s dalt is. Természetesen a turnécsomag apropóján felcsendült mindkét splites dal (ugyanez a másik koncerten is megtörtént természetesen), és mindkettőben vendégeskedett is Jeremy, valamint megszólalt egy új nóta az októberben érkező, második La Dispute nagylemezről – amennyire lehetett hallani, a Touché-val közös spliten tapasztalt rövidülés, illetve egyszerűsödés nem csak arra a két dalra vonatkozott, bár ki tudja, lehet hogy az album teljesen más lesz, mint a bemutatott dal. Eljöttek, játszottak, a várt méretű katarzisok pedig nem maradtak el, csalódni nem nagyon lehetett a koncertjükben, főleg hogy egészen különleges élmény volt azt látni, hogy mintha ők jobban örültek volna annak, hogy ilyen közönségnek játszhatnak (nem lepne meg, ha ez lett volna a turné eddigi legaktívabb estje), mint mi annak, hogy látjuk őket.

TOUCHÉ AMORÉ

Ugyanígy a Touché Amoré kb. negyven perce is pont azt hozta, amit várt tőle az ember: kiváló dalok, egymáson mászás, katarzisban tomboló kölykök, és Jeremy homlokán roppant látványosan kidagadó erek. Kíváncsi vagyok, hogy az, aki volt a Szabad az Á…-ban anno, az hogy élte meg ezt a bulit, hiszen akkor még nem voltak meg az új lemez dalai, és van egy olyan sejtésem, hogy a második album nótái nélkül még erősebb lehetett volna ez az este, hiszen így, hogy nagyjából felváltva jöttek a To the Beat Of A Dead Horse és a Parting’ tételei, érezhetően előbbieknél mozdultak meg inkább az emberek (persze voltak kivételek, pl. a klipes Home Away From Here), talán még a splites dalokat is többen üvöltötték együtt Bolmmal. Kötelező kör, de el kell mondani, hogy Jeremy kiváló frontember és „énekes, bár ez a screamo/hardcore stílus nem tehet jót a hangszálaknak, de azért fura lenne, ha ez zavarná – mint ahogy az is fura volt, hogy a koncert csúcspontja, az Honest Sleep végén a közönség színpadra tódulása és rögtönzött Jeremy-mászása után elég fancsali arcot vágott, mondjuk már annak se örült nagyon, mikor a Home Away From Home közben valaki kiverte a kezéből a mikrofont. Ha már közönség és Jeremy: lehet, hogy csak meglepte a nyugodtabb német koncertek után az extázisban ugráló emberek ostroma, de azért a közönséggel szembeni alázat mellett simán megfér a tisztelet megkövetelése is, és ha nagyon nem tetszik neki valami, akkor azért nem biztos, hogy az „egye fene, nyelek egy nagyot” mentalitással fogja kivívni a tekintélyt. Esetükben sajnos a közönségről is máshogy kell nyilatkoznunk, hiszen amennyire keveredik a TA zenéjében a screamo a dallamos hardcore-ral, úgy itt meg a hardcore arcok keveredtek a (hipsternek nem mondanám, legyen mondjuk) nemhardcore srácokkal, és ebből pár csúnyább pillantást leszámítva nem is volt gond, de azért az egymás közti dolgok elintézéséhez nem a moshpit a legjobb hely, és nem egy Touché Amoré koncert a legjobb közeg – nem tudom, miből indult, de azért pofozkodásig ne fajuljon már egy ilyen. Ahogy az is zavaró volt, hogy néhányan az üvöltést semmikép sem akarták csak Jeremy-re hagyni, és ebben olyan aktívak voltak, hogy akkor is bekiabáltak, mikor átkötés volt, vagy épp egy olyan rész a dalban, mikor funkciója volt a csöndnek. Ennnél persze jóval több kellett volna ahhoz, hogy ne széles vigyorral az arcán távozzon az ember a kisteremből, még akkor is, ha az Honest Sleep után még jött egy dal, a Make Do and Menddel közös splitről a Hideaways, és valahogy egy színpadmászás jobban passzolt volna zárásként ehhez a bulihoz, mint egy rögtönzött circle pit (nem vagyok benne biztos, hogy nem ironizált Jeremy, mikor a közönséget erre kérte – igaz, az azért ciki volt, hogy azt mondta, ha nem ismerjük a dalt, akkor kezdjük el a circle pitet, és az ötödik másodpercben már ment is az esti kocogás). Nagyon kellemes este volt, és bár nálam a La Dispute vitte a pálmát lemezen és élőben is, azért jó volt látni mellettük napjaink egyik legimádottabb zenekarát, és megbizonyosodni, hogy a hype nem alaptalan, sőt. (Jávorkúti Ádám)

httpvh://www.youtube.com/watch?v=nUp2Tl0NWas