2024. február 8.
Ha progresszív metalról, annak is az őrült matekzseni – és egy hónap múlva nálunk is újabb szemináriumot tartó – Meshuggah által akaratlanul életre hívott leágazásáról, a djentről van szó, a brit Tesseract már nagyjából másfél évtizede úttörőnek, megkerülhetetlen húzónévnek, sőt etalonnak számít – ahogy a lemezeken, úgy élőben is. A londoni ötös a 2010-es évek közepén három év alatt háromszor is járt az országban, azóta viszont egyszer sem, ám időközben még így is nőtt annyit az ázsiójuk, hogy az aktuális lemezbemutató turnéjuk alkalmából megkapták a Barba Negra nagyobbik sátrát, amit ugyan bőven nem raktak tele, de megkockáztatom, hogy a főváros többi szóba jöhető klubja (Akva, Dürer, pláne az A38) meg már pont túl kicsi lett volna ennek a bulinak.
Szóval maradt az általában híresen erőtlenül szóló Barba’, ahol valami csoda történhetett ezen a kellemesen derűs vasárnap estén, mert nemcsak ennek a matekozós csomagnak, hanem még a Blue Stage jóval nyersebb, reszelősebb lineupjának a többsége (vagy legalábbis a két előzenekar, akikbe pont bele tudtam nézni) is olyan csúcshangzással szólalt meg, amilyet szerintem még semelyik színpadnál nem hallottam soha. Ekkora lépéselőnyből meg már csak nagyon béna koncertekkel lehetett volna elszúrni az estét, azonban rendesen brillírozott az Unprocessed, a Toxic Holocaust meg a Hellripper is, egyedül a nagyszínpadot nyitó The Callous Daoboysról tudom elképzelni, hogy bárkiben ellenérzéseket kelthettek.
Utóbbi csapat épp a koncert előtti napokban keltett elég nagy feltűnést a metalos sajtóban azzal, hogy az egyik olasz turnéállomáson nem bent a klubban, hanem inkább az utcán az utánfutójukból kezdték el árulni a merchüket, mert sokallták, hogy a helyszín mekkora részesedést akart lecsípni az eladásaikból. Fuck the system – ahogy angolul mondanák, és igazából a The Callous Daoboysnak pont ugyanilyen öntörvényű a zenéje meg az élő produkciója is. Ha még soha egy számukat sem hallottad, legpontosabban talán úgy lehet körülírni, amit művelnek, hogy
olyan, mint az ADHD megzenésítése.
Zakatol a mathcore, hirtelen átvált popos-emós dalolászásba, amitől egyből megjelenik lelki szemeid előtt a megboldogult MySpace-profilod, majd egyszer csak bejátszanak felvételről valami kis countryt, aztán durran is a következő disszonáns breakdown, közben itt-ott befigyel némi hegedűszó is (sőt amúgy van szaxofonos bandatag is, aki most valamiért hiányzott), a végén pedig eljön az a pillanat, amikor Carson Pace frontember két döngölés között teljes nyugodtsággal bemondja, hogy “I’m gonna fuck your mom.” Hogy mi? Ezek meghibbantak, de kajakra.
Ha mindez leírva kaotikusan hangzik, hát eljátszva pláne az volt, és sajnos nem is működött zökkenőmentesen. Egyrészt a hatalmas hodály épületben ekkor még aránylag kevés ember gyűlt össze, és ők sem feltétlenül értették, mi is történik, emiatt a wall of death-kísérlet is elég csúfosan besült, valamint sajnos hangzásban is messze a ‘Daoboys volt az este leggyengébb láncszeme. De ezt legalább a színpadi jelenlétükkel tudták valamelyest kompenzálni. Eleve az, hogy 6 ember tapossa a deszkákat, már kapásból garancia a mozgalmasságra, és hát rendesen nyüzsögtek is a srácok (és lányok: az egyik gitáros meg a hegedűs), a hangszerekkel hadonászva, a levegőbe rugdosva meg háttal egymásnak dőlve nyomták a poszterpózokat, a másik gityós meg simán leült a színpad peremére laza dallamokat pengetni, ha az adott dal épp azt kívánta meg. Ja, és el ne felejtsem a háttérvetítést – miféle zenekarnak jutna eszébe a saját Wikipedia-oldala szövegét kiíratni maga mögé vizuál gyanánt? Aztán meg egy olyan morális találós kérdést, hogy
Ha két ember elrepülne a Holdra, és ott az egyik megölné a másikat egy kővel, az mennyire elbaszott dolog lenne már??
Mondom, teljesen hibbant a bagázs, és igazából pont ez az, amivel ki tudnak emelkedni a kismillió egyforma metalcore-zenekar végeláthatatlan áradatából. És még ha valószínűleg nem is nyerték el a tetszését mindenkinek, de az tuti, hogy sokan megjegyezték a nevüket.
Eközben a Blue Stage-en nagyjából 5 másodperc alatt gyorsult nulláról 100-as tempóra az este, amint a Hellripper pár perccel 7 után bevette a színpadot. A skótok mániákus, kalapálós, cséphadarós blackened speed metalt tolnak, vagy tudom is én, mi ez egyáltalán, de annyira intenzív, hogy a koncert tizedik percében már fájt a nyakam a kényszeres fejrázástól. Itt aztán nincsenek váltások meg kontrasztok, csak folyamatos reszelés és fékezhetetlen vágtázás, megszállott rikácsolással és néha amolyan nyúlfarknyi rock & rollos gitárkiállásokkal tarkítva – jóformán egyedül James McBain énekes-gitáros levágott ujjú Opeth pólója árulkodott arról, hogy a Hellripper lemezeit egyes-egyedül készítő srác egyáltalán hallott már életében 180 bpm-nél lassabb zenéről is. A turnézenészei – főleg az izgága Max Southall dobos – pedig méltó partnerek abban, hogy ez az egész kellő fordulatszámmal legyen életre keltve, így nem csoda, hogy ez a zabolátlanság a közönségre is azonnal átragadt, hogy aztán végig dúljon a metálvillázás, ökölrázás, hejhejjezés, félmeztelen duhajkodás a pitben, meg miegymás.
Nagyjából ugyanilyen felpaprikázott hangulatban zajlott a Toxic Holocaust kiszínpados bulija is, annyi különbséggel, hogy a portlandi thrasherek már nem idegenkedtek attól, hogy két tukatukázás között egy-egy fajsúlyos pillanatban befelezzék a tempót, hogy ne csak görcsrohamszerűen, hanem nagy ívben, meggyőződésből is lehessen headbangelni. Na meg bandanás thrash metal lévén a dalszövegekben is megfordult a “Hell” és “war” jelszavak aránya, gondolom ez később az Abbath koncertjén vissza is fordult, de ez már csak találgatás, mivel utóbbiból már egy percet sem láttam.
A nagyszínpad középső fellépőjéről, a szintén prog/djent vonalas, de a főzenekarnál jóval slágeresebb német Unprocessedről két dolgot fontos leszögezni rögtön az elején. Az egyik, hogy ők is makulátlan patika hangzással prezentálták a háromnegyed órás műsorukat, a másik meg, hogy
a banda agya, Manuel Gardner Fernandes tutira valami ufó, mert egyszerre gitározik és énekel össze olyan dolgokat, amik külön-külön is a hihetetlen kategóriát súrolják.
Játszi könnyedséggel hozza mind a Polyphia stílusú, prüntyögős gitárbűvölést, mind a fülbemászó, kifejezetten popos, néha már R&B-be hajló vokálokat, aztán elgurul a gyógyszere és beüt a nyolchúros, ordítozós djent, de olyan otromba stenkkel, hogy az is párját ritkítja – ehhez mondjuk a többiek is elég sokat tesznek hozzá, a hőbörgés részhez David John Levy basszer, a zenei súlyzáshoz meg főleg a keménykezű Leon Pfeifer dobos. Az egyetlen “hiányosságnak” legfeljebb azt lehet felróni, hogy az Unprocessed koncertje a többi bandához képest nem volt kifejezetten látványos, a háttérben végig csak a friss új lemezük borítója díszelgett, és nem is mozogtak túl sokat a srácok (pláne a ‘Daoboyshoz képest), csak a legsúlyosabb témáknál kapcsoltak át búgócsiga üzemmódba, mondjuk akkor aztán nagyon. De ez csak szőrszálhasogatás, amúgy imádnivaló koncertet adtak, ami magasan túlszárnyalta az összes előzetes elképzelésemet és várakozásomat.
Magasan volt tehát a léc, de – mindig imádom, amikor ezt leírhatom – a Tesseract így is fölényesen ugrotta meg a szintet, sőt, még rá is emelt a világrekordra, legalábbis abból a szempontból, hogy a Barba Csepelre költözése óta eltelt másfél évben még tényleg egyetlen zenekart sem hallottam ennyire elementáris erővel megdörrenni a Red Stage-en. Az első perctől, a Natural Disaster berobbanásától fogva azonnal működött a fejek elcsavarása, ami különösen azért figyelemre méltó, mert
a zenekar a lehető legminimalistább produkciót hozta magával: semmi díszlet, semmi videó, csontig lecsupaszított színpadkép, csak az aprólékosan megtervezett fények, na meg a háttérben a nagy világító hiperkocka (az úgynevezett tesszerakt). Meg persze tizenhárom agycsikorgatóan komplex dal.
A számlista inkább az újabb anyagok rajongóinak kedvezett, a 75 perc háromnegyedét a friss War of Being és az azelőtti Sonder albumok tették ki, ami abból a szempontból tökéletes koncepció volt, hogy mindkettőről most először hallhattunk bármit is élőben magyar földön (habár a Sonderrel 2021 végén is jöttek volna, de annak a koncertnek végül keresztbe tett a tudjukmi). Az ezeknél régebbi anyagok csak minimálisan lettek érintve, és persze akkor is pont a leginkább kézenfekvő dalokkal (pl. Nocturne, Dystopia) – na nem mintha ezekkel bármi baj lenne, sőt, hát nem véletlenül lett pont ezekből “sláger”, hiszen hiába emelt szintű matekfeladványok, még így is olyan ikonikus témákat vonultatnak fel, amelyek simán az agyadba égnek.
Ha már matekfeladványok: komolyan elképesztő, hogy ezek az arcok milyen lehetetlen ritmusképleteket és váltásokat képesek észben tartani és élőben egyetlen feltűnő mellényúlás nélkül lehozni, különösen Jay Postones dobos az, aki fenomenálisan fifikás dolgokat ütöget össze, méghozzá végtelen lazasággal, fülig érő vigyorral. Ami a többieket illeti, a húrosok közül Amos Williams basszer mozog a legtöbbet, sokáig kapucnival a fején, és mindvégig mezítláb, az égimeszelő James Monteith gitárosnak meg lentről nézve pont annyira kiszámíthatatlan a magassága, mint a dalok ütemmutatói. A másik gitáros, Acle Kahney kevésbé szembetűnő jelenség a színpadon, de ettől még ugyanúgy a Tesseract nélkülözhetetlen eleme, főleg mivel a stúdióban meg épp ő a banda első számú géniusza.
És hát ott van a négy agy mellett a zenekar lelke, Daniel Tompkins énekes, aki az éteri tisztáktól a velőt rázó ordításokig ugyancsak mindent hibátlanul abszolvált, és ahhoz képest, hogy a srác – meg hát a banda összes többi tagja is – ránézésre mennyire introvertált szerzetnek tűnik, a ráadás alatt simán le is ugrott a közönségbe, egyenesen a pit közepébe! Na, ezt tényleg nem láttam jönni, pláne hogy azért a Tesseract amúgy nem az a megőrülős banda, bár itt a végén az ősalap Concealing Fate első két – az eredeti verzióknál kissé rövidebbre húzott – része azért eléggé lángra lobbantotta a népet. Mondjuk az is tény, hogy messze ez volt az este két legsúlyosabb tétele, ilyen szigorú aprításokkal az újabb keletű számokban már csak elvétve találkozunk, szóval pont ideális választás volt ezeket finálénak meghagyni.
Lehetett volna kicsit hosszabb a műsor? Persze, simán (örök életcélom lesz, hogy egyszer lássam az Eden eredeti, One albumos verzióját), de ezt leszámítva a Tesseract minden létező szempontból kihozta ebből az estéből a reálisan elvárható maximumot, sőt voltaképp még annál is többet. Konklúziónak mondjuk ki még egyszer:
ennyire végletekig tökéletes koncert még nem nagyon volt a Barba Negra vörös színpadán.
Fotók: Barba Negra facebook
