2017. október 3.
Nehéz 2017-ben erősebb koncertező párosítást találni itthon, mint az Apey & the Pea és a Stubborn duóját. A két banda közel egy éve szinte folyamatosan együtt járja az országot, és nem is azért alkotnak baromi jó kombót, mert pontosan ugyanúgy állnak hozzá az iszonyat intenzív kiállású élő fellépésekhez, hanem épp ellenkezőleg: két teljesen ellentétes végén fogják meg a dolgot. A kerekegyháziak zenekara egy folyamatosan maximum fordulaton pörgő, hiperaktív és zajos kis ragadozó, amivel szemben a ‘Pea inkább valami böszme behemótnak tűnik, akinek eszébe sincs háromszor körbepattogni az áldozatát támadás közben, elég ha egyszer izomból oldalba rúgja, és az ki is feküdt. Szinte egymás Dávidja és Góliátja a két zenekar, kettejük összetűzésének pedig igazából egyetlen nagy nyertese van: a közönség. És ez pontosan így történt szombat este az A38-on is, ahol nem mellesleg Apey-ék frissen megjelent harmadik nagylemezük, a Hex bemutatóját is tartották, egy csordultig telt teremnyi tömeg előtt.
A Stubborn ugye az ország talán leghírhedtebb módon elsöprő koncertbandája, ez így van már évek óta. Adott egy főleg zajosan és matekosan zakatoló dalokkal operáló négyes, párját ritkító kiállással: az irtózatos húzású hangszeres játék mellé Halák Árpi frontember igyekszik folyamatos interakcióban lenni a közönségével, ez hardcore-mércével nem is meglepő – náluk azonban nem áll meg itt a közvetlenség. A srácok, különösen a basszer Kaldenekker Feri előszeretettel le is veti magát a nézők közé, hogy testközelből gyújtson alá a bulinak, de a szombati szett végére olyan pillanat is volt, hogy a bőgős, az énekes és Bodor Peti gitáros egyaránt a közönség sorai közt nyomultak, ami azért nem egy gyakori jelenség. Mindemellett – és most jön a vallomás – sokáig úgy tartottam, hogy a csapat az élőben előadott kitörésekkel csak a jó dalok hiányát próbálja elfedni. Örömmel jelentem azonban, hogy az utóbbi időben szépen rám cáfoltak. A korábbi dalaikon még mindig nem könnyű fogást találni élőben – pláne ha az ember nem ismeri behatóan a 2014-es The Ache of Love nagylemezt –, az azóta született újabb számok viszont már sokkal könnyebben berántanak az egyenesebb és annál erősebb sodrásukkal. Igazi bomba élőben a friss klipes Let’s Start a Fire is, de a csúcsot mindenképp a sáros-fűrészporos riffjével hódító Black Bats jelenti, egész egyszerűen a srácok akkora slágert írtak ezzel a dallal, amilyet itthon ritkán hallunk, a hajós szett is egyértelműen ekkor ütötte meg a plafont hangulat szempontjából. Ha a Stubborn tovább halad ezen a letisztultabb, de még így is iszonyat húzós és karcos zenei vonalon, akkor simán lehet, hogy pár éven belül ők is megcsinálhatják a telt házat egy hajós lemezbemutatóra.
Most viszont az Apey & the Pea-é volt ez a dicsőség: a budapesti mocsok-gonosz-pokolmetálos trió a friss Hex lemez megjelenésével végleg az ország talán legmenőbb kortárs metálbandájává lépett elő, ezt jelezte a hetekkel előre kirakott sold out tábla is, pedig akkor még csak nem is történt semmi olyan kicsinyes gáncsolási kísérlet, ami miatt hirtelen egyszerre még több ember akarhatta volna tüntetőleg támogatni a srácokat. Áron Andrisék pedig meghálálták az érdeklődést és a bizalmat, és megint átmentek mindenkin, mint az úthenger. Túl sokáig tényleg nem is érdemes mindenféle hangzatos megmondásokkal ragozni, hogy mennyire súlyos a produkció, aki már látta őket, az úgyis tudja, hogy a dobverőpörgetés-király Makkos és a vokálokba is gazdagon besegítő Prepi az ország legbitangabb ritmusszekciója, Apey-t meg sokszor tényleg mintha túlvilági erők szállnák meg a nagy riffelés közepette. Az énekes-gitáros most sem beszélt sokat a bő 70 perces szett alatt, a konferálásai gyakorlatilag néhány számcím beordítására és egy sor samcarteres „bleeeááhh” díszítésre korlátozódtak, egyedül a műsor vége felé szólalt fel egyszer, hogy alaposan megköszönjön mindenkinek mindent az elmúlt 7 évből, majd ehhez még hozzátette, hogy a sok hülyeség meg maradjon csak kinn, és bekaphatják, és ennyi. Ez megint az a koncert volt, ahol a daloknak kellett beszélniük, azok pedig beszéltek is.
Lemezbemutató lévén a srácok egy az egyben a Hex dalaira húzták fel a bulit, amik közé csak pár korábbi alapvetést szórtak be, de mivel az utóbbi 3 évben jóformán ugyanazt a szettet tolták minden alkalommal, így annyira nem is fájt a Judas vagy az I, the Rope Eater hiánya. Főleg úgy, hogy már most legalább ekkora klasszikusoknak lehet nevezni az új lemezről a Methusalemet vagy a Black Novembert is, amit meg Golden Goat címszóval elkövettek az arcok, az már tényleg felháborítóan óriási, mind az őstulok főriffet, mind a blúzos verzéket, mind pedig a Judas borulását idéző befejezést tekintve. Borulásban persze nyilván semmi nem ütötte a fő műsor vége felé elővezetett Death + Akhenaten párost, amely két dal így egymás után tényleg nagyjából annak a zenei megtestesülése volt, amikor a lábunk alatt megnyílik a pokol és elnyel mindannyiunkat, majd zárásnak böfög is utánunk egy jó öblöset. Ezek mellett pedig mindenképp csúcspont volt még az új dalok közül a Belphegor egyperces villámgrindolása is, amihez a srácok jól elő is húzták Árpit a Stubbornból, hadd scumfuckoljon ő is a mikibe bőszen, ha már ott van. Ilyenkor áll össze az emberben, hogy Apey valószínűleg tényleg nem alaptalanul hordja minden második koncerten azt a bizonyos Napalm Death-pólót. Végül a szettet a Pothead zárta egy ünnepélyes össznépi beszámolással és sztóner nótázással, majd ráadásnak a banda még „elciterázta a leprincsántot” is, egy kis ördögnektárral meglocsolva, és viszonlátás.
A hajós hangosítást nyilván nem kell dicsérni, a tökéletesnél is tökéletesebben dörgött a cucc végig, és még tovább erősítette a hangulatot a két kivetítőn folyamatosan pörgő okkult/horror témájú vetítés is, bár igazából utóbbira nem is lett volna szükség: egyszerűen tényleg olyan kiállása van a csapatnak, hogy bármiféle különösebb mutatvány nélkül, akár szótlanul, mozdulatlanul állva is megkövetelik az ember folyamatos figyelmét. Ha pedig ez nem világszínvonal, akkor nem tudom, mi az. Tegyél magadnak egy szívességet, és nézd meg őket valamelyik téli bulin.
Ha pedig ezt a hajós estét élnéd át újra, szerencséd van, mert a ‘tyúbon visszanézhető az egész, tökéletes minőségben! (A Stubborn 20 perc körül, az A&TP pedig 1 óra 20-nál kezdődik.)
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens
