2024. január 16.
Tracklist:
1. Unique Lights
2. I Was Happy When You Died
3. Sanctimonius
4. For Katie
5. Selah
6. Bite Through My Tongue
7. Those That I'm Survived By
8. St Peter
9. Puncture Wounds to Heaven
10. Space Between
11. Blush
12. How to Disappear
Műfaj: poszt-hardcore, emo, poszt-rock
Támpont: Holding Absence, Touché Amoré, Movements
Megjelenés: 2024. január 12.
Kiadó: Hassle Records
Webcím: Ugrás a weboldalra
Azt hiszem, bátran kiejelenthető, hogy ami a grunge-nak (volt) Seattle, az a poszt-hardcore-nak/emónak Wales. Ez az érzelgős, punkban gyökerező zene uralja le azóta is a Brit-szigetek legkisebb tagországának déli részét, kezdve az olyan alapbandákkal, mint a nemrég énekes nélkül maradt Funeral For a Friend vagy az ominózus dolgok miatt sajnos nagyon rosszul öregedett Lostprophets, egészen az olyan aktuális közönségkedvencekig, mint a Holding Absence vagy a nemrég pár éves szünetéről visszatért Casey. Utóbbi kompániaának azért egész érdekes a története, mert 2014-es megalakulásuktól számítva mindössze öt év után földbe álltak és elköszöntek. E rövid idő alatt viszont – talán azért, mert kitermeltek két nagy- és egy kislemezt, valamint egy csokorra való szinglit, vagy csak a baromira őszinte előadásmódjuk okán – a zenekarnak masszív rajongótábora alakult ki, kiváltképp Nyugat-Európában, így a 2022 végi visszatérésüket már egy őszintén lelkesedő fogadóbizottság várta, pláne, amikor kiderült, hogy készül a harmadik nagylemezük is, ez pedig a pár előzetes dal után most színpadra lépett How to Disappear.
A harmadik lemez egy olyan anyag, amiről senki nem hitte volna, hogy elkészülhet, hallatszik rajta, hogy ezt a srácok mindig is magukban hordozták, de kellettek az olyan életformáló tényezők (szünetre vonulás, világjárvány, szeretteik elvesztése), amik aztán segítettek formába önteni ezt az anyagot. A zenekartól megszokott módon a lemez tematikája ezúttal is nagyon életszagú forrásokból merít: gyász, betegségek, elmúlt szerelmek, emberek közti általános kapcsolatok. Teszi ezt a lehető legőszintébb, legkitárulkozóbb módon – ami egyszerre volt mindig is a zenekar legerősebb és legtörékenyebb tulajdonsága. Valamivel muszáj is megragadnia a figyelmet, ugyanis
a How to Disappear a várttal szemben egy jóval visszahúzódóbb, biztonsági játékot alkalmaz.
Az alap formanyelv a poszt-hardcore, e köré vannak szépen felhúzva és felépítve az emo-, indie- és poszt-rock-elemek. A lemez leginkább az első két anyag, a 2016-os Love Is Not Enough és a 2018-as Where I Go When I Am Sleeping keveréke, jobban megdöntve a mérleget utóbbi irányába, de még annál is egy pár fokkal lebegősebb. A kezdő Unique Lights megteremti az alaphangulatot a meleg hangulatú, ambientbe csavart, filmzenés nyitánnyal, mintha tényleg a sztori előttünk bontakozna ki. A dobok tekintélyt parancsolóak, folyamatosan hangosodnak, és ez a katarzis nélküliség egyébként egy visszatérő jelenség az anyagon, ami megfelelő háttértudás nélkül rövid időn belül frusztrálóvá tud válni, mintha minden olyan befejezetlen maradna. Amennyiben ez egy tudatos húzás, úgy elismerem, hogy hatásos. Hol is tartottam? Ja, igen: gerjed a gitár, jön az ének, és innentől kezdve ez a középtempós téma uralja le a lemez nagy részét. Szinte el tudjuk képzelni, ahogy pár vézna srác egy családi ház nappalijában lötyög és enerváltan bólogat, egy jókora vintage filterrel rajtuk. Tudom, hogy látod magad előtt ezt a képet, ne hazudj!
Ezt a sokszor már repetitív(nek ható) menetelést csak hébe-hóba szakítják meg itt-ott kósza screamek (I Was Happy When You Died), a srácok korai időszakát felelevenítő, pörgősebb, dallamos hardcore-os jegyek (Sanctimonious), vagy szívfacsaró, háttérzörejekkel megbabonázott egy szál zongorás átkötők (St Peter). Muszáj még kiemelni a lemez mértani közepén elhelyezkedő Bite Through My Tongue-ot, ami a harmadik ízelítő volt az anyagról, és jó érzékkel emelték a fiúk a rivaldafénybe, ugyanis ez az album csúcsdísze. Megvan benne, minden, ami kell:
pörgős poszt-hardcore himnusz, egy nagyon furán megírt refrénnel, ami eleinte alig találja a helyét a hallójáratodban, aztán mint fel-alá bolyongó macska, megtelepszik benne, és soha többet el nem hagyja azt.
Tökéletes újkori Casey-darab, legszívesebben a tárcámban hordanék egy fotót róla, mint mások a gyerekeikről.
Sajnálatos módon nem igazán akad még egy ennyire kiugró darab a lemezen, az alapvetően kristálytiszta hangzást és stagnáló minőséget már csak Tom Weaver énekes gyomorbavágó és bárminemű kertelés nélküli szövegei tudják felhúzni, amikkel nagyon könnyű azonosulni, pláne hogy a srác olyan, mint te vagy én: boldogsággal, keserűséggel, örömmel és fájdalommal teli. Az egész zenekar húzóereje egyébként benne rejlik, és ha már ennyire éneklősre vette a figurát, akkor én a helyében rámennék erre teljes mellszélességgel, ugyanis néhány dalban szinte meg-megcsuklik a hangja egy-egy merészebb téma kidalolásánál (de az is lehet, hogy ez az épp aktuális, brutálisan őszinte vallomás egyfajta esszenciája, velejárója, amennyiben ez így van, úgy bocs, megint én vagyok az érzéketlen tahó).
A How to Disappear nem vállalja túl magát, lényegében rajzolt magának egy kört maga köré a homokba, és azt nem kívánja átlépni. Korrekt, mindennemű szélsőségektől mentes visszatérés ez a Casey részéről, akiktől egy kicsit több slágert és fülbogár dalolászást várnék, ha már ezt a populárisabb irányt választották. A rajongók mindazonáltal így is imádni fogják az anyagot, vagy legalábbis a tényt, hogy újra itt van és aktív szeretett bandájuk. Mindenki másnak ez egy decens poszt-hardcore-lemez marad. Bár a címe alapján nagyon próbálna felszívódni a kiadvány, én szeretném, ha radaron maradna, kinyitná a szárnyait, majd berepülne a briteket képviselve a Seattle-lel szembeni háborúba, ahol eldől, hogy ki a megríkatás igazi bajnoka. 7,5/10