Végtelen számú jövőkép – Devoid: Parallel Realities

Ha meg kéne neveznem az ország legkeményebben güriző metalzenekarait, az egyik biztosan a győri Devoid lenne. A mostanra öttagúvá bővült banda félelmetes sebességgel jelenteti meg a kiadványait, és ennek hatására nemhogy nem romlik a minőség, jóval inkább exponenciálisan növekszik – okulva a kezdeti hibákból vagy hiányosságokból, konstans a jobbra és többre törekedve. Emellett a zenekar állandó koptatója a vidéki és fővárosi színpadoknak is, illetve ha alkalma nyílik rá, a fesztiválokat is bőszen látogatja, ép csigolyákat nem hagyva maguk után. Ennek az eszeveszett tempónak a legújabb állomása a Parallel Realities című EP, ami még pont az ünnepi időszak előtt csapódott be, így masszívan rizikózva annak esélyét, hogy elsikkad a többség radarja alatt. Ezt próbáljuk mi most orvosolni, ugyanis ez az ötdalos kislemez megint csak képes volt csavarni egyet a banda alap(nak számító) soundján, és felnyitni a szemünket – és fülünket – azzal kapcsolatban, hogy az eszköztáruk nemhogy nem véges, de közelében sem vagyunk még a teljes feltérképezésének.

Rögtön az elején két dolgot érdemes leszögezni a Parallel Realitieszel kapcsolatban: az egyik, hogy a Devoidnak piszkosul jól állnak a rövidebb kiadványok, valahogy kompaktabbnak, áramvonalasabbnak érződik az egész, és könnyebben helyet találnak maguknak az ötletek vagy az innovatív megoldások. Egy 13-14 dalos, több mint egyórás cucc maradéktalan sikerét egyelőre nem előlegezném meg számukra, de jó irányba halad a dolog. A másik tényező, ami mellett nem mehetünk el, hogy a srácokat ún. metalos hardcore-bandaként ismerte meg a negyérdemű kicsivel több mint négy éve, és noha a hardcore-gyökerek még mindig ott vannak a zenéjükben, a sebességükben, vagy csak az énekes, Waldmann Szilárd fizikumában, a technikai részeit lassacskán levedlette a zenekar. Az egyszerűbb és súlyosabb témákat felváltották a technikásabb, groove- és svéd láncfűrészhangzás-orientáltabb tekerések, ami a mostani kislemezen már jócskán inkább előtérbe kerül, mint a másfél évvel ezelőtti második nagylemezen, ami még azért próbált ebbe a hácés vonalba több ujjal kapaszkodni.

Ezzel amúgy semmi gond nincs, sőt, nekem a Devoid valahogy mindig inkább metal volt, mint hardcore. Most pedig, hogy a zsánerrendőrség is lehelyszínelt, lássuk, mit is értek az “elmetalosodás” alatt. A kicsivel több mint negyedórás anyag felállása egy intró, plusz négy szám. A kezdő Breath of Oizys fasza hangulatkeltő, bár én simán beleintegráltam volna a soron következő, klipes Cheapest Fake of Allba. Na és itt jön az, amit tőlünk nyugatabbra csak “the real shit”-ként aposztrofálnak. A dal egy igazi úthenger, ami húskampóként metszi fel a hallójáratunkat a mázsás groove-jaival és a gépágyú dobjával. Közben meg veszettül pörögnek a különórák az At the Gates-riffiskolában, amik orbitális breakdown-kurzusokba torkollanak. A fiúk egyfajta ugrálóiskolaként szökellik végig a kedvenc stílusaikat. Az ezután jövő Can’t Set is óhatatlanul felhoz bennem régi, jó Meshuggah-s emlékeket a tördeltségével, illetve itt-ott felsejlik a tavalyi Fit for an Autopsy-lemez Gojirába fojtott búslakodós deathcoreja is. Ja, és ez olyan agyas dallamokkal van körülbástyázva, hogy besírsz. Minden bizonnyal a címadó tétel rendelkezik a legnyakatekertebb manőverekkel nemcsak a lemezen, de a zenekar egész életművében, itt pedig kiemelném Horváth Attila dobos teljesítményét, aki itt (is) úgy nyomja a duplázást, mintha minimum kergetnék. A záró Divide pedig mindezt becsomagolja, kihangsúlyozva még egyszer a kiadvány erősségeit – amikből van bőven.

A Devoid ezúttal sem hazudtolta meg magát, és egy olyan anyagot tett le az asztalra, ami nemcsak az ő diszkográfiájukban, de a hazai metalzenei színtéren is hivatkozási pont kéne, hogy legyen. A legjobb pedig az egészben, hogy biztos forrásból tudom, hogy a banda idén még készül valamire, de erről legyen elég egyelőre ennyi, addig is itt van nekünk a Parallel Realities, aminek a címe kapcsán már a kritika elején megfogalmazódott bennem, hogy egy párhuzamos valóságban a Devoid biztosan sold out budapesti klubbulikat tolna headlinerként. Tegyünk hát róla, hogy az a valóság ez a valóság legyen! Ennek első állomása, hogy adsz ennek az EP-nek egy pörgetést – vagy inkább többet. 9/10