2022. december 5.
Közel öt év telt el azóta, hogy a pécsi Cvlt of Grace legutóbb új anyaggal jelentkezett, amikor tavaly újra felvették a Tears EP-t egy live session keretében. Az élő anyag megjelenésekor már elmondták, hogy végre készül a hatodik kislemezük, a Sorrow From You is, mely nyár óta már mindenki számára elérhető. A sötét hardcore/sludge-zenekar új lemeze talán egy kicsit visszakanyarodik a Tears előtti korszakba, és a legjobb oldalát villantja meg a csapatnak. A srácok jó rég nem beszéltek nyilvánosan senkinek, hogy mi történt velük az elmúlt években, így hát mi dumáltunk velük egy kiadósat arról, hogy miért tűntek el egy hosszabb időre, mik a terveik és hogy látják a hazai underground helyzetét.
Nem nagyon láttam veletek még interjút, és alapból nem vagytok túl aktívak az online felületeken. Biztos sok minden történt a bandával az elmúlt években, néha öt, az utóbbi időben csak négytagú felállásban lehet titeket látni. Hogy néz most ki a zenekar, kik vannak pontosan benne?
May: Nagy hiányosságunk, hogy nem pörgetjük sűrűn a social mediát. Elég sok hullámvölgyön vagyunk túl, az biztos, de talán azt mondhatom, hogy most kezdenek egyenesbe jönni a dolgok. Nemrég szállt ki Bandus a zenekarból. Sajnos nem jutott elég ideje és energiája a bandára, ezt mindenki tisztelettel elfogadta. Innen is köszönünk neki mindent: a sok furikázást, próbákra járkálást, a közös munkát az új lemezen, a gitáros cuccok bizniszelését, szóval ja, mindent! Így tehát négytagú a zenekar: Zoli, Matyi, Albert, May.
Pár év hallgatás után nemrég kijött a legújabb lemezetek, mesélnétek róla?
Zoli: A covidos lezárások idején hirtelen sok minden történt… Hihetetlenül intenzív és egyben kilátástalan szituációban találtam magam -főleg vendéglátósként. Rengeteg ingerencia ért hirtelen, szakmailag és emberileg egyaránt. Új szituációkat hoztak magukkal ezek az idők, és mivel nem a megszokott kerékvágásban teltek a napjaim, így a felszínre törtek elfojtott, rég a szőnyeg alá söpört problémák, régről (akár gyerekkorból) hozott traumák, sebek. Próbáltam nem alámerülni a legmélyebb “lelki bugyrokba”, de mégis valahogy késztetést éreztem arra, hogy magamba nézzek. Tükörbe szerettem volna nézni végre és megismerni magam, illetve a problémáim gyökereit, bármiféle tagadás, hibáztatás nélkül. Mindig volt nálam egy notesz és abba elkezdtem kiírni a gondolataimat. Kvázi egy önfejlesztő terápiaként éltem meg ezt az egészet, és azt éreztem, hogy felszabadít ez a fajta pőre őszinteség önmagammal szemben. Elhatároztam, hogy ezeket a gondolataimat megosztom a többiekkel, ami végül az egész album témája lett.
Nagy Mikivel (Boru) dolgoztatok a lemezen. Milyenek a tapasztalatok vele, miért pont őt választottátok?
May: Hát jó sokáig készült a lemez, az már biztos, az első dalkezdemények kb. 5 éve íródtak. Nem ment túl egyszerűen, ez idő alatt volt körülöttünk mindenféle nehézség: tagcserék, vírus, visszamondott turné, munkahelyváltások… Aztán elég sok csiszolgatás után kiírtunk magunkból mindent. Mikivel ismerjük egymást jó pár éve, még a tomuszos időkből. Mikor kijött az Inertia című albumuk a Boruval, láttam, hogy ő csinálta egyedül az egész felvételt, és már akkor beszéltük, hogy mindenképp szeretnénk vele együtt dolgozni, mert megvett minket kilóra, ahogy az szól. Minden várakozásunkat felülmúlta a végeredmény, nagyon elégedettek vagyunk vele. Élveztük a közös munkát, rugalmas és türelmes volt velünk végig.
Volt valami átfogó koncepciója a lemeznek? Miről szólnak a dalok? Traumákat feldolgozó, kvázi terápiás jellegű albumnak is fel lehet fogni?
Zoli: Korábban kicsit mindenki próbálta rejtegetni a mélyebb érzéseit egymás előtt. Persze majdnem minden próba azzal kezdődött – és kezdődik a mai napig -, hogy kidühöngjük magunkat egymásnak, mert együtt nőttünk fel és sok mindent éltünk át együtt. Tulajdonképpen a terápiás “memoárjaim” átalakultak dalszövegekké, amit elsősorban a zenekarral, azaz a barátaimmal osztottam meg, aztán az ő támogatásukkal és megértésükkel, együtt “világgá kürtöltük” az albumon keresztül.
Ha jól emlékszem, a Tears lemezetek még anno a lengyel Unquiet Recordsnál jelent meg, az új album viszont már csak szerzői kiadásban. Nem is akartatok már vesződni a kiadókkal, vagy lehetőség sem volt rá? Hogy alakult ez most így?
Albert: Egyrészt úgy éreztük, hogy ennyi év kihagyás után nem érdemes kiadót keresni, mert az album tekinthető egyfajta újrakezdésnek is részünkről, melynek része a szerzői kiadás. Másrészt az album a vártnál sokkal lassabban készült el, így nem akartuk már tovább húzni az időt kiadók keresésével. Ettől függetlenül a jövőben nyitottak vagyunk akár hazai vagy külföldi kiadókkal történő kollaborációra is.
Hogy fogadták a hallgatók az új lemezt? Merre jártatok idén?
Albert: Jó volt látni, hogy ennyi év kihagyás után is sokan voltak kíváncsiak a zenénkre. Külön öröm, hogy számos általunk kedvelt médium is beszámolt a lemez megjelenéséről valamilyen formában. Az elmúlt 2 évben főleg Pécsett voltak koncertjeink az album megjelenéséhez köthetően és egy alkalommal Budapesten is jártunk.
Zoli: Az igazat megvallva nem voltak különösebb elvárásaink a fogadtatást illetően. Örültünk annak, hogy együtt maradtunk és (igaz sok idő után) tető alá tudtunk hozni egy hanganyagot. Minden visszajelzésnek, kommentnek vagy támogatásnak szívből tudtunk és tudunk a mai napig is örülni.
Pár éve canceleltek titeket mindenféle szélsőjobbos elhajlásra hivatkozva. Szemmel láthatólag azóta kicsit visszább vonultatok, nem meglepő módon látványos törés keletkezett a zenekar pályáján. A ti oldalatokról még nem nagyon hallotta a hazai színtér nagyobb része, ezért jó lenne, ha ti is elmondanátok, hogy hogy látjátok a történteket. Mi is volt pontosan ez a sztori, és ti hogy éltétek ezt meg belülről, illetve azóta változott valami?
Matyi: Az egész ugye miattam pattant ki, mert abban az időben játszottam egy olyan zenekarban, ami rendszeresen a Kárpátia egyik előzenekaraként lépett fel. Sajnos azt tapasztaltuk, hogy olyan emberek canceleltek minket, akikkel nem 1, nem 2 közös bulink volt, és voltak olyanok is, akikkel személyesen is beszéltem arról, hogy miért is játszok abban a zenekarban, miközben egyáltalán nem élem és hiszem azt a fajta ideológiát és mentalitást, amit képviselnek.
Mivel én akkor és most is sok zenekarban játszok, sosem az ideológiák miatt zenéltem az adott zenekarban (természetesen volt és most is van olyan állapot, amit nem vállalnék el most sem), hanem mert a gyerekkori barátaim megkértek, hogy legyek a dobosuk. Példát felhozva: azóta és jelenleg is tagja vagyok pl. egy gospel zenekarnak is, miközben az egyik album a vallással kapcsolatos ellenérzésekről szól. Anno volt egy megállapodásom a koncertek és a zenekarok kapcsán minden zenekarral: aki előbb szól, annak a fellépésére megyek, továbbá amelyik zenekar előbb hoz olyan helyzetbe, hogy a másik zenekarból ki kell lépjek, akkor abból a zenekarból fogok kilépni. Na most, ezt az elvemet felrúgva mégis a másik zenekart hagytam ott, azért, hogy a Cvlttal tudjam folytatni a munkát és a közös jövőt. Sajnos ehhez képest a magyar hc szcéna mégis teljes mértékben kivetett minket magából, ami bennem és a többiekben is egy hatalmas nagy törést okozott. Ez sajnos kihatott a zenei alkotásra és a zenekarral kapcsolatban mindenre.
Nagyon rossz volt megtapasztalni ezt a fajta kirekesztést első kézből, főleg egy olyan közösségtől, ami az elfogadást hirdeti a számukra ellenséges ideológiákkal szemben is. Pedig akkoriban a cancel culture körül még közel sem volt ilyen fajta hype, mint manapság az élet minden területén.
Zoli: Mi, mint előtte is, mind a mai napig fogékonyak és nyitottak vagyunk a párbeszédre, beszélgetésre, bármire. Ezzel együtt elutasítunk minden olyan vádat, mely szerint mi ilyen vagy olyan irányba szélsőséges nézeteket képviselünk vagy képviseltünk valaha. Aki ismert minket, vagy olvasta már a dalszövegeinket, az pontosan tudja, hogy milyen értékeket tartunk fontosnak, és azt is, hogy mennyire nem jellemző ránk semmiféle szélsőséges megnyilvánulás. Mi már lezártuk magunkban ezt a dolgot. Nem haragszunk senkire, de csalódottak vagyunk.
Egy kis színterezés: ti azért már bő egy évtizede a szcénában vagytok, milyen folyamatokat vesztek észre, mi változott az induláshoz képest, akár jó vagy rossz irányba?
Zoli: Nem igazán követem már olyan elánnal ezt az egészet, mint régen, igy relevans véleményt sem tudok formálni. Vannak kezdeményezések, zenekarok és megmozdulások, amiket követek es tetszenek. Minden időszaknak és generációnak megvannak a maga pozitív és negatív üzenetei egyaránt… Igyekszünk nem foglalkozni azzal, hogy mi volt jobb vagy rosszabb, vagy hogy mi változott. Mindig van új a nap alatt…
May: Nehéz egy átfogó képet alkotni a mostani hazai színtérről, mivel az előbbiekben említett dolgok miatt teljesen kiestünk belőle 5-6 évre. Viszont azt örömmel látom, hogy így a pandémiás időszakok után sok koncert van országszerte. Illetve elég sok stabil hely/fesztivál jött létre, ami teret tud adni az undergroundnak, szerintem ez egy jó irány.
Kik most a kedvenc hazai csapataitok, adott esetben kikkel közösködtök? Régebben a Wasted Struggle-lel nagy volt a barátság (közös EU-turné stb.), velük még mindig jóban vagytok? Illetve az újak közül kik azok, akik említésre méltók?
Albert: Érthető okokból elsősorban más pécsi zenekarok társaságát keressük, így például a Sirens Chanttel, a Vodka for Kidszel és a Heavy Mountain Olympiával egész jó kapcsolatot ápolunk. Utóbbival egyébként közös albumbemutatót is tartottunk Pécsen még júliusban.
Matyi: A sok “offline” év azt eredményezte, hogy mindenki fölött eljárt az idő, és felnőttek lettünk (házasságok, gyermekek stb.). Én Lalival tartom a kapcsolatot, már amennyire lehet Budapest-Pécs távolságban tartani. Egyszer egy évben azért ha úgy adja az élet, találkozunk, és akkor szerencsére baráti a viszony. A Wasted Struggle zenekar állapotáról sajnos nem tudok mit nyilatkozni, viszont előszeretettel hallgatom a régi és új albumukat is egyaránt, és minden mást is amiben Lali részt vesz, legyen az a Kytaro, az Oaken vagy Wasted. A Kytaro vinylt megvettem, ezzel is támogatva a munkásságukat.
Zoli: Én a Black Particlest nagyon élem, illetve a Sirens Chant kurva jó.
May: Escalate, Touch, Boru, Fleshprison, ami mostanában többször pörög nálam, de a Sirens Chant mellett én sem tudok elmenni, iszonyat, mit művelnek a srácok, érdemes elcsípni őket élőben! A Wasteddel megmaradt a jó viszony szerintem, nyilván nem beszélünk minden nap, de azért szoktuk keresni egymást.
Mik a tervek a közeljövőben? Fizikai megjelenésre lehet számítani a Sorrow From Youból? Egyáltalán mit gondoltok ezekről a formátumokról (vinyl, CD, kazetta)?
Albert: Egyelőre nem gondolkodunk fizikai kiadásban, de régi vágyunk, hogy egyik lemezünk vinyl formátumban is megjelenjen, így még bármi elképzelhető. Ez részben a kiadóktól is függ persze, mert saját erőből nehéz egy CD vagy kazetta kiadása is, egy vinylé meg főleg. Az albumhoz kapcsolódóan viszont készült egy adag új merch, melyet már meg is lehet vásárolni.
Pécsen viszonylag gyakran koncerteztek, máshol is lesznek megmozdulások?
Albert: Nyitottak vagyunk mindenre lehetőségre, nagyon szívesen játszunk szinte bárhol ahova hívnak. A jövőben mindenképpen szeretnénk az ország több részébe is eljutni, akár egy miniturné keretében, és természetesen a külföldi koncerteket is szeretnénk majd, ahogy időnk engedi.
És egy laza levezetőt a végére: mi volt minden idők legjobb magyar zenekara?
Matyi: Természetesen minden zenekar, amiben Alapi “The Guitar Player” István játszik. #rockgörbetükör
May: Nehéz sajnos egyet kiemelnem, de ha mindenképp ki kellene egyet, akkor a New Dead Project.
Zoli: Azért ezt a kérdést lazának nem nevezném… de a Rákosi biztosan odatartozik.
Kiemelt fotó: Dózsa-Juhász Máté
