2022. augusztus 15.
Ha a kortárs metal egyik legnagyobb neve – jelen esetben épp a Lamb of God – gyakorlatilag egy generációváltásnyi idő – jelen esetben 12 év – után újra beteszi a lábát az országba, az már önmagában elég nagy horderejű esemény szokott lenni. Hát még ha e köré szerveződik egy kisebbfajta fesztivál is, felettébb impozáns nemzetközi fellépőgárdával. Amikor a Barba Negra elkezdte hirdetni ezt a múlt szerdai bulit, igazából nem gondoltam volna, hogy tényleg konkrét fesztiválhangulat lesz majd rajtam úrrá a helyszínen, aztán tessék, mégis. Köszönhető ez egyrészt a folyamatos föl-alá ingázásnak a nagyszínpad és a kissátor között, na meg a buli iránti elképesztő mértékű érdeklődésnek, ami egy szép eufemizmus a reggel hetes tokiói metrót megszégyenítő tömegnyomorra. Ehhez képest a bejutás még kimondottan gyorsan ment, a pultoknál a kiszolgálás viszont katasztrófaközeli állapotokat mutatott: konkrétan aközött választhattál, hogy vagy a zenekarok feléről lemaradsz, vagy egy árva kortyot nem iszol egész este. Még szerencse, hogy egy ideje úgyis leszoktam a sörről…
A programot a Slipknot-tagok kölykeinek bandájaként hamar elhíresült Vended nyitotta a kisszínpadon, és hogy még egy kicsit panaszkodjak, szögezzük le, hogy a sátorban nemcsak tumultus és kellemetlen mocsok hőség uralkodott egész este, de cserébe még az összes banda bénán is szólt. Mindez mondjuk az iowai srácokat pont nem zavarta, és igazából egész jól működött is a tufa nu metaljuk, pláne hogy a zsenge korukhoz képest kifejezetten dögösen játszanak. Azt nyilván le sem tagadhatnák, hogy kiknek a kölykei, de nem is akarják. Itt pedig egyfelől lehet elismerően bólogatni, hogy igen, megvan bennük a korai Slipknot lehengerlő vehemenciája, de közben azért kicsit a szemünket is forgathatjuk, mikor Griffin Taylor például nemcsak az apja hangját, de még a szófordulatait is egy az egyben hozza. Viszont amíg Corey egy kibaszott ösztönlény volt már a kezdetek kezdetén is, addig a fia egyelőre kevésbé természetesen hozza magát, látszik rajta némi megilletődöttség, de a potenciál mindenképp megvan benne, és idővel biztos jobban kiforrja majd magát a saját stílusa. Persze azt sem nehéz belelátni a helyzetbe, hogy ez az egész most egy iskola a srácnak ahhoz, hogy egy napon majd átvegye a fater helyét a Slipknotban, de addig azért még elég sok évnek el kell telnie minden szempontból. Úgyhogy addig itt a Vended, ami most egy tök frankó koncertzenekar – már csak pár jó dalra lenne szükségük, mert amijük van, az jobb esetben még nem elég megjegyezhető, rosszabb esetben meg totál zagyvaságnak hat. Szóval azért van még hova fejlődni, majd meglátjuk, mit tudnak a srácok még pár év és esetleg egy nagylemez után.
Másodiknak rögtön jött is a nagyszínpadon az egyik headliner, a Kreator, a germán thrash egyik legnagyobb ikonja. Hiába gyakori vendégek nálunk, nekem eddig valahogy kimaradtak, bár nálam a thrash eleve mindig is „hit or miss” műfaj volt, ami vagy eszelősen felpörget, vagy zsibbasztóan unalmas, köztes állapot nincs – na, hát derék németeink ebből mindenképp a „hit” kategória. A zenéjük nekem sok szempontból a Testamentet idézi: kellően feszes és szigorú, de mégsem csontszáraz abálás, hanem van lelke, dallamérzéke, vannak veszettül fogós témái, meg egy hasonlóan karakteres, érdes énekhangja.
A bulira gyakorlatilag egy besztof programot hoztak 1986-tól 2022-ig, kellőképp vaskos hangzással, és bár el kellett telnie pár számnak, hogy igazán beinduljon a nép, de onnantól nem volt megállás. Gyakorlatilag kétféle dalt játszottak felváltva: a lassan kezdődőeket, amikre nagyon sok wall of death formájában reagált a nép, meg a gyorsan kezdődőeket, amikre még annál is több circle pittel. Ja, és minden számnak a címe kötelezően legalább kétszer benne kell legyen a refrénben, hogy minél könnyebb legyen óbégatni folyamatosan. Ehhez jön még egy alaposan kimunkált színpadkép: akasztófák és csuhás statiszták, kivetített lemezborítók, konfettieső, zászlólengetés meg rengeteg lángszórózás, és persze ami csak lehet, az szigorúan piros színben. Hibátlanul összerakott és pokolian szórakoztató show volt ez, amihez még az is csak hozzátett, mikor Mille Petrozzának beletört a nyelve a Cattle Decapitation nevébe, mintegy jelezvén, hogy hiába igazi hadvezér kiállású frontember, attól még ő is ugyanolyan földi halandó, mint mi. Első Kreator-koncertnek nem is kívánhattam volna jobbat, elég rendesen felvillanyozott.
A németek még le se sétáltak a színpadról, mire a sátorban már bele is csapott a Blood Incantation. Hát miféle death metal-banda az, amelyikben senkin nincs fekete póló, hanem mindenki fehérben nyomja? Hát olyan, amelyik nagy ívben tesz a műfaji konvenciókra, ezért is forgatja a terjengős, gyakran 10 perc fölötti számait a temető földje helyett inkább kozmikus csillagporba, na meg ezért ad ki teljesen metalmentes, plafonbámulós ambient lemezt, de ezt most hagyjuk is, nyilván a koncert sem erről az anyagról szólt, hanem a fémes agyradírozásról, ami kurva jó lett volna, ha nem lett volna kurva szar, de sajnos olyan ergya hangzást kaptak a srácok, ami totál használhatatlanná tette a műsorukat, a lassú málházós témák még szódával elmentek, a blastbeates, tremolós riffekből viszont értelmezhetetlen kása lett, így aztán a végére őszintén szólva már jobban vártam, hogy vége legyen az Awakening from the Dream of Existence to the Multidimensional Nature of Our Reality (Mirror of the Soul)-nak, mint te ennek a nyolc sor óta tartó körmondatnak. Nagy kár.
Amit aztán a Lamb of God leművelt, arra nem nagyon vannak megfelelően nagy jelzők. A legjobban talán azzal a hülye képpel tudnám szemléltetni a richmondiak buliját, hogy 8 óra 50-kor kaptunk a nyakunkba egy nagy adag napalmot, amiben 70 percig égtünk elolthatatlanul. Lehengerlő előadás, patika hangzás, tökéletes setlist, és folyamatos őrjöngés a küzdőtéren. A Lamb of God egy olyan gyilkológép, ami még cserealkatrészekkel sem hagy túlélőket.
A szuperfegyver nyilván a képregényfigurának is beillő Randy Blythe, aki így 50-en túl nemhogy nem rozsdásodik, hanem megállíthatatlanul pörög és pattog, miközben az évek múlásával egyre csak bepöccentebb módon szórja az átkait a világelitre, általánosságban a gyarló emberre, meg ugye esténként legalább egyszer még a saját tulajdon fejére is (Redneck, helló!). Tipikusan az a frontember, aki egymaga el tudna vinni a hátán bármilyen zenekart bármilyen zenészekkel. A dalok között most nem ment nagy sztorizásokba, inkább lényegre törő, de baromi hatásos dumákat tolt, és ami a legfontosabb: nem az látszott rajta, hogy ez neki most csak egy munkanap a sok közül, hanem hogy tényleg éli és élvezi az egészet. Viszont a Lamb of Godnak sokáig olyan sziklaszilárd volt a tagsága, hogy teljesen életszerűtlennek tűnhetett bárki mást elképzelni Randy oldalán Mark Mortonon, Willie és Chris Adleren és John Campbellen kívül. Aztán mégiscsak megbomlott az egység – és lám, a gép ettől sem döglött be. Sőt, az új dobos, Art Cruz pár év alatt gyönyörűen beépült a zenekarba, irtó vehemensen és stabilan üt, még ha a kétlábgépes témákon néha kicsit egyszerűsít is. Hiába Chris az egyik kedvenc dobosom, konkrétan az egész buli alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy bárcsak ő lenne most itt. A kisebbik Adler helyett az EU-turnéra beugró Phil Demmel gitáros meg nemcsak egy abszolút megbízható játékos, hanem alanyi jogon is egy ikon, aki a Machine Headből kilépve lassan már szinte az összes fontosabb thrash/groove-bandában pengetett valamicskét, és egy-két kicsit elcsalt témát leszámítva itt is betonbiztosan hozott mindent.
A dalválasztás vegyesen és arányosan szemezgetett szinte az összes albumról, nagyrészt a leginkább egyértelmű darabokat járatva, és itt kell megjegyezni, hogy a Lamb of God az a ritka zenekar, aminek még a legalapabb számai (Walk With Me in Hell, Laid to Rest, Redneck) is olyanok, hogy egyszerűen semmit nem veszítenek az élükből a 2000-es évek közepe óta, hanem most is ugyanúgy felaprítanak, mint amikor elsőre hallottad. A műsor legnagyobb meglepetése az 11th Hour volt 2003-ból, amit a mostani EU-turnén eddig csak nálunk húztak elő, az egyetlen kevésbé működő darab meg a legfrissebb Omens, ami érezhetően sokaknak ismeretlen volt még. Kicsit sajnáltam is, hogy nem a másik új trekket, a Nevermore-t dobták be, bár igazából nem valószínű, hogy sokkal nagyobbat ütött volna, illetve ennél sokkal jobban sajnáltam, hogy a Sacramentről a Descending + Blacken the Cursed Sun páros egyik felét sem sütötték el, de ez tényleg az egyetlen panaszom, és hát így is iszonyat fullos és tömény volt a buli.
Ha már töménység: egészen bravúros amúgy, hogy ezek a faszik igazából úgy tolnak végig 70 percnyi drop D dzsüdzsü duhajmetált bármi komolyabb vizuális körítés, tiszta énekes fülbemászás, vagy egyéb show-elem és parasztvakítás nélkül, hogy az mégsem válik unalmassá egy pillanatra sem. Ez egyrészt a méregerős dalszerzés érdeme, mert valahogy mindig jön egy újabb atom groove (a Ghost Walking mekkorát rúgott már?!), egy paraszt breakdown, egy nagy tételmondat (ki ne imádná egymás után 15x elorbákolni, hogy „NOW YOU’VE GOT SOMETHING TO DIE FOR!„?), vagy egyszerűen egy kapós riff, ami simán eladja a dalokat (még akkor is, ha az utóbbi években tagadhatatlanul minden új lemezre jut egy újabb variáció a Redneckből…). Másrészt meg ahogy már fentebb említettem, élőben mindez iszonyat pengén van eljátszva és előadva. Valószínűleg ezért lehet az, hogy amíg a velük együtt indult NWOAHM mozgalom nagy része mára kifulladt, vagy jobb esetben ugyanazokat a klubokat koptatja cirka 15 éve, addig a Lamb of God még mindig tud egyre feljebb lépkedni azon a bizonyos ranglétrán. Meg közben simán a fejemhez vágni az év koncertjét.
Normális esetben ezután nagyjából 25 percig ücsörögtem volna valahol a lábam előtt elterülő összetiport repohár-tengert bámulva, hogy „aztakurva, ez mi volt?!”, de itt még hátravolt mintegy kegyelemdöfésképp a Cattle Decapitation szettje. Ekkorra a sátorban a dögmeleg mellé eluralkodott a penetráns izzadtrokker-szag is, de legalább a soundot egy fokkal jobban sikerült belőni, mint csóri Bloodéknak. Kis jóindulatú túlzással akár még élvezhetőnek is nevezhetném. Például lett hangja a pergőnek, ami azért nem hátrányos egy olyan deathgrind-zenekarnál, akik a kebabosnál borjúhús helyett blastbeatet kérnek a pitába. Már amennyiben még van étvágyuk az olyan kis közjátékok után, mint amire épp sikerült besétálnom a sátorba a harmadik szám környékén, nevezetesen hogy Travis Ryan frontember lazán felszívja a saját tenyeréből az orrváladékát (?). Fúj.
Ryan egyébként amennyire morózus szövegeket ír a világvégéről, szenvedésről és kipusztulásról, annyira szórakozott fazon a színpadon, vokalistaként meg pláne parádés dolgokat művel. Halálhörgés-károgás-rikácsolás témában is párját ritkítja, de a legfőbb védjegye mégis az a fura, egyszerre kicsit robothangú, de közben mégis szörnyen érzelemdús, fájdalmas dallamos éneklése, amiről nekem amúgy Devin Townsend szokott beugrani, csak még nála is sokkal betegebb. A legutóbbi Death Atlas albumon – ami a koncertprogram nagy részét is adta – ezt már aránylag sokat használta Travis, és én álmomban sem gondoltam volna, hogy egy ennyire brutális koncert simán tud majd olyan drámai is lenni, mint egy Szomszédok-évad… De tényleg, viccen kívül, a legvégén az album kilencperces címadó eposza már rendesen szívszaggatóan megható volt. Szóval egészen hatásosan zárta a napot a Cattle’, bár egy pengébb hangzással nyilván még sokkal nagyobbat is üthetett volna a szettjük, de így is élményszámba ment.
Az egész este konklúziója meg dióhéjban annyi, hogy aki inkább death metalos arc, mint thrasher, és inkább a kisszínpadra rakott bandák miatt jött el, annak nem biztos, hogy megérte a buli, a Kreator és főleg a Lamb of God viszont eszelősen nagyot ment. Hadd ne kelljen már megint eltelnie 12 évnek a következőig!
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens (galéria itt)
