A német metalcore olyan, mint egy használt Opel Astra

Németországban a ’90-es évek eleje óta jelen van a metalcore ilyen vagy olyan formában, mégis egy páréves, párlemezes periódustól eltekintve semmi kiemelkedőt nem tudtak nyújtani, viszont abból legalább sokat – nagyon sokat. Valahogy szinte mindig annyira egységes volt a német színvonal, hogy ők lettek a „korrekt, de semmi több”-je ennek a stílusnak, ők a használt Opel Astrák: nem az a nagyon rossz kategória, elvan vele az ember, néha pozitívan is lehet benne csalódni, de az egészet nézve mentes mindentől, ami emlékezetessé tenné, és ahogy telnek az évek, kezd egyre rosszabb lenni. 2014-re már csak ketten maradtak, akiken a német színteret és úgy általában a metalcore mindhárom „nagy korszakát” be lehetne mutatni: ezek közül a CALIBAN adott ki épp most lemezt, de amúgy is ők a téma legtökéletesebb állatorvosi lova.

Elindultak egy kőkemény, thrash ihletésű metalcore hangzással, a legjobbkor felfedezték a svéd dallamokat, ami csúcsra vitte őket, aztán amikor bebukott ez a vonal, ott álltak a fejüket vakarva. A műfaj pont ugyanezt csinálta/csinálja. Egy hosszú történet néhány jó és sokkal több közepes/rossz lemezzel, avagy német metalcore a kezdetektől a Ghost Empire-ig – egy olyan pocsék lemezig, ami jelen sorok írójából egy kéretlen történelemórát hozott elő, mert annak az ismételgetésével mégse lehet kitölteni egy cikket, hogy „Miért ír még mindig dalokat ez a zenekar?!”. Akit csak a lemez kritikája érdekel, annak egészen a legutolsó bekezdésig kell görgetnie.

Acme 1994-ben Hollandiában.

Az egész német sztori nagyon ígéretesen indult. Már a műfaj hajnalán megelőzték nem csak a belgákat, de még egy kicsit az amerikaiakat is: az ACME életművéről már Bali Dávid értekezett, és így arról is, hogy a zenekar pár évvel a hullám beindulása előtt ráérzett arra, hogy a hardcore punk és a thrash metal nem csak úgy házasítható, ahogy azt a ’80-as évek közepén Amerikában tanították. Azonban hiába volt egy ilyen pionír bandájuk, később a németek hangzását alapjaiban a belga CONGRESS határozta meg (őket meg többek közt az észak-német Acme, így a kör bezárul): a Born From Painből ismert Robbal felálló Wheel of Progressből átalakuló banda 1994-ben egy óriási sikernek mondható kislemezzel mutatkozott be, nagylemezük pedig gyakorlatilag egy új hullámot hozott létre a már előttük is virágzó H8000 színtéren. Liar, Arkangel, Solid, Regression, Facedown, Length of Time, Andromeda, Backstabbers, Sektor, Kindred, Vitality, Spineless, Deformity, Ashlar – többek közt ők alkották a ’90-es évek második felének talán legerősebb európai színterét.

Ez a mozgalom nem állt meg Dél-Belgium határainál, amire persze az is rátett egy lapáttal, hogy Amerikából is folyamatosan érkeztek turnézni a jobbnál jobb bandák, pl. a Morning Again és az All Out War. Spanyolországban a Shorebreak és a Hopeful, Franciaországban a Kickback, Hollandiában a Driven, Németországban pedig előbb a SHAFT, majd a NYARI, a HEAVEN SHALL BURN és a CALIBAN kezdett el hasonló zenét játszani (a VEIL már más volt, de ugyanaz a kor és színtér, többször is felléptek Magyarországon, ráadásul túl jók ahhoz, hogy kimaradjanak). A lemezenkénti 2-3 videóklip, a metalfesztiválos sikerek, a nightlineres turnék és a dallamos death riffek után sokan, talán maguk a tagok is elfelejtették, hogy (élve a hardcore elnyűtt kifejezésével) honnan is indultak, pedig ők is abba a nem is olyan kis halmazába tartoztak a 2000-es évek metalcore-jának, amelyik a ’90-es évekből „alakult át” (lásd még: ZAO, Killswitch Engage, Shadows Fall, stb.). Andreas Dörmer és Marc Görtz zenekara, a Caliban 1997-ben alakult meg, és az első kiadványaik tökéletesen tükrözték is a korhangzást, és… ennyi.

A ’90-es évek végén nagyon sok jó dolog történt Németországban, de a metalcore nem igazán tartozott közéjük – elmaradt az a virágzás, amit egy Acme után várhatott volna az ember, ráadásul a határaikon belül és kívül is voltak olyan dolgok, amelyek elterelték az emberek figyelmét. Az Acme (és hasonló kaliberű, de még elfeledettebb társuk, az elképesztő bakelitekkel előrukkoló Age) hatása inkább egy „brémai hardcore” nevű extrém irányzatban csapódott le, ami érdekes és aktív is volt (Dawnbreed, Acheborn, Carol, Assay, Systral, stb.), míg a metálos hardcore-ban csak olyan közepes stílusgyakorlatok bukkantak fel, mint pl. a Caliban első anyagai. Sok banda van, akiknél a korai kiadványok a legjobbak, a Calibanról ez viszont nem mondható el: bármennyire is illik szidni a göteborgi metalcore-t, és azzal szembeállítva dicsérni a ’90-es éveket, Németországban utóbbi nem volt jobb az előbbinél (igaz, rosszabb sem).

Hiába mutatkozott be a Caliban mellett 1998-ban a HSB és a (többiektől eltérő hangzású, és valamivel jobb) JANE, 1999-ben a SURFACE, 2000-ben pedig a MAROON (eleinte még xmaroonx), a német metalcore még éveken át a tisztes iparosmunkáiról vált ismertté, ráadásul pár száz kilométerrel arrébb ott tündökölt a flamand mezőny a remek bandákkal, kiadókkal, és az Ieperfesttel. Persze kivétel is volt: a középszerűen kalapáló mezőnybe egy kis színt a később szintén elszürkülő FEAR MY THOUGHTS tudott hozni technikás hangzásával. Már ebben az időszakban is megvolt egyébként a közönsége az ekkor épp Slayer-mániás Calibannak, és talán 2014-ben üdítően hathat az, hogy úgy játszottak brutális metalcore-t, hogy nem voltak végtelenül primitívek (azért a breakdownokkal már ők is igen bőkezűen bántak), és nem Hatebreed volt a nevük, de ezek az érdemek a saját korukban nem értek túl sokat, ehhez elég meghallgatni az A Small Boy and A Gray Heavent, majd utána a Beyond All Horizonst. Megoldása azonban mindenre van a németeknek.

Egy nagy ötlet. Hatékony sorozatgyártás. Előbbi a svédektől jött, és úgy hívták, hogy dallamos death metal – amint beindult a metalcore-nak ez a második (vagy harmadik, ki hogy nézi) korszaka, a német színtér gyakorlatilag felrobbant, rengeteg csapat jelent meg, viszont hirtelen úgy megváltozott a stílus, hogy kérdőjeles lett az elnevezésében a „core” rész. Persze ez nem jelenti azt, hogy amint egy csapat göteborgi hangulatban ír dalokat, rögtön diszkvalifikálja magát a hardcore színtérről (erre itthonról lehet hozni a legjobb példát: Bridge to Solace), de elég egy pillantást vetni a német színtér egy-két zenekarára, hogy érthetővé váljon a zsánerfasizmus e gyakorta előkerülő problémája. Szépen lassan a Caliban is eldallamosodott, ez viszont nagyon jól vette ki magát a dalszerzői fejlődésük közepén, és mintha a Heaven Shall Burn is csak erre várt volna: amíg az új bandák a „saját játékukban” csak arra a szintre voltak képesek, mint korábban a Caliban, addig ez a két rutinos csapat nagyon élvezte az új hangzást. Először még csak rendezték soraikat (2002, Whatever It May Take/2003, Shadow Hearts), majd jöttek a csúcslemezek, amelyek ennek a sokatt szidott hullámnak a legszórakoztatóbb anyagai közé tartoztak: The Opposite From Within és The Undying Darkness, Antigone és Deaf to Our Prayers.

Ilyenre azonban tényleg szinte csak ők voltak képesek, pedig ott volt az a bizonyos dömping, de abból ez a néhány lemez úgy emelkedett ki, ahogy pl. a Fear My Thoughts 23 c. albuma a Caliban Ventje, a Maroon Antagonistja és a HSB Asundere közül. Vagy jobban, ugyanis az olyan csapatok, mint a Neaera, a Soulgate’s Dawn, a Machinemade God, a Maintain, a Callejon, a Fall of Serenity, a Narziss, az Enraged By Beauty, a Six Reasons to Kill, a Bury My Sins, a Deadsoil, a Crisis Never Ends, az A Traitor Like Judas, vagy az Absidia nem igazán adtak sokat a 2000-es éveknek egy rakás, 5/10 köré belőhető lemezen kívül. De azokból legalább nagyon sok volt, így a német metalcore hamarosan egyet jelentett a középszerűséggel. Mivel ezek a csapatok mind érdektelenek, ellenben kevés alkalom nyílik arra, hogy a 2000-es évek német zenéit felhozzuk, így el kell mondani, hogy azért történtek remek dolgok a hardcore alapú zenék között Németországban: erős volt a hardcore és a screamo színtér, és volt egy Waterdown, egy Daylight és egy Days In Grief az „emo/core” vonalon, egy, eleinte erősen Poison the Well ihletésű (The) Destiny (Program), egy matekos Llynch (benne a Radare trombitás-basszerosával), a Blackout Argumentet pedig már hájpoltuk eleget.

A kitérőért elnézést, de sajnos innentől a minőség csökkenni fog (bár ha azt nézzük, már az Acme óta ez történik). Előbb csak egy kicsit, sőt: sokaknál a The Awakening és az Iconoclast az életművek legjobbjai, de a Say Hello to Tragedy/I Am Nemesis, valamint az Invictus/Veto párosokkal a két vezérürü már együtt süllyedt a stílus átlagos színvonalával. Érezhetően kimerítették azt a hangzást, ami a csúcsra vitte őket, megújulni azonban nem tudtak, az egyetlen szerencséjük pedig továbbra is a közeg, amiben működnek: a metalcore gyorsabban romlott el, mint ők. Unalmas az I Am Nemesis? Amint mellékerül egy We Butter the Bread With Butter, egy His Statue Falls, egy Virtue Concept, vagy egy Eskimo Callboy album, rögtön felértékeli. Nem kellene, de megtörténik. Emiatt aztán a Caliban továbbra is egy nagy név, csak épp ezért nem ők dolgoztak meg, hanem azok a zenekarok, akik lejjebb vitték annyira az ingerküszöböt, hogy egy Ghost Empire még bárkit is érdekeljen.

Nem fogom tudni tovább kerülgetni ezt a lemezt, pedig a klipes dal után tényleg csak az a réteg vágyhatott erre az albumra, aki A) igazi, rossz értelemben vett rajongó B) a jelenlegi metalcore átlaghoz viszonyítja őket. Az anyagon hallható, izzasztóan kínos szenvedést azonban semmilyen belemagyarázható tényező nem tudja jobbá tenni, ez ugyanis vastagon risecore színvonal. A Devil’s Night tökéletesen reprezentálja az összes többi számot: egy percen át nyomják a vállalhatatlan gumimetalt a súlyosnak szánt témákkal, és remélve, hogy ezután a hallgató a legkisebb ötletnek is örülni fog, elsütnek egy Tesco Value Tiszta Refrént. Majd ez négy és fél percen át. Aztán ezt még tizenegyszer, semmitmondó szövegekkel. Nehéz ezt megfelelően kommentálni, hiszen az előző albumoknál már elhasználta mindenki a „korrekt iparosmunka”, a „végülis jobb, mint [elképesztően rossz zenekar neve]”, és az „ahhoz, képest, hogy” mentségeket. Hogy mostanra mi maradt? Az, hogy sokadjára is feltegyük a kérdést: miért ír még mindig dalokat ez a zenekar?