Kiégve vagy elnézve? A metalcore túlélői

Öt évvel ezelőtti közös Európa-turnéjuk még az akkor formálódó színtér egyik legnagyobb dobásának számított, mára azonban kínos csend követi újabb lépteiket. A rajongói keménymag természetesen mellettük maradt, de a szent tehenet valahogy nem nagyon akarjuk leszúrni a szép emlékek és a korábbi lemezek miatt, holott épp ez mutatja meg a leginkább, hogy ilyen értelemben az ő idejük már lejárt. A megújulás hiánya, vagy a vélt megújulás minősége tolt ki velük? Eljárt felettük az idő, vagy csak rosszkor voltak rossz helyen? Ha ennyire nem is rossz a helyzet, azért biztosak lehetünk abban, hogy sem a Bleeding Through, sem a Caliban nincs már a fénykorában, emiatt pedig össze is kötjük új megjelenéseiket.

BLEEDING THROUGH

The Great Fire
(2012, Rise)
4,5/10

Ha visszaemlékszünk a Bleeding Through fájdalmas és feloszláshoz közeli szakítására a Trustkill-lel, mai fejjel pontosan láthatjuk, hogy a dühvel és gyűlölettel telített, mintegy önterápiás dalszerzés képes volt a 2009-ben érkezett új gitároson, Dave Nassie-n keresztül állandósulni, némiképp új arculatot formálva ezzel a gótikus elemekkel tűzdelt metalcore-bandának. Az alapvető elemek természetesen megmaradtak, gondolva itt a súlyos breakdownokra, az alkalmi csontdallamokra, a vastag szintetizátoros szőnyegekre, na meg Brandan romantikus témájú dalszövegeire, ám minden korábbinál nagyobb dózisban jelentek meg thrash és black metal-elemek az egyes dalokban, ami egyfelől monotonná, másfelől némiképp önismétlővé, harmadrészt pedig céltalanná tették az ilyen keresztezésben született albumokat. Elvégre amíg a 2008-as Declaration minden hibája ellenére is új ízt tudott hozni a zenekar munkásságába, addig a legutóbbi, a zenekar nevét magán viselő dalcsokor csak vissza akarta lőni az addigra tagcserén átesett banda hangzását az elmúlt három nagylemez közé. Épp ez a gesztus szemléltette leginkább, hogy a zenekar már mindent elmondott, hiszen amíg a 2002-es Portrait of the Goddessen megszilárdulni látszott a banda karaktere és hangzása, addig az áttörést meghozó This Is Love, This Is Murderous keretein belül ez egy minden korábbinál emészthetőbb és szerethetőbb formában jelent meg, hogy a The Truth dallamközpontú megoldásairól ne is beszéljünk. A Declaration black metal-addikcióját leszámítva tehát már mindent hallottunk abból az ötletből, ami miatt Brandan korábban kilépett az Eighteen Visions soraiból, és sajnos a The Great Fire sem mer szembenézni az alábbi ténnyel. Az alig negyven perces dalcsokor ugyanis ismételten a korábbi lemezek egyes tollaival igyekszik ékeskedni, kiegészítve ezt az élményt azzal, hogy az Anaal Nathrakh révén ismert Mick Kenney produceri közreműködése minden korábbinál érezhetőbben nyomulnak az arcunkba az egyes blastbeatek, valamint a kísértetiesnek, baljósnak szánt billentyűtémák, amelyek ismételten a Dimmu Borgir és a Sigh vénájából merítenek ihletet. A probléma csupán annyi, hogy Brandan énekdallamai ennyi év után már kevésnek, túlhaladottnak tűnnek, Marta billentyűtémái olykor csak a borítóhoz passzolnak, és nem a gitárokhoz, ezzel is megosztva a hallgató figyelmét, a gitártémák pedig jóformán alig mutatnak fel emlékezetes pillanatokat, hogy a breakdownokról ne is beszéljünk. A túlzott metalosítás ilyen értelemben kiölte a Bleeding Through zenéjéből a robbanás élményét, és azt, hogy az egyes szerzemények valóban energiától és lendülettől feszülve tudjanak működni. Ebben pedig az a legszomorúbb, hogy az egyes dalhosszok alig haladják meg a háromperces terjedelmet, márpedig ha már ezt sem tudja a zenekar úgy kitölteni, hogy végig fennmaradjon az avatott hallgató figyelme, akkor már igazán felesleges hosszabb távú elvárásokat fűzni magához a zenekarhoz is.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=5LoxCwXMqqE

Persze alkalmasint felbukkannak olyan váltások vagy témák, amelyek nemcsak emlékezetesek, hanem kiváltképp kellemesek is (ennek csúcspontja talán a Trail of Seclusion következetes építkezése), de célszerű belátnunk, hogy nem is jó lemezeket várunk a zenekartól, csak egy-egy igazán jó dalt, és a The Great Fire még ezt a szintet sem feltétlenül hozza. Őszintén remélem, hogy amennyiben Marta az esküvőjét követően életet adna egy gyermeknek, addig a tagok egy kicsit elgondolkodhatnának azon, hogy mi is legyen a következő lépés, mert amíg a legutóbbi lemez csak jelezni engedte az érdemtelen vég közeledtét, addig a zenekar hetedik albuma már le is tudná tenni azt a bizonyos pontot, és ami a legrosszabb, hogy ezt talán nem is bánnánk annyira.


CALIBAN

I Am Nemesis
(2012, Century Media)
6,5/10

Két lehetséges választ tudok elképzelni arra, hogy mi tett be igazán a Calibannek: azt, hogy letértek az első lemezek vad és iránymutató metalcore-ösvényéről egy sokkal megfoghatóbb és kedvelhetőbb, ezáltal kitaposott út kedvéért, vagy azt, hogy a német zenekar három nagylemezen keresztül ugyanazt játszotta pepitában. Bármi is legyen az igazság, annyi bizonyos, hogy az elmúlt öt évben csupán egyetlen basszusgitáros-cserén átesett formáció legutóbbi lemeze már kevésbé volt annyira komolyan véve, mint amit az azt megelőző kiadványok megköveteltek, hiszen a fiatalosnak szánt borító és a megújítottnak gondolt hangolás is egyértelműen fémjelezték, hogy az egykori pionírból valóban egy követő lett. Ez azonban nem feltétlenül jelent rosszat, mindennek legékesebb példáját pedig a zenekar hetedik nagylemeze, az I Am Nemesis szolgáltatja, hiszen a Say Hello To Tragedyn eszközölt – akkor még céltalannak és kapkodónak tűnő – változások most öltöttek igazán olyan formát, hogy 2012-ben ne legyen (annyira?) ciki Calibant hallgatni. A világmegváltás és az iránymutatás igénye távol marad a dalcsokortól, ugyanakkor ennél is fontosabb az, hogy a tucatnyi szerzeményt tartalmazó lemezen vannak annyira jó dalok is, amelyek ideig-óráig feledtetni tudják azt a két tényt, hogy Andreas Dörner dalszövegeit MobyMouse-szal is össze lehetne hazudni, na meg azt, hogy a zenekarnak nem erőssége színpadra vinni az albumokon hallható megszólalást. Látszólag pedig nem is nagyon törődött ezzel a formáció, hiszen az egyes szerzeményekben annyi vendégszereplés, alkalmi tiszta ének és egyéb elektronikus elem (gótikus szőnyegektől epikusnak gondolt zongorás interludén keresztül a lassan kötelezőnek tetsző dubstepig) található, hogy ezt az opciót helyből ki is zárhatjuk. Helyette marad egy olyan nyilvánvaló és kibogozható panelekből (válogatott névmutató: Bring Me The Horizon, In Flames, Meshuggah, Darkest Hour, stb.) felépülő metalcore-lemez, amely produkcióját tekintve mégis szórakoztató perceket tud nyújtani. Félreértés ne essék: senki sem fog napokig pörögni az I Am Nemesis dalain, és senki sem fogja a világ kizárását követően azt kiáltani, hogy a Caliban megújította saját magát és a műfajt is, mert erről szó sincs. Csupán annyi történt, hogy a zenészek profizmusa nem a dalszerzés karakterében, hanem az áthallások sokszínűségében mutatkozik meg igazán, így pedig a végeredmény is olyan elemekből került összerakásra (és ami a legfontosabb: továbbgondolásra), amelyek mindig betaláltak a maguk idejében és helyében, más célt pedig ez a dalcsokor sem tűzött ki maga elé.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=DqYdz2gN8Ek

Emiatt pedig az I Am Nemesist nem is feltétlenül kell komolyan venni: az egyetlen erénye a hallgathatóság visszasírt élményén túl az, hogy amit a Say Hello to Tragedy nem tudott beteljesíteni, az most többnyire ki is bontakozott minden fentebb említett előnyével és hátrányával együtt. Így nemcsak azt vehetjük biztosra, hogy a következő Caliban-lemezek is ezt a hangzást fogják képviselni, hanem azt is, hogy a feldolgozásai révén még mindig toporgónak tűnő, és feltehetően toporgó zenekar alkalmasint ismét elő tud majd venni egy-egy olyan új dalt, amelyek révén az ember a Dürer nagytermében sem fogja húzni a száját.