2012. november 30.
A tavalyi hegyaljás fellépést követően újra Magyarországon, négy év után pedig újra klubbuli keretein belül köszönthettük a Parkway Drive legénységét! Ez már önmagában is igen erős csáberő volt, de ha még hozzávesszük az utóbbi idők egyik legvitatottabb formációját, az Emmure-t is, akik úgy tűnik újra felfelé szálló ágba kerültek, duplán csillant fel rengeteg szempár. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy már a koncert előtt elkelt az összes jegy a Dürer Kertbe, amit követően gyorsan cselekedtek a szervezők és áthelyezték az eredeti helyszínhez rendkívül közel eső Petőfi Csarnokba az eseményt. Tették ezt úgy, hogy közben a jegyvásárlás eredeti kondíció is megmaradtak. Ha pedig ez még nem lenne elég, egy last minute after party is bejelentésre került a Dürer Kert kistermében, ahol még italakciókkal is várták a szomjas vendégeket. Az ingyenes levezető bulira pedig hazánk két ifjú csillaga, a Stubborn és a The Banished kapott felkérést. Mi ez ha nem fieszta a javából?
A kanadai Structures pontban fél nyolckor lépett színpadra, első fellépőként pedig rájuk hárult az a meglehetősen nehéz feladat, hogy beizzítsák a jelenlévőkben az élvezetes estéhez szükséges koncerthangulatot. A kezdéskor még igen kevesen voltak kíváncsiak a pofátlanul fiatal ötösre, de amint megszólaltak a hangszerek az addig csak távolabb ténfergők is közelebb merészkedtek. Bár csak ritkán sikerült igazán felkelteni a közönség figyelmét, olyankor viszont egészen korrekt atmoszféra elevenedett meg, némi mozgással és közös énekléssel karöltve. A Structures a Veil Of Maya társaságában idén májusban mutatkozott be a Dürer Kert kistermében, azonban az akkori hangosítás hagyott némi kívánnivalót maga után, rányomva bélyegét a csapat megítélésére. Szerencsénkre ezen az estén minden sokkal jobban alakult, bár a gitárok hangereje megítélésem szerint most is halkabb volt a kelleténél, néhol nehezen volt kihallható egy-egy egyébként fogós, élvezetes részlet. A dob és a basszus azonban olyan biztos és erőteljes alapot szolgáltatott, ami garantálta a kellő mértékű brutalitást a hangzás terén – azt nem árt hozzátenni, hogy az egyik átvezető közben igen fülsértő basszust sikerült produkálni. Nick hangjával ez alkalommal sem volt probléma, tökéletesen hozta az albumon megszeretett mély témákat. Ami pedig még ennél is jobb; sokat javult a tiszta énektémák élő megszólalása. A felcsendülő számok (csak néhány példa: At Las[t], Hydroplaning, Clockwork) között nem próbálták meg feleslegesen szóval tartani az egybegyűlteket, ami a kissé kedvtelen közönségre nézve pozitívumként fogható fel. Összességében a Structures fellépése korrekt felvezetése volt az estének, de ez alkalommal sem sikerült teljes mértékben azt nyújtaniuk, amit az ember előzetesen elvárt. Ahhoz viszont kétségkívül eleget tettek le az asztalra, hogy a következő alkalommal is benevezzünk rájuk! (Földesi Balázs)
A The Word Alive-ot csupán csak hallomásból ismertem korábban, de a koncert előtt azért tisztességesen végigpörgettem a diszkográfiájukat, illetve a tavalyi düreres koncertjük pozitív visszhangját figyelembe véve mindenféle előítélettől mentesen vártam koncertjüket, amire elég szép számban összegyűlt a publikum. Már rögtön a nyitó szerzemény (2012) többszörösen is letaglózott. Egyrészt egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen szinten be fognak indulni az emberek, másrészt pedig iszonyatosan energikusan adták elő szerzeményeiket, amiknek legfőbb ereje minden kétséget kizáróan Tyler „Telle” Smith énekesben rejlik. A vokálokba a gitárosok is besegítettek, miközben megállás nélkül cserélgették helyüket a színpadon folyamatos akrobatikus mozdulatsorok közepette. A hangzás is rendben volt, ami viszont egy idő után picit zavarni kezdett az az, hogy ugye az év elején kiszállt szintist azóta sem sikerült pótolni, így fura érzés volt nem látni egy „illetékes kollegát” miközben hemzsegett a zene az elektronikától. De ez már lehet, hogy tényleg csak szőrszálhasogatás, hiszen egy roppant szórakoztató és látványos showt mutatott be a kvintett, amire a The Wretched alatt még egy igen emberes circle pit is kialakult a tánctéren. Az idén nyáron megjelent nagylemezükről felcsendült még a Dragon Spell, az Entirety, a Wishmaster, zárásként pedig a címadó Life Cycles. Ugyan lemezeik lehet, hogy ezentúl sem lesznek állandó vendégei a lejátszómnak, de ez a félórás programjuk így minden szempontból egy pozitív élményként könyvelhető el.
Az Emmure tavaly már bizonyított kis hazánkban a Never Say Die Turné keretein belül, azóta pedig megjelent a legfrissebb, Slave To The Game című lemezük is, én pedig szinte gyermeki lelkesedéssel vártam a koncertjüket mivel a tavalyi bulijukat sajnos ki kellett hagynom, ami annyit tesz, hogy legutoljára 2008-ban volt szerencsém a csapathoz, amióta azért rendesen megváltozott nem csak a tagság, de a játszott muzsika is. Talán nem túl meglepő módon, a tavalyi album nagy slágerével, a Solar Flame Homicide-dal indult a szettjük, amit olyan dalok követtek, mint a Protoman, a Sunday Bacon, az I Thought You Met Telly and Turned Me Into Casper, a Demons With Ryu és a Cross Over Attack. Valóban élményszámba ment az a mázsás erő, amivel ezek a nóták megszólaltak, miközben Frankie Palmeri énekes olyan meghökkentő dolgokra vetemedett időnként, mint egy-egy rögtönzött electric boogie mozdulatsor, csak hogy tovább erősítse az amúgy sem gyenge Fred Durst áthallást az imidzsében. A gitárosok is kitettek magukért, még ha muszáj is megrónom őket, mivel itt is az volt, hogy egyszerűen annyi minden ment samplerről, hogy az néha már a pofátlanság határait súrolta. Sok (számomra legalábbis) evidens téma sem a gitárosok keze munkáját dicsérte ezen az estén, így aztán elég hamar Mark Castillora irányult a figyelmem, aki rendkívül laza és ízes játékával egyik legnagyobb erőssége a jelenlegi csapatnak. Óriási a figura, már a Bury Your Dead idején megszerettem a dobolását, és amit itt is leművelt néha, az valami elképesztő volt. Egyik emlékezetes momentuma az volt, amikor módszeresen a lábcinre könyökölve fogta le azt, a folyamatos dobverő pörgetésről / dobálásról pedig nem is beszélve. Értelemszerűen a két legutóbbi lemez nótái voltak favorizálva, de még így is bekerült 1-2 meglepetés, mint például a Drug Dealer Friend és Dogs Get Put Down kettőse után érkező R2Deepthroat a Felony-ról. A Children of Cybertront követően pedig mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül az est egyik csúcspontjához érkeztünk két olyan klasszikus darabnak köszönhetően, mint a 10 Signs You Should Leave és a When Keeping It Real Goes Wrong. A szűnni nem akaró katarzis mellett az is újra egyértelművé vált, hogy hiába az utóbbi időben mutatott formajavulás, a Goodbye To The Gallows továbbra is a zenekar messze legjobb alkotása.
Ezután már csak az est fő attrakciója, az ausztrál Parkway Drive volt hátra, én pedig az új albummal kapcsolatos ellenérzéseimtől függetlenül egészen biztos voltam benne, hogy nem fognak csalódást okozni élőben ezúttal sem. Nem kellett ahhoz feltétlenül setlistek után kutakodni előzetesen, hogy ne okozzon túl nagy meglepetést az Atlas első két nótájával (Sparks és Old Ghost / New Regrets) való koncertkezdés, viszont a valami elképesztő módon hatásosra sikeredett vetítés minden egyes érző emberben meg kellett, hogy mozgasson valamit. Telitalálat volt, és egyben felejthetetlen, epikus élmény! Azt mondjuk egy kicsit sajnáltam, hogy néha szimplán csak egy Parkway Drive logo mutatkozott a háttérben, de szerencsére időről időre újabb mozgóképes támogatás érkezett a későbbiekben is. Elég jó érzékkel lettek összeválogatva régi és új szerzemények, tehát igazából hiányérzete senkinek sem lehetett. A Sleepwalker, Karma kombója után a Wild Eyes következett a sorban, aminek a kórusait nem igazán sikerült eltalálnia mindenkinek a közelemben, és egy kisebbfajta káosz közepén éreztem magam hirtelen. De aztán olyan régi klasszikusok pörgették fel újra magasabb fordulatszámra a bulit, mint a Boneyards és a Romance is Dead. A Deliver Me továbbra is borzasztó erős élőben, a klippes Dark Days pedig nagyon hatásos volt a vetítéssel együtt („I can’t watch it burn”), a Dead Man’s Chest után pedig egy kis játékra invitálta az egybegyűlteket Winston McCall énekes. A közönség dönthette el, hogy a folytatásban egy régi (Gimme A D) vagy egy új (Swing) nóta következzen. Ugyan szoros volt a „küzdelem”, de végül a Killing With A Smile nyitódala került eljátszásra nem kevesek legnagyobb örömére. Ekkor pedig már csupán a végjáték volt hátra, mivel az Idols And Anchors és a Blue and the Grey zárta a sort. De persze itt azért nem érhetett véget a történet, a ráadásban megkaptuk még a Home is for the Heartlesst és a kihagyhatatlan Carriont. Hozta a kötelezőt a Parkway, maximális energiabomba egy nagy adag jófejséggel nyakonöntve, így lehetne talán a legfrappánsabban körülírni a koncertjüket. Mivel én már elég sokszor láttam őket élőben, számomra ez nem okozott akkora katarzist, mint minden bizonnyal sokaknak, de nincs is ezzel semmi baj. Rövid tétovázást és búcsúzkodást követően már épp indultam volna a kijárat felé, amikor megpillantottam Frankie-t az Emmure-ból, aki rendkívül készségesen állt a rajongók rendelkezésére, és tényleg egy elég rendes sor ki is alakult a fényképre, aláírásra váró rajongókból. Ezt persze én sem hagyhattam ki, és be kell valljam, még engem is meglepett az a visszafogott kedvesség, ami áradt belőle. Persze azt már nem firtatom, hogy milyen tényezők befolyása alatt állt,de a lényeg nem is ezen van szerintem. A facebook oldalunkon találtok néhány fényképet a koncertekről, amiket Földesi Balázs készített.
Ugyan nem volt semmi konkrétum a kezdéseket illetően (mivel meg kellett még várni az ilyenkor szokásos New Beat est végét), azért egy idő után már kezdett egyre nehézkesebbé válni a várakozás, de mivel jól tudtam, hogy érdemes türelemmel lenni, így végül csak elérkezett 01:00 magasságában a pillanat, amikor a Stubborn a színpadra lépett. Bemutatkozó anyagukkal, a Grab The Key-vel engem szinte rögtön meggyőztek, az irántuk táplált bizalmat pedig egy frenetikus koncerttel változtatták át feltétel nélküli szeretetté nem is olyan régen a legutóbbi GATQ rendezvény alkalmával a Szabad az Á-ban. A srácok pedig itt sem hibáztak, sőt! Ugyan szinte minden összeesküdött ellenük ezen az estén, minden elszakadt, ami elszakadhatott (pánt, húr), de ez egy fikarcnyit sem vetette vissza a társaságot. Dúvadként szántották fel a színpadot együttes erővel, az igen szépen megtelt kisteremben csupán a színpad előtt közvetlenül maradt egy kis hely, amit viszont egy percig sem hagytak üresen a kvintett tagjai. Varga Máté dobos már múltkor is teljes ámulatba ejtett, a jó szokását pedig azóta is megtartotta, és egy felbőszített terminátorként ütötte a bőröket. A már említett ep szerzeményei mellett a nemrég debütált két új dal is elhangzott természetesen. Nincs különösebben mit ragozni a dolgokon, cafrangmentes, modern hardcore-t kaptunk az arcunkba, ráadásul abból a jó zsíros, paraszt fajtából. Akinek esetleg eddig elkerülte volna figyelmét a csapat, mindenképp pótolja a lemaradást!
Az átszerelés alatt a Dürer folyosóit járva ért utol a felismerés, hogy mire hasonlítanak az időközben kialakult állapotok. Ez bizony Resti hangulat volt a javából, hiszen rengeteg ember vagy a földön feküdt egymás hegyén hátán vagy zombiként kóvályogott még egy indokolatlan ital után, tehát finoman fogalmazva is káosz volt az úr helyenként. Ezt megerősítve, tökéletes időzítésről tett tanúbizonyságot egy már nem éppen szomjas résztvevő, aki a legelső hang megszólalásával egyidejűleg hányta el magát a kisteremben. Eme fiaskón igyekeztem mielőbb túltenni magam, mivel nagyon kíváncsi voltam már a The Banished-re, hiszen anno nekem kimaradt a bemutatkozó bulijuk. Teljesen függetlenül álltam neki a koncertnek, és azt kell mondanom, minden egyes momentumával elégedett voltam. Működött a dolog! Jól láthatóan az itt egybegyűltek között már nem egy die hard rajongó is akadt, és akkor sem kellett aggódni, ha Barni egy kis mikrofonlopásra biztatta a közönséget, hiszen mindig volt önként jelentkező vendégéneklésre. A kései időpont ellenére is tetőfokára hágott a buli, nyoma sem volt lustaságnak. Koncertjüket az EP-hez hasonlóan a Yours Truly-val zárták valamikor negyed három magasságában. Barni hozta a szokásos formáját, egy igazi profi frontember, de a többiekkel sem volt semmi gond, de hát miért is lett volna, hiszen fiatal koruk ellenére ők sem ma kezdték már a zenélést. Rendkívül ígéretes formáció, egész biztosan sokat fogunk még hallani róluk, én pedig azt remélem, hogy mielőbb viszontláthatom mindkét bandát egy valamivel optimálisabb körülmények között is. Nagyon nagy pacsi jár nekik is, a közönségnek is mindkét helyszínen, na és persze a szervezőknek is, hogy ezt így megvalósították! A lehetőségért pedig ezúttal is köszönet a Phoenix Music Hungary-nek!
