Körkép Odaátról #8

Misery Signals, August Burns Red, Emmure, Burn Down Rome Underworld, London, UK – 2008.04.06. (vasárnap) 20:00 

Az idei év általam legjobban várt koncertje volt (ezidáig) a Misery Signals, August Burns Red, Emmure zenekarok közös turnéjának angliai kanyarja, mivel 2 utóbbi egyértelmű kedvenc nálam, és a Misery neve is jó bulival kecsegtetett. A túra még csak a közelébe sem jött lakóhelyemnek ezúttal, így aztán nekem kellett fognom a sátorfámat és utaznom jóformán egész nap a buli kedvéért. Azt hiszem ennél komolyabb áldozatra is képes lettem volna, de ezúttal elég volt a tömegközlekedés különböző formái által biztosított összes megpróbáltatáson túlesnem ahhoz, hogy a vasárnap esti kezdésre odaérjek London Camden Town városrészébe, az Underworld nevű klubhoz, ahol már hosszú sor kígyózott az utcán, és itt-ott hallani lehetett a “sold out” suttogásokat a még reménykedő jegy nélkül érkezettek körében.

A föld alatti kialakítású hely érdekessége, hogy még azon belül is szintekre van bontva, egyre lejjebb és lejjebb. Egy kisebbfajta arénajelleget sikerült azzal elérni, hogy az egyébként nem túl nagy alapterületet olyan cirka 2-3 méter magasságban körbe lehet állni. Mire beértem, az első zenekar, a helyi Burn Down Rome már javában tolta a metal-t. Nem mondanám, hogy osztatlan sikert aratva, köztük engem sem sikerült túlzottan magával ragadniuk az eléggé csapongó, meglehetősen depresszív felhanggal rendelkező muzsikájukkal. Leginkább az énekes hangja volt az, amit nem nagyon akart befogadni a fülem. Ám alighogy megkaptam az italomat a pultnál, már be is fejezték, tehát több se kellett, hogy befurakodjak a zsúfolásig megtelt küzdőtér kellős közepére.

Ahogy azt már előre sejtettem, az Emmure tagjai kezdtek el pakolni a színpadon, az én pulzusszámom pedig kezdett egyre magasabb értékre felpörögni, alig várva hogy megkezdjék előre megszavazott brutális bulijukat. A koncert, ahogy az eddigi lemezeik mindegyike, egy röpke, majd egy perces instrumentális zakatolással indult, amire rögtön beindult a mészárlás, aminek következményeképp inkább még előrébb nyomultam, ahol kimaradhattam a karategyakorlatokból. Igazán felemelő érzés volt cirka 2 méterről zúzni, ráadásul úgy, hogy semmiféle zenekari árok, vagy biztonsági személyzet nem zavarta a szórakozást. A rövid felvezetést követően rögtön jött az új lemez nyitódala (mármint ami az intró után van) a Sound Wave Superior. Micsoda kezdés! A nóta egy hamisítatlan Emmure himnusz, a zenekar összes eddig megismert védjegyét felvonultatva. A hangzásra egy rossz szava nem lehetett senkinek. A dob, és a gitárok is úgy megdörrentek, hogy még a zoknija is lebegett mindenkinek, miközben végig érthető és élvezhető maradt minden egyes dal. Frankie pedig… hát… én tényleg féltem tőle néha. Iszonyat nagy átéléssel, időnként pedig már-már felakadt szemekkel tolta érzelmektől túlfűtött szövegeit az albumon megismert színvonalon. When Keeping it Real Goes Wrong – na igen, itt mondhatni már tele is pakoltam a gatyámat a brutális gyönyörtől! “This is – The end” Közönségénekeltetés, mikrofonért vívott harcok és folyamatos színpadbirtoklás volt mindvégig jellemző, miközben a hangszeresek brutálisan gyilkolták hallójáratainkat. A teljes pszichózist azzal sikerült elérniük, hogy az albumverzióhoz képest picivel be lett lassítva a dal második fele, ami hallatán olyan eufórikus állapotba kerültem, hogy legszívesebbn kitéptem volna egyik karomat a helyéből hogy azzal csápoljak tovább. Márpedig ilyesfajta öncsonkításra nem lennék képes akármilyen zenekarért. :) A nóta végére pedig a totális katarzist is elértük: “Won’t You be my bride” – emberek úsztak egymáson csak hogy legalább egy szó erejéig részesei lehessenek eme igen beteg befejezésnek.
Tovább maradunk a Goodbye to the Gallows lemeznél, hisz a Rusted Over Wet Dreams

és a You Got a Henna Tatto That Said Forever kettőse megint csak olyan energiákat szabadított fel a teremben, amiben tényleg nem minden nap van része az embernek. A srácok igazán kitettek magukért, hisz nem lehetett panasz sem a mozgásra, sem a pontosságra, minden ott volt a helyén, ahogy az a nagykönyvben megvan írva. A gityósok közül Jesse volt az, aki többet mozgott, ugrált, Ben pedig a wireless rendszernek köszönhetően minden gond nélkül pörgette meg időnként hangszerét maga körül. Ráadásul a setlist is remekül lett összerakva. A Henna Tattoo igencsak meglepett de természetesen abszolút pozitív értelemben. Az énekkel volt egyedül annyi bajom, hogy nem volt teljesen érthető, ami akár Frankie számlájára is lehetne írható, de én inkább abban kerestem a hibát, hogy egyszerűen nem volt elég hangos, de azért még így is élvezhető maradt. Bár, a pont ebben a számban szereplő szellősebb vokáltémák teljesen elvesztek a zúzásban. Váratlan húzásként ért, hogy a Complete Guide To Needlework ep-ről is játszottak, méghozzá a Fist Fight With Dick Tracy-t, ezt láthatóan már kevesebben ismerték.
Az új anyagról, a The Respect Issue-ról nem hiányozhatott a már myspace-en is hallgatható False Love in Real Life. Nagyon jó kis beteg téma ez. Nem kis csalódásra alig több mint 20 perc után már el is érkezett a búcsú ideje, nem más, mint a 10 Signs You Should Leave képében, ami alatt még egyszer utoljára beleadhatott mindenki apait anyait, ami meg is történt. A cirka félórás koncert nem kíván semmiféle külön kommentárt, egy igazi straight to your face show volt, mindenféle lacafacázás nélkül, pont ahogy vártam. Úgy kellett összeszednem az államat a földről, annyira überbrutál élmény volt az egész.

Túl sok idő nem volt elmélkedni az eseményeken, illetve úgy döntöttem, hogy nagy nehézségek árán megtartott pozíciómat sem érdemes feladni némi frissítőért, így inkább maradtam a ringben, és legalább tanúja lehettem az átszerelés miden mozzanatának is, illetve a rendkívül kellemes élménynek, hogy August Burns Red-ék mennyire közvetlen, iszonytatóan jó arcok! Hisz bárki, ha odahívta magához valamelyiküket egy kis csevelyre a közönség soraiból, készségesen álltak le bárkivel váltani néhány szót, miközben lázasan folyt a munka a színpadon. Jake is jól megnézte magának, hogy ha nagy elánnal fog felpattanni a kontroll ládára, akkor egész biztosan nem fogja beverni a kobakját a mennyezetbe. Nem hinném, hogy 10 percnél sokkal több időt vett volna igénybe a színpad birtokbavétele, egyedül a mikrofonnal volt némi probléma, ami mondjuk az előzmények ismeretében sajnos kiköszörületlen csorba maradt némileg az estén. Még mielőtt belecsaptak volna a lecsóba a srácok, egy számomra szokatlan jelenség következett. A 3 gitáros és Jake, valamint Matt, a dobos srác egyfajta kört alkotva karolták át egymást a dob körül és úgy tűnt az egész mintha még egy imát elmondtak volna a kezdés előtt. E kábé fél perces eseményt követően a The Truth of a Liar szaggatta darabjaira maradék józanságát mindenkinek és útjára indult az őrületes szántás színpadon és előtte egyaránt. A hangzás még az Emmure-énál is komolyabb volt, az előadásmód pedig nem kevésbé. Itt nem volt helye ácsorgásnak, amolyan Move or Die jellegű este kerekedett ki már az első dalnál. JB-ék a színpad minden egyes szegletét kihasználták, és miközben az egész Underworld egy élő katlanná változott olyan szintű profizmussal tolták, hogy tényleg minden elismerésem. Azt hiszem erre lehet azt mondani, hogy hozták a cd minőséget. Valamint, és bár tudom, hogy ez elcsépelt szöveg, de hihetetlen, hogy ilyen fiatalon ekkora profi és brutális koncertet adtak, amiből ugyanakkor csak úgy sugárzott a jó kedv és a pozitív energia. A harcok továbbra is megmaradtak a mikrofonért, és látszódott a bandán is, hogy milyen jó hatással van rájuk az, hogy lényegében az egész terem együtt lélegzik velük. A dalok pedig jöttek sorra a Messengers lemezről: Up Against The Ropes, és a klippes Composure.

Természetesen nem lehetett kihagyni a Thrill Seeker albumot sem a programból, bár kissé csalódást keltő lehetett, hogy csupán egy nóta erejéig kalandoztak el a 2005-ös anyagon, ami pedig nem lehetett más, mint a Your Little Suburbia is in Ruins. A szintén zseniális The Eleventh Hour-t követően megint csak sokkolóan érintett a felkonf, hogy a következő (Back Burner) lesz az utolsó szám. Bár ahogy azt egyszer egy jóbarátom mondotta, inkább kicsit éhesen menjen haza az ember, mint “túlzabálva”, mert esetünkben két olyan félórás cafrangmentes koncertet kaptunk az arcunkba, hogy azt még évekkel később is emlegetni lehet majd!
Ezek után, mivel már jóformán az ájulás kerülgetett jobbnak láttam kifelé venni az irányt a mosdók és a bárpult felé.

Némi oxigén és frissítő ital szervezetembe töltése után megindultam visszafelé, ám igen hamar meg kellett torpannom, mivel akkora tömeg volt már a lejárat előtt is, hogy igazán itt tudatosult bennem, hogy milyen jól is tettem, hogy nem hagytam el helyemet korábban. A Misery Signals már javában zúzott a színpadon, amikor némi szabad hely keresgélése után az adott szituációhoz mérten sikerült a legoptimálisabb helyet elfoglalnom, ami az én nézőpontomból tekintve egy 7-8 órás helyzetmeghatározást jelentett. Az In Summary of What I am (ami amúgy egyik kedvenc, ha MS-ról van szó) roppant erős kezdésnek bizonyult, aminek a közepefelé található dob basszus kiállás nagyon ütött élőben (is). Abból adódóan, hogy nem szemben, és nem is egy szinten álltam a színpaddal, a hangzás nem volt a legoptimálisabb, de (és most minden Misery Signals rajongótól elnézést kell kérnem) nem volt hangulatom a húsdarálóba bekerülni, illetve az előző két katartikus koncertélmény hatása alatt számomra elegendőnek bizonyult a távolabbi szemlélődés. A srácok ugyanazon a rendkívül magas színvonalon folytatták a bulit, ahol az ABR abbahagyta. Erősen élő színpadkép, remek kontakt a közönséggel, és sűrű vokálok (mind a két gitárosnak volt 1-1 mikrofonja) jellemezték a műsort. A 2004-es Of Malice and the Magnum Heart lemezről elnyomták még a Stinging Rain-t, (aminek a videója ezúttal nem az én munkám gyümölcse)

a két évvel ezelőtti Mirrors-ról pedig sorra jöttek az olyan dalok, mint a Nothing, a Failsafe vagy a Post Collapse. A közelgő új lemezről is játszottak már, szám szerint kettő szerzeményt. Érdekes volt, hogy mikor befejezték a koncertet, az utolsó hangok lecsengése után azonnal megindult a tömeg jelentős része kifelé, így azok, akiknek borzasztó fontos dolguk volt már nem lehettek részesei a visszahívás után előadott A Victim, A Target/Five Years kettősnek. Ez utóbbiban még Jake is szerepet vállalt az August Burns Red-ből. Igencsak kitett magáért a Misery Signals, bár az igazat megvallva én már nem tudtam annyira felpörögni a műsorukra az őket megelőző két sújtást követően.
Borzasztó erős este volt ez, aminek számomra az August Burns Red volt az abszolút “győztese” nem sokkal mögötte az Emmure-ral, de mind a 3 zenekar 10-es pontszámot kapna tőlem ha pontoznom kéne a produkciókat, a fent említett sorrend csupán az én szubjektív véleményemet tükrözi.

 

A koncerten készült képekért katt ide.