2025. január 23.
A múlt héten már elkezdtük a számvetést 2024 legjobb hazai keményzenei megjelenéseiről, kezdve a legjobb EP-k gyűjteményével, most pedig következhetnek az év legerősebb nagylemezei. A műfaji skála most is igen széles, terítékre kerül itt death és black metal, poszt-metal, metalcore és hardcore, punk rock, sőt még pop rock is, illetve ezek mindenféle keresztezései, leágazásai. Ahogy a kislemezeknél, úgy az albumok terén is tartogatott 2024 nagy meglepetéseket, váratlan debütálásokat, várva várt visszatéréseket, már csak ezért is érdemes végigböngészni az alábbi top 20-as listát.
Ha csak annyit mondunk, hogy a Casketgarden, a Boru, a Mutilation Case és a Rém tagjai játszanak svéd death metalt a ’60-as évektől és ’90-esekig készült digó horrorfilmek tematikájában, olasz dalszövegekkel, akkor te abbahagyod az olvasást és elindítod az In Viscero lemezét. És milyen jól teszed, mert az Italia Violenta a legnagyobb természetességgel dolgoz fel hét horrorfilmet a boszorkányok, démonok és mindenféle földalatti fenevadak bűvkörében. A lemez pofátlan erős hangulattal és erőszakos hangzással úgy lett összerakva, hogy nincs túl komolyan véve, brutálisan szétjátszva, inkább a szórakoztatás és a főhajtás van előtérbe helyezve. Nem is akar semmit agyonfejtegetni, saját magát többnek láttatni, egyszerűen csak térben és időben teleportálva hozza a jól megszokott északi láncfűrészes ámokfutást egy kis spagettivel tálalva. (Simon)
Nem a grunge az a műfaj, amitől a 21. században bárki jelentős innovációt várna – itt annyi a lényeg, hogy legyen a zenében érzés meg stenk, ezt pedig a Tengeri Püspök első nagylemeze hibátlanul hozza is. A veszprémi banda gyökerei a ‘90-es évek közepére nyúlnak vissza, és a dalaik is pont ezt az időszakot idézik meg, főleg az Alice in Chains és a Soundgarden stílusjegyein keresztül, némi prog és stoner hatással (Tool, Kyuss) átitatva, totálisan megbabonázó formában. Ha a nagybetűs Feelinget keresed a rockzenében, hát itt van. (Völgyesi)
Már 2023-ban is le voltunk nyűgözve attól, hogy Varsás Gábor szobaprojektje, a Shum mennyire egyedi, előremutató és bátran kísérletező ötletekkel keveri össze a black metal, a noise, a doom és a sludge stílusait, és ez az érzés a tavaly kiadott második lemezen sem változott meg, sőt: a Pulzáló dobok tisztítják meg az eget még összetettebb, agresszívebb, nagyívűbb és rejtélyesebb lett, mint elődje. Gábor továbbra is teljesen természetes és zökkenőmentes átmenetekkel olvasztja össze a témákat, melyek megvalósítása könnyűnek és magától értetődőnek tűnik, lelkileg mégis megterhelőbb, mint 3 Trianon egyszerre. Az elektronika erre a lemezre szinte teljesen elszabadult az ipari dobok viharában, arról nem is beszélve, hogy a kesergő ének és a depresszív gitár még rárak egy lapát földet a kakofóniába menekülő hangulatra. Az egész anyagon átvezet egy misztikus ív, mely olyan erőszakkal van végigverve a dalokon, hogy nem érzed magad biztonságban a lemez hallgatása közben. Bátran lépj a szakadékba, van még hova zuhanni! (Simon)
Az egykoron Grand Mexican Warlock-oldalhajtásként indult, de mára abszolút a saját útját járó Trillion a harmadik nagylemezét adta ki tavaly ősszel, és ahogy telnek az évek meg az albumok, egyre csak nehezebb körülírni, hogy Áron András és barátai mit is csinálnak ebben a zenekarban. A progresszív, pszichedelikus és egyéb elnagyolt címkéken megint messze túlmutatnak a Purple Sugar Coated Dreameater dalai, amikből ugyanúgy kihallatszik a grunge, a poszt-punk, sőt ezúttal még a Lazarvs mélyre hangolt metalja is, mint akár a country, és ezt az elegyet ebben a formában tényleg nem nagyon lehet mihez hasonlítani. Néha még saját magához sem, mármint egy olyan merengős, befordulós dal után, mint a The End of Time, az ember biztosan nem várna egy akkora lehangolt, karcos zúzást, mint az Extasy, de hát pont ez a szerethető eppen a társaságban, hogy bármit össze tudnak gyúrni egy koherens és fogós egésszé. (Völgyesi)
Mentálhigiénés prog metal – még mindig ez a leginkább lényegre törő definíciója annak, amivel a fővárosi Auraleak telepakolta az első nagylemezét. A The Spirit Matrix egyfajta introvertált, mégis klausztrofóbiába hajló hangvétellel járja körbe a 21. századi, egyre csak elidegenedő és digitalizálódó társadalom működését. A zenei eszköztár olyan bandákéhoz rokonítható, mint a Tesseract, a Leprous, a Deftones meg persze a Nine Inch Nails, a dalszerkezetek véletlenül sem kiszámíthatóak, viszont tele vannak ragadós pillanatokkal, amik újra meg újra visszahúznak ebbe a neonzöldes-feketés, disztopikus világba. (Völgyesi)
A szombathelyi Sear Bliss neve mára minden szempontból eggyé vált a megbízhatósággal, a zenekar most már több mint harminc éve szállítja kis hazánk egyik legjobb black metalját, annak is főleg a dallamos, atmoszferikus válfaját. A zenekar kilencedik nagylemeze, a Heavenly Down hat évvel követi elődjét, a nyolc dal pedig közel háromnegyed órás játékidő mellett szépen el is kalauzol minket a természetbe, ahol szinte testen kívüli élményben részesülhetünk. Nem fogok úgy csinálni, mintha a harsona jelenléte, a Dan Swanö-féle maszter, vagy a The Upper World c. dal fokozatosan építkező vágtázása már önmagában ne tenné ellenállhatatlanná ezt a lemezt, pedig ezek csak kis szeletei ennek a mennyországnak, ahova jobb, ha mielőbb beteszed a lábad! (Radó)
A második nagylemeznél talán már nem kell különösebben mélyen belemenni abba, hogy az All Machines Will Fail az elsősorban elektronikus producerként ismert Iamyank poszt-metalos önmegvalósítási csatornája, amiben az itt épp gitározó főhős a hazai modern keményzene két nyughatatlan arcával – Mohácsi Matyival és Kocsis Mátéval – lépett szimbiózisba, hogy jól lehozzon az életről, vagy legalábbis megpróbáljon róla elgondolkodtatni. A Don’t Carve Icons, Build Boats egy újabb bizonyíték arra, hogy dalszövegek nélkül is meg lehet valósítani egy nagyívű koncepciót, ahogy az öt dal fullasztó özönvízként, több hullámban zúdul rá a hallgatóra, hogy aztán visszahúzódva lehetőséget adjon egy kis fellélegzésre, majd ismét cunamiként partot érve mosson el mindent, ami az útjába kerül. (Völgyesi)
Több olyan zenekar is létezik itthon, illetve szerte a világban, akiknek nem céljuk a rivaldafényben való fürdőzés, nem gyártanak kiadóknak minden évben ugyanolyan lemezeket, hanem úgy és akkor zenélnek, ahogy és amikor akarnak. Ilyen a fővárosi Igor triója, akik 28 éves fennállásuk óta tavaly készítettek először nagylemezt. A hazai sludge-színtér egyik legjobb zenekara a rá jellemző dörgedelmes stílusban dózerol le mindenkit, aki egy majdnem félórás zúzdára vágyik. A riffek súlyát mázsában lehet mérni, akárcsak a szövegekben izzó haragot, mindezekhez pedig kellően mocskos hangzás dukál. Ez már önmagában is kellemes meglepetés volt, és akkor ehhez jön még egy olyan vendégszereplőgárda, hogy a pofád leszakad. A kiadványon a zenekarhoz közel álló zenészek is közreműködtek, a teljesség igénye nélkül: Csihar Attila (Mayhem, Tormentor), Hudák Máté (On Graves, Oaken, Gyilkos), Sefcsik Márton (Gyilkos, Mad Scientist), illetve Makó Dávid (The Devil’s Trade). (KG)
Veszett vaddisznó. Dühödt küklopsz. Tonnás úthenger. Elszabadult tehervonat. Kolosszális fekete monolit – csak néhány dolog, amikhez okkal lehetne hasonlítani a Darkmess első nagylemezét, ami úgy ront rá az emberre, hogy annak esélye sincs talpon maradni. A Khronos valahol a groove metal és a deathcore határán fekvő háborús zónában hőzöngve szórja az átkokat, hol komótosan, hol megveszekedetten kapálózva, de mindig teljes meggyőződésből. Volt és lesz is még a listán néhány borzasztó tömény és súlyos lemez, de ez itt az, amelyik tényleg pont akkorát harap, mint az idő vasfoga. (Völgyesi)
Amilyen elemi erővel bontanak le bármilyen színpadot, a Heedless Elegance pont annyira igyekezett döntögetni a modern metalcore korlátait már a második nagylemezén is, a tavalyi The Dream Withinnel pedig csak még tovább emelték a tétet. A moshpit-robbantó riffek és breakdownok mellé nemcsak minden eddiginél több és meglepőbb műfaji kikacsintás társul a poszt-rocktól a szimfonikus tupíron át a tényleg semmiből nem következő reggae-betétig, hanem Konter Samu a tiszta énekhangját is egyre bátrabban használja, még ha egyelőre nem is olyan hatásfokkal, mint a vérfagyasztó ordításait. Mindennek a tetejébe a srácok jó pár neves külföldi közreműködőt is behúztak (Misstiq, Tom Barber, Travis Smith grafikus), ami nemzetközi viszonylatban is relevanciát ad az anyagnak. (Völgyesi)
Nem nagyon létezik annál nagyobb sorscsapás egy zenekar számára, mint egy frontember és dalszerző halála, ami érthető módon az AWS-t is padlóra küldte, de a hazai modern metal egyik zászlóvivője végül újra lábra tudott állni Siklósi Örs elvesztéséből, és Stefán Tamás érkezésével tovább tudott menni a megkezdett úton. A visszatérő lemez, a felettébb beszédes című Innen szép nyerni úgy gondozza a korábban felállított zenei hagyatékot, hogy azért kellő mértékben újít is rajta, és az is rendkívül találó, ahogy a banda megfogalmazta a helyzetet, miszerint “Tomi nem az AWS új énekese, hanem az új AWS énekese.” És mindent összevetve 2025 elején azt is ki lehet jelenteni, hogy ezt a magyar nyelven írt, egyszerre slágeres, mégis titánkemény modern metalt senki nem csinálja magasabb színvonalon, mint Brucker Bencéék. (Völgyesi)
Nem könnyű manapság Magyarországon modern, popérzékeny rockot/metalt játszani, mert egyből rád sütik, hogy csak az AWS-t próbálod kopizni. A nyíregyházi/budapesti A Király Halottnak azonban sikerült kikönyökölnie magát ebből a skatulyából. Első nagylemezük, A tiszta lap súlya ugyan magán hordozza a jegyeket, amiket korábban Örséktől, most meg már Tomiéktól megszokhattunk, azonban még annál is egy fél fokkal populárisabb, az elektronikával és a mainstreamebb stílusokkal is bátran kacérkodó – igen, most épp arra a rappelős számra gondolok – dalcsokrot kaptunk. Ha pedig már AWS, a lemezt Brucker Bence keverte és maszterelte, így nyilván a szakértelméből pont annyit csepegtetett a varázsfőzetbe, hogy ne legyen összetéveszthető a két banda. Mondjuk ettől alapból se kellett tartania a srácoknak, már a Tűnj el! előzetes megjelenésekor borítékolható volt az irány, amihez még a Fish!-ből elcsábított dobos, Hámori Dávid is hozzátett ezt-azt a hajrában. A Király Halott remek bizonyíték arra, hogy hogy lehet itthon modern pop metalt nyomni magyar nyelven, úgy, hogy ne hasonlítgassanak feltétlen másokhoz. Példát lehet róluk venni, de csak okosan – van már elég klónunk így is a színtéren. (Radó)
A második nagylemezre érett be a This Calling koncepciója, melyet eddig jobbára csak érzékien körbetáncoltak, becézgettek és simogattak. A punk rock-zenekar úgy bontotta ki a benne rejlő potenciált, hogy megmaradt szórakoztatónak és közvetlennek, mégis lendületesnek, és ha kell, kötekedőnek. A dallamok most kerültek igazán helyükre, és felkúsztak arra a polcra, ahova eredetileg szánták őket. Bödecs Andy és a vokalista lányok jócskán kitesznek magukért, míg Fellegi Ádám, a zenekar agya olyan dalszerkezeteket pakol alájuk, amik szinte üvöltöttek a teátrális megvalósításért – persze csak az ízlésesség határain belül maradva, egy kicsit mindig összepiszkolva, az utolsó pillanatban visszarántva és helyrepofozva. A Nightlife legjobb része mégis az, ahogy a férfias lendületet határozottan ellensúlyozza a feminin vonal lazasága és kreativitása, kihangsúlyozva ezzel a végeredmény szórakoztató faktorát. Remélem, hogy a röviddel a megjelenés után énekes nélkül maradt zenekar megtalálja a megfelelő frontembert a pozícióra, mert kár lenne hagyni elenyészni ezt a formációt. (Simon)
Golyóstoll, C-vitamin, Rubik-kocka. Az a közös ezekben a dolgokban, hogy mindet mi, magyarok adtuk a világnak. A 2020-as évektől pedig ide lehetne sorolni még a veszprémi Escalate-et is, ugyanis nemcsak az ország első teljesen vegán es straight edge bandájáról beszélünk, de nem sok hasonszőrű zenekarnak adatik meg, hogy az első nagylemezük a legendás amerikai hardcore-kiadónál, a New Age-nél jelenjen meg, illetve maga az sxe-pápa, Scott Crouse az Earth Crisisból maszterelje azt. Pedig a Consequences pontosan ilyen bánásmódban részesült, és ez hallatszik is a lemezen, ami, te jó ég, egészen elképesztően ádáz, feszült, és zaklatott. Kilenc dal, kicsivel több mint húsz perc játékidő, itt semmi mócsing nincs, ez csakis a színhús (vagy ez esetben szejtán/szója), ami néha kimért és tekintélyt parancsoló módon építkezik, néha gyors ütemmutatók mellett köpköd rád savat, de mindvégig egy robosztus tempóban two steppeli ki a beled. A geares Matyi szavaival élve egy olyan országban, ahol hungarikum a disznóölés és a pálinkafőzés, égetően nagy szükség volt ezekre a srácokra. (Radó)
Ha lehetne idén egy különdíjat adni az önmagához képest legtöbbet fejlődött zenekarnak, akkor azt én játszi könnyedséggel a Borunak ítélném oda. A Szegedről és környékéről indult, mára azonban az országban szétszéledt tagságú zenekar ironikus módon még soha nem szólt ennyire egységesen és konzisztensen. Habár a debütáló Inertia vagy az azt három évvel követő Kyth Wylag Felleyn is igazi sötétbe burkolózó doom/sludge/poszt-metal monstrumok voltak, a srácok harmadik önálló anyaga, a Self-Dealer valahogy még így is tudott emelni a téten: a lemez sokkal inkább ráfekszik a poszt-metal „poszt-” mivoltára, ezáltal kísérletezőbb, felfedezőbb és érdekesebb, mint bármelyik Boru-kiadvány azelőtt, és mindezek ellenére se válik egy pillanatig se kallódóvá, ugyanis a srácok tökéletesen uralják a hangszereiket és a rendelkezésükre álló eszközöket, hogy ezáltal egy olyan atmoszférát és miliőt teremtsenek, amit nem sokan idén a villanygitáros hadosztályból. Ráadásképp tematikáját tekintve se egy könnyű utazás a Self-Dealeré, viszont nemigen találkoztam 2024-ben olyan, a súlyos dolgokat preferáló egyénnel, aki ne akart volna újra és újra belenézni ebbe a tükörbe – még akkor is, ha egy másik dimenzióból érkezik a reflexió. (Radó)
Közel egy évtized telt el azóta, hogy a Watch My Dying utoljára kiadott egy rendes lemezt, de az ősszel megjelent Egyenes kerülő esetében igazából nincs is értelme az évekről beszélni: ez az album konkrétan olyan, mint valami féregjárat a 2010-es évek közepére, vagy épp onnan napjainkba. Ezt nem úgy kell érteni, hogy az anyag idejétmúltnak hatna, hiszen a WMD a hangszerelésileg, ritmikailag és szövegileg is alaposan megtekert, elgondolkodtató, futurisztikus extrém metaljával mindig is bőven a saját kora előtt járt, így nem meglepő, hogy ezek az új dalok is abszolút frissnek és naprakésznek érződnek – miközben azért tudatosan vissza is utalgatnak a régebbi művekre, hogy végképp ne lehessen megmondani, milyen évet is írunk. Mondom: tényleg egy féreglyuk ez, amibe egyszerűen jó fejest ugrani. (Völgyesi)
Nevezhetjük poszt-hardcore-nak, dallamos hardcore-nak, vagy egyszerűen csak punk rocknak, a The Idoru mindig is ezen stílusok topligás képviselője volt, és habár jó sokat kellett várnunk a 2011-es Time album folytatására, miközben többen is megpróbálták kisebb-nagyobb sikerrel betölteni az Idoru távollétéban keletkezett nem hivatalos űrt, mindenki maximum csak bemelegíteni tudta a trónt, ahova most is Bödecs Andrisék ültek fel az Undertow-val. A banda és a lemez megítélése azért (is) megingathatatlan, mert itt csupa kipróbált zenész játszik nagyon okosan megírt, jól hangzó, hol kellően pörgős, máskor meg a kéziféket pont jókor behúzó dalokat, amik ha épp nem a Boysetsifre vagy a Rise Against hatását adják vissza, akkor csak olyan idorusok. Márpedig nem sok hazai zenekar volt képes arra, hogy egy egységesen felismerhető hangzást kreáljon – meg ha már itt tartunk, arra se, hogy harmadik alkalommal turnézza körbe Japánt, mint ahogy Szalkaiék februárban teszik majd, de ez csak szemléltetés, hogy hol is helyezkedik el a The Idoru a hazai földalatti hierarchiában. A lényeg, hogy az Undertow egy esszenciális, a banda jegyeit ötletesen felhasználó és kidomborító anyag lett, amit vétek kihagyni. (Radó)
Sokéves közhely már, hogy ha a Thy Catafalque kiad egy lemezt, azt az egész magyar zenei sajtó egy emberként emeli piedesztálra és plantálja bele az összes év végi lista élmezőnyébe, de hát most mit lehet tenni, amikor Kátai Tamás tényleg képtelen hibázni, és minden egyes alkalommal olyan lebilincselő anyagokat tesz le az asztalra, amik messze kiemelkednek a nagy szürke átlagból. A XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek megint pont egy olyan az eset, amikor egymásra talál az egyedi zenei világ (extrém metal, art rock, folk, tényleg bármi), a páratlan dalszerzői érzék, meg az impresszív vendégsereg (a banda élő felállásából és azon túlról egyaránt). Arra semmiképp nem vállalkoznék, hogy összemérjem a most már tucatnyi albumból álló Catafalque-életmű többi bejegyzésével, de önmagában nézve újabb párját ritkító csúcsteljesítmény ez, amibe legfeljebb szubjektív ízlés alapján lehet belekötni, ha valaki nagyon akarja – de miért akarná? (Völgyesi)
Ha fel kellene sorolnunk a legjobb hazai instrumentális zenekarokat, a Black Particles neve biztosan elhangzana. A budapesti zenekar tovább feszegeti saját határait, az A Path in Entropy az előző lemezhez képest lendületesebb és csiszoltabb, a hangzás pedig még erőteljesebb, mint valaha. A poszt-metal, poszt-rock és blackgaze stílusjegyek mellett vastagon képviselteti magát a poszt-black irányzat, ezzel egy kivételesen zaklatott, melankolikus atmoszférába csavarva a hallgatót. A gyönyörűen megírt dalok egytől egyig lekötik a figyelmed, a dalstruktúrák meg tudnak lepni, hol csapong a lemez, hol szépen épít fel egy akkora katarzist, ami már nagyon kikívánkozott. Erre a legjobb példa az Irreperable Innocence, ami nemcsak a lemez legértékesebb hét és fél perce, nemcsak a zenekar legjobban megírt dala valaha, hanem egy olyan trekk, amit mindenkinek meg kell hallgatnia azonnal. Kizárt, hogy létezzen olyan ember, akinek nem korbácsolja fel az érzelmeit. A Black Particles újra megmutatta, hogy amit művelnek, az világszínvonalú, ha pedig a második helyezésüket látván eszünkbe jut, hogy az elődje anno bronzérmes lett, akkor az is gyorsan világossá válik, hogy innen már csak felfelé vezet az út. (KG)
Nagy utat tett meg a Gear odáig, hogy kiadja az elmúlt évek egyik legfontosabb hazai hardcore-lemezét. A fővárosi bandában mindig is megvolt a potenciál, de valahogy nem tudták teljes egészében megmutatni magukat és azt, hogy igazán nagyban is tudnak gondolkodni, hogy képesek teljesen kibontani egy olyan koncepciót, melyet mindvégig a szívükben hordoztak. De úgy látszik, hogy 2024-ben a Defined Horizonsre összeállt minden, és egy gazdagabb zenei környezetben a zenekar végre beteljesítette azt, amiért elindult. Hiánypótló, ahogy empátiával fordulnak a közeghez; hogy a jövő lebeg a szemük előtt, a közösségépítés és a tenni akarás; nem félnek még a népzenei elemekhez sem hozzányúlni, dallamosabb, érettebb és felszabadítóbb dalokat összerakni; generációkkal folytatnak párbeszédet egy olyan országban, ahol ez nem nagyon volt divat. Ezek az apró dolgok sűrűsödtek most össze egy lehengerlő monstrummá, amivel simán letarolták a tavalyi évet. Igazából ez a Defined Horizons már egy nagyobb közönséghez szól, olyanokat is bevonz, akik eddig nem voltak fogékonyak a srácok dolgaira, és nem is kérdés, hogy a Gear a hazai hardcore egyik vezetőjévé lépett elő, mi pedig csak reméljük, hogy bírni fogják a felelősséggel járó nyomást. Évek óta vártunk egy ilyen erős és korszakos anyagra, és most, hogy megjött, végre lett egy újabb igazodási pontja az egyre erősödő hazai színtérnek. (Simon)
A lista helyezettjeit az alábbi Spotify-listában is összesítettük. Gratuláció az összes említett zenekarnak!
