Mit ad a világnak a Linkin Park új albuma?

Nem hittem volna, hogy egyszer ez még megtörténhet, de itt vagyunk, a Linkin Park új lemezéről írok a NuSkull hasábjain. Az élet kiszámíthatatlan, és ezt a világ egyik legnagyobb rockbandája is bőven beérezte hét évvel ezelőtt, amikor az énekesük, front- és kirakatemberük, a milliók által istenként imádott, angyalhangú Chester Bennington önkezűleg vetett véget az életének. Egy ilyen csapás több zenekart padlóra vitt már, még többet végérvényesen meg is roppantott, és nagyon sokan gondolhatták azt, hogy itt is ennyi volt a csapat két évtizeden átívelő, szenzációs karrierjének. És ez így is lett volna, ha a Linkin Park csak egy sima banda lenne, de ez a név, ez az életút, az egy vonallal leírható logó, az összes lejátszott hang és minden kiadott album mind egy branddé vált az idők során: a most harmincas éveikbe lépők és azokat már javában taposók fiatalságának megingathatatlan brandje, és egy ilyen védjegy nem szűnik meg, csak átalakul.

A pislákolás végig ott volt az elmúlt hét évben, az első szikrák azonban tavaly jöttek, amikor is több, addig kiadatlan dal után (amiken még Chester hangja volt hallható) fellobbant egy besztof-válogatás és vele együtt annak az esélye, hogy a zenekar valamilyen formában, de vissza fog térni! Ezt megkoronázandó, idén nyár végén misztikus visszaszámlálás indult el a banda weboldalán, ami a nullához érve felfelé kezdett el kalkulálni, csak hogy végérvényesen megzavarjon mindenkit. De ez nem egy zavar volt a mátrixban, csupán egy trükk, játék az idővel, ami a banda teljes visszatérését átszövi: a múltat már ismerjük, a jövőt pedig a jelen friss felállása formálja.

A banda két új taggal debütált, Brad Delson gitáros pedig mostantól csak a stúdióban működik közre. A Linkin Park újjáépítése alatt nemcsak a zenekar, vagy a tagok, de a világ is sokat változott, és manapság már igen egyszerű előrántani valaki szennyesét két kattintással – és mérget is vehetsz rá, hogy a haterek rögtön ezzel is fogják kezdeni! És most nem az új dobos, Colin Brittain hátteréről beszélek, hanem a friss énekes, a Chester helyére érkező Emily Armstrong múltjáról, akire rengeteg szempár szegeződött, és nemcsak azért, mert egy szent és mennyei posztot próbál betölteni, de többek közt azért is, mert egy nemi erőszakért elítélt színésszel hozták kapcsolatba. Napokig lehetne vitázni arról, hogy helyesen kezelte-e ezt a zenekar vagy Emily a maga szűkszavú bocsánatkérő nyilatkozatával, de hagyjuk ezt inkább meg azoknak, akik előszeretettel nyammognak az efféle cupákokon – tehát az összes közösségi platformnak.

Tekintsünk hát csak és kizárólag zeneileg a From Zeróra, és annak vadonatúj 11 tételére, és próbáljuk meg kideríteni, hogy mi Mike Shinodáék hagyatéka, hova tovább innen, és lehet-e ekkora kezdeti öngól után győzelemre vezetni a csapatot?

Kezdjük kapásból a címmel, ami hangzatos, jól csengő, találó metafora a zenekar helyzetére, ugyanakkor mégse: nem indulnak nulláról, az akkor történt volna, ha mondjuk a fél brigádról kiderül, hogy gyerekeket fogdosnak, most pedig azt állítanák, hogy amúgy megbánták amit tettek, jó útra tértek és amúgy minden fasza. Nem, a banda körül mindig is ott volt a hype, a kultusz, a végtelen erőforrások, azt viszont aláírom, hogy Emily botránya miatt kicsit behúzott kézifékkel próbálnak meg feljutni a dombon. És nem csak azért, akikkel Armstrong haverkodott, amilyen „bulikba” járt, de mindennek tetejébe mert egész egyszerűen ő egy nő, aki ráadásul a saját neméhez vonzódik. Ez pedig hallatlan! Mármint a társadalom azon – sajnálatos módon egyre gyarapodó – részének, akiknek ezek egész egyszerűen nem férnek fel az erkölcsi bingójukra. Természetesen én sem vagyok hülye, értem én, hogy mi volt a cél ezzel, újrakezdés, feltámadás, hamvakból entitássá alakulás, meg egy kicsit a saját múltjukra reflektálás – ez utóbbit egyébként a lemezt felvezető intróban egy hangfelvételen Emily és Mike is megvitatja, és míg az énekesnőnek elsőre nem esik le a cím, pont mikor már rávágná, hogy ez összecseng a banda első nevével (Xero), akkor elnyesik a bejátszást. Ez egy tök jópofa feszültségkeltés az album elejére, de akkor se teszi a csapat jelenlegi helyzetét nullává. Inkább mínusz kettővé az aktuális „botrány” miatt.

Azonban nézzük, mi az, ami feltornássza ezt erős pozitív számokká: a számok maguk. Vagyis a dalok. Amikből kaptunk négyet is bemelegítés gyanánt – a legutolsót konkrétan két nappal az album megjelenése előtt. Ezek pedig elég szépen körbejárták a Linkin Park esszenciáját, vissza-visszatértek bizonyos időszakokhoz, ugyanakkor kellőképpen nagy hangsúlyt fektettek a modern megszólalásra is, amiben a zenekar mindig is élen járt, sőt, mondhatni úttörőnek is számított ezen a téren (is). A sort a banda visszatérésével egy időben a The Emptiness Machine nyitotta, ami egy korrekt tétel volt ezen apropóhoz, semmi világmegváltás, de talán pont azért sem, mert leginkább a Minutes to Midnight és a The Hunting Party keverékét hozta, amik sosem voltak a peak kiadványai az LP-nek. A zenekar okosan adagolta be Emily színre lépését, nem vetették őt egyből oda a cápáknak, az első verzét és refrént még maga Mike nyomja, aztán csak a másodikban mutatkozik be a hölgyemény.

Ezután következett a Heavy Is the Crown, ami továbbvitte a M2M-fonalat amolyan Given Up 2.0-ként (csekkold Emily screamjét, és megtudod, miről beszélek), illetve a League of Legends univerzumába is nagyon szépen beilleszkedett (emiatt meg majd az Arcane második évadára érdemes hegyezni a füleket a Netflixen). Érted már, mit karattyoltam korábban a brandekről? Mekis hambi meg kokakóla, kéz a kézben. Aztán lassabbra tekerték a tempót, és befutott az Over Each Other, mint a zenekar új fejezetének első balladája. Itt pedig baromi elengedhetetlen volt, hogy ez jól süljön el, ugyanis a Linkin Park mindig is iszonyat hatásos lassú – vagy még annál is lassabb – dalokat tudott gurítani, erre pedig remek példa az utolsó lemezük, a masszívan lesajnált One More Light, amit bár totál elkaszált a köznyelv, mégis ott volt egy dal, mit egyszerű dal, egy konkrét kilométeres siratófal: a címadó, ami Chester egyik utolsó vallomásaként újrahallgatva bármelyik sziklaszilárd, betonnal kiöntött könnycsatornájú egyént is olyan zokogásra késztetheti, mintha egy hagymagyár szeletelő részlegében ragadtak volna. Nos, itt ez nem történik meg, de a dal egy korrekt szomorkodós tétel lett egy annyira fülbemászó refrénnel, hogy furcsa módon csak az az egy szegmens a megjelenés óta éldegél a fejemben, és még egy kilakoltatási végzés se tudja onnan kipaterolni.

Eddig tényleg csak az igazán vaskalaposak találhattak fogást a bandán, akiknek a negyedik ízelítőnél sem lett könynebb a dolga: a Two Faced egy igazi régisulis LP-darab, egy arcbamászós durrancs, ami szégyentelenül visszahozza a kétezres évek vibe-ját, nemcsak a One Step Closerre hajazó dallamvezetéssel, Mike rappelésével, Joe szkreccselésével, de még a hozzá készült klip is húsz évvel repít vissza az időbe a kameraállásaival meg az egyenöltönyös outfitjével. Elég nagy kihagyott ziccer lett volna, ha a zenekar csak ezzel az egy dallal áldoz a számukra a megingathatatlan népszerűséget meghozó Hybrid Theory/Meteora oltárán, így nem is tették:

ott van példának okáért a Casualty, ami nemhogy az album, de meg merem kockáztatni, hogy a zenekar életművének egyik legkeményebb, legacsarkodósabb dala is egyben.

Dallam nem is, vagy csak alig szorult bele, lényegében Emily és Mike kajabál egymásnak, miközben Colin bebizonyítja, hogy simán megy neki a punkos dobolás is, ha úgy hozza a sors. Ezen a két dalon kívül talán még az IGYEIH (I Give You Everything I Have) hozza vissza az első két lemez középtempós vonalát.

A Linkin Park azonban tudja azt is, hogy volt nekik az első kettőn túl is lemezük, és micsoda meglepetés: van, aki azokat is szereti, sőt, a zenekar maga sem utálja őket. Így az hommage-vonat nem áll le: míg az Overflow a 2010-es évek eleji space rockos, elektronikával nagyban kísérletezős időszakát idézi meg a krúnak (A Thousand Suns, Living Things), addig a Stained az ominózus popos anyagra reflektál, és ugyanígy tesz a záró Good Things Go is a maga szentimentális befejezésével és a megválaszolatlanul hagyott kérdéskörével, miszerint „hogyan tovább?”. Ez pedig úgymond teljesen helyénvaló kétely egy ennyire eklektikus dalcsokor végén. És akkor még nem is említettem a rengeteg easter egget, visszautalgatást akár korábbi dalokra, dalszövegekre, klipekre, illetve a laza koncepciót, ami mentén az intróhoz hasonlóan folyamatosan hallunk számok végén/elején bevágásokat a stúdiós időszakokból, ahogy a tagok egymással beszélgetnek, ugratják a másikat, és csak úgy hozzánk hasonló, mezei emberekként viselkednek – úgy, ahogy sok internetező a névtelenség mögé bújva se képes. Ezek az apró gesztusok (is) teszik a From Zerót egy abszolút ellenállhatatlan karrierösszegző visszatéréssé, egy büszke fejezetté a zenekar tragédiákkal tarkított történetében.

Persze van, akinek az sem elég, hogy itt ömlengek erről a teljesen összeszedett félórás ajánlólevélről. Van, akinek Bennington halálával meghalt a Linkin Park, másoknak meg már a Meteora, vagy még a Hybrid Theory után. Őket nagy valószínűséggel amúgy sem lehet meggyőzni, miközben a poros demók és a debütök szent gráli fényében úszva összeaszott kis testükkel, négykézláb sziszegik, hogy „drágaszág”. Ez az írás, és legfőképp

ez a lemez azoknak szól, akik nem félnek a jövőtől, a változástól, és helyén tudják kezelni a múltat, mint egy időszakot, ami melegséggel töltötte el őket, viszont már elmúlt, és semmi se hozhatja vissza azt.

Ezért bármennyire is fájó, de tovább kell lépni. Ezt a banda is tudja, és habár sosem felejtették el néhai énekesüket – plusz számtalan alkalommal meg is emlékeztek róla -, nem élhetnek mostantól folyamatosan a halálának árnyékában. Már csak azért sem, mert ez a zenekar még hat másik emberről szól, akik élnek, és élni szeretnének. Emily nem akar az új Chester lenni, Colin nem akar az új Rob lenni (aki ráadásul el se hunyt, csak tovább állt),

ők mind az új Linkin Park részei akarnak lenni. Ami, ha így folytatja, ahogy ezen a lemezen elkezdte, egyvalamit bizonyára visszaad a világnak: annak az egyik legjobb rockzenekarát.