2024. október 28.
Ha kicsit is képben vagy a zeneiparral, akkor az nyilván feltűnt már, hogy friss megjelenések szempontjából a tavasznál már csak az ősz vérengzősebb és egymásra taposósabb. Ha pedig velünk is képben vagy, akkor az is nyílt titok lehet, hogy általában nincs kapacitásunk ezt teljes mértékben lefedni, minden fontosabb anyagról megemlékezni, akár csak pár mondat formájában. De próbálkozunk! Ezeknek a próbáknak legtöbbször az az eredménye, hogy összegereblyézünk egy cikkbe több kiadványt, amik általában csak egy lazább kapcsolat mentén fonódnak össze – legyen az akár műfaji reláció, vagy hogy ugyanazon a napon jelentek meg. Most ismét utóbbira hagyatkozunk, ugyanis október 4. még az őszi mértékkel is kifejezetten termékeny volt, erről a napról válogattunk most ki öt lemezt, amik között van disztópikus prog-metalcore, egzisztenciális punk, illetve kompromisszummentes death metal is. Van, amelyik kifejezetten jó, mások kicsit alulteljesítették az elvárásokat, de mindegyik anyag megér legalább egy hallgatást – meg ki tudja, utána akár többet is. Lássuk, hogy kikről is van szó!
Műfaj: progresszív metalcore, djent,
Kiadó: Century Media Records
Hossz: 35 perc
Támpont: Invent Animate, Erra, Architects
Nyáron figyeltem fel először az Alltra, és talán pont a legjobbkor, ugyanis az előzetes dalaik kellőképpen kíváncsivá tettek a fiatal prog metalcore-banda első nagylemezére, a From the New Worldre. A svéd srácok nagyjából az Invent Animate, a Currents és az Erra által kitaposott nyomvonalon haladnak tovább,
ezt a túlproducerelt, futurisztikus, technikás modern metalcore hangzást pedig kiegészítik a Bad Omensre jellemző, nagyokat éneklős, popos refrénekkel, illetve az észak-európai djent-művelőkre jellemző tökig hangolt tekerésekkel
(lásd még: Humanity’s Last Breath, Vildhjarta, Odeholm Művek stb.). Ez az ultramodern felütés már fel is csigázhatná az erre fogékonyakat, és hozzáteszem, hogy joggal, ugyanis a lemez tényleg elég pengén indít, és az elefánt valóban berongyol az ominózus porcelánboltba.
Már a baljós intró utáni Remnant felvonultat nagyjából mindent, ami miatt a zenekart szeretni lehet: záporozó nullák, a háttérben meghúzódó elektronikus ködfátyolok, fülbemászó refrének, mindezek pedig nagyon igényes előadásban. És már itt is felüti a fejét az a furcsa technika, amivel az év egyik legbetegebb anyaga, a Mirar lemeze is beírta magát a metal történelemkönyvébe, ahol a sound olyan, mint egy acélba vezetett sarokcsiszoló. Fogalmam sincs, hogy ez valami digitális whammy megerőszakolása, vagy egész egyszerűen fordítva játszák le a riffeket, mindenesetre iszonyat beteg, és nem evilági a hangzás, és örülök, hogy az Allt is beemelte ezt a zenéjébe. Viszont ez minden, ameddig elmerészkednek, és kicsit sajnálom, hogy feláldozták a bevállalós move-okat a hallgathatóság oltárán. Ráadásul a tíz dalból az első öt bemutogatja, mire képesek a fiatalok, majd a másik öt tétel mintha ezek tükörképe lenne, ami sajnos többször előfordul a hasonszőrű zenekaroknál, akik tudatosan húzzák be a kéziféket a befogadhatóság végett.
Ennek ellenére a From the New World egy ígéretes bemutatkozás (talán egy feleekkora kiadvány még nagyobbat ütött volna), és akinek bejönnek a korábban felsorolt zenekarok, a 2010-es évek Architectse, vagy épp svéd földijeik, az Imminence, az mindenképp menjen el utóbbi hazai koncertjére, és tegye ezt időben, hogy elcsípje előttük az Alltot is, hiszen elég letaglózó, amit a srácok művelnek. 7,5/10
Műfaj: alternatív rock, emo, indie rock
Kiadó: Memory Music
Hossz: 38 perc
Támpont: Movements, L.S. Dunes, The World Is a Beuatiful Place…
Akik ismernek, azok nagyjából tudhatják, hogy a Balance and Composure különös helyet foglal el a szívemben, és habár nem vagyok az a „bezzegademókmég” ember, az ő bemutatkozó lemezük, a 2011-es Separation máig a top 10 kedvenc albumaim egyike. Így hát iszonyat megörültem, amikor röpke szünet után tavaly visszatértek, akkor meg aztán pláne, amikor kiderült, hogy új lemez is lesz – mindezt úgy, hogy a legutolsó, 2016-os Light We Made nem sok érzelmet tudott már kiváltani belőlem. Hasonló rossz előérzetem volt a most nyolc évvel későbbi With You in Spirit kapcsán is az előzetes dalokat hallva, és ez sajnos be is igazolódott a teljes lemez megérkeztére. Az emberrel együtt változik a zenéje, és a B&C esetében nyoma sincs már annak a zabolátlan, frusztrált dühnek, ami a zenekar egy évtizeddel ezelőtti énjét jellemezte. Ezt amúgy még el is tudnám fogadni, hiszen megannyi király érett alter/emo-anyag jön ki mostanság olyan kedvenceinktől, akik korábban a házat is képesek voltak ledönteni. Itt viszont
még a legjobb daloknál (Any Means, Cross to Bear, Sorrow Machine) is úgy érzem, hogy a zenekar folyamatosan építkezik egy katarzis felé, amit soha nem érünk el.
Kicsit olyan az egész anyag, mint egy petting, ami végül az éjszakain egyedül hazamenésben eszkalálódik. Legalább haza elmentél, haha.
Na, de a lényeg, hogy félreértés ne essék, a zenekar most se okoz csalódást, Jon még mindig az egyik legtehetségesebb frontember a szcénában, még mindig nagyon igaziak a szövegei (csak istenem, kiabálhatna még egy keveset), Will Yip emo-producerpápa is nagyon finomra és törékenyre mókolta a hangzást az összes kis csörgővel, csengettyűvel meg billentyűs ketyerével, és a gyönyörű borító is tökéletesen rezonál a lemezzel, ami olyan, mint egy nyári estének az alkonya, a háttérben távolodó zivatarral. Jobban belegondolva ironikus, hogy a már emlegetett Separationön még fényesen ragyog a nap a női alak feje helyén, ezzel is akár tudat alatt utalva annak a napnak a leáldozására, és az azzal érkező nyári zivatar távolmaradására.
Mindent összevetve örülök, hogy újra itt vannak Balance’-ék, de nem fogom azt mondani, hogy nem hiányoznak a Quake-re, az I Tore You Apart in My Headre vagy az Echóra hajazó szívszaggató, falat ököllel behorpasztó emo-villanógránátok, felnövés ide vagy oda. 7/10
Műfaj: death metal, progresszív rock, space rock
Kiadó: Century Media Records
Hossz: 44 perc
Támpont: Opeth, Fallujah, Black Crown Initiate
Eredetileg nem volt szándékomban megemlékezni a Blood Incantation új lemezéről. Nem is csak azért, mert két és fél évvel ezelőtt belém vágták az ideget a totál minimalista ambient cuccukkal – amivel kapcsolatban már azért hellyel-közzel megenyhültem, bár azt továbbra se fogadom el, hogy ez forgalomba került, és pénzt kértek valami olyanért, aminek teljes egészét most már ingyen legenerálhatod az MI-vel -, hanem leginkább abból kifolyólag, hogy a szénné hype-olt denveri death metalosok zenéjét általában mindenki úgy interpretálja, ahogy akarja. Aztán elindult nálam az új, szám szerint harmadik „egész estés” anyag, az Absolute Elsewhere, és fordult a kocka, ugyanis
a banda nemcsak visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért – tehát kozmikus death metal, progos és pszichedelikus elemekkel -, de mindezt teszi annyira kohezív és magabiztos módon,
hogy az nagyon közel sorolt a máig magnum opusként hivatkozott 2019-es Hidden History of the Human Race gravitációs mezejéhez.
Az Absolute Elsewhere nagyon is hozzáférhető módon, 45 perc körüli játékidőben meséli el a történetét, két részre osztva: az első három dal (vagyis „Tablet”) a The Stargate néven fut, míg a másik három tétel a The Message címet kapta. Ez a történet nem húz olyat, amit más még ne tett volna meg: míg az anyag első fele az élet átmenetiségét és a halál elkerülhetetlenségét pedzegeti, hogy mi vár ránk egy transzcendens létben, és ezt próbálja feltérképezni a csillagkapuba belépés során, addig a második rész olyan kérdéseket tesz fel, mint hogy milyen embernek lenni, és miért nem próbálunk túlnőni a lelkünk és a fizikai valónk szabta határokon. Ilyen és hasonlóan könnyen emészthető egzisztenciális felkérdezések bombáznak minket, miközben a zene 50%-ban jéghideg death metal, a másik ötvenben meg csintalan prog rock, de mindvégig ott lappang a háttérben a végtelen világűr talán nem is annyira kietlen kiessége. A cucc iszonyatosan jól van hangszerelve, totál epikus (főleg az első félidő), a gitárszólóknál már csak a szintiszólók ütnek nagyobbat, egzotikus riffek és kézi dobok szintetikus együttállása késztet arra, hogy újra és újra átadd magad ennek a nem mindennapi utazásnak.
A Blood Incantation kicsivel több mint egy évtized alatt bebizonyította, hogy azt csinál, amit akar, és lehet, ezzel néha feldühítenek valakit (jelen), de mindez tulajdonképpen része egy feljebbvaló egésznek, amibe az Absolute Elsewhere most nagyon stabil kinyilatkoztatásként illeszkedik. 8/10
Műfaj: punk rock, poszt-hardcore, alternatív rock
Kiadó: Pure Noise Records
Hossz: 29 perc
Támpont: Quicksand, Gouge Away, Metz
Sokszor elgondolkodom azon, hogy az olyan zenekarok, amelyek az anyagaikon annyira egy bizonyos ország egy bizonyos társadalmi rétegét mutatják be, mint pl. a Chat Pile vagy a Drug Church, mennyire tudnak működőképesek lenni nálunk, és leginkább azt a választ kapom, hogy semennyire. Mert nyilván ez nem az Electric Callboy techno vonata, és jóformán tíz embert fog elérni itthon, de akkor ez az ajánló most pont annak a tíz embernek szól. Pláne, hogy amúgy
nagyobb a hasonlóság Amerika leszakadt részei és Magyarország… nagyjából teljes egésze közt, mint azt hinnénk.
A millió követős, fényűző életet élő TikTok-tartalomgyártók által festett kép mögött ott terpeszkedik a borostás valóság, a magára hagyott 99%, aki éhbérért dolgozik napi minimum 12 órát, csak azért, hogy aztán otthon befizetetlen számlák terítsék be, és végül álomra szenderüljön a hangyafoci ölelő statikusságában, jó pár üres üveg pia társaságában. Ennek a rétegnek a hírmondója a Drug Church, akik most már 13 éve mutatják be Amerika elfordított arcát.
Ez az ötödik lemezen, a Prude-ön sincs másképp, ahol a kezdeti anyagok agresszív punkjához és poszt-hardcore-jához képest talán egy leheletnyivel befogadhatóbb a zenei körítés – bár ugyanez elmondható volna a feldolgozott témákról is, amiken csak pár poénos szövegrészlet segít, hogy ne legyenek letaglózóan életszagúak. De hát ez a Prude esszenciája, csinálhatunk úgy, mintha nem néznénk oda, attól még ez a realitás. A realitás, amiben ott van a vegasi milliomos, meg a bostoni konyhás, akik akár helyet is cserélhetnének, ha másképp osztják a lapokat. A lemez egy óda az elveszett lelkeknek, akik nem feltétlen akarnak elbaszottak maradni, ahogy ezt Patrick Kindlon énekes is elmondja, aki
hiába hangzik sokszor cinikusnak, nem akar mindenáron tanácsokat és megoldásokat feltálalni, inkább csak lefesti, hogy milyen szorongások tölthetik el az egyént egy egyre jobban elidegenedő társadalomban.
A Prude pedig ezt kiválóan megtestesíti, és az a tíz magyar ember is hálás lesz azért, hogy kinyitotta a szemét – és természetesen a fülét – erre az anyagra. 8,5/10
Műfaj: death metal
Kiadó: Prosthetic Records
Hossz: 34 perc
Támpont: 200 Stab Wounds, Cattle Decapitation, Sanguisugabogg
Miután felvezették a világ legjobb sajtóanyagával, csak idő kérdése volt, hogy teljes egészében is átadjuk magunkat az Undeath harmadik lemezének, a More Insane-nek. A New York állambeli fiatal death metalosok nemhiába forgatták fel pár év alatt a színteret, és nem véletlen vetül rájuk minél több szempár, illetve vannak radaron szinte folyamatosan, hiszen zenéjük
nemcsak baromira súlyos, meg hagyományörző, de képes simán behozni tök érdekes elemeket, meg díszítéseket itt-ott, amiktől kiemelkedik az általános, néha már fájóan egymásra építkező death metal közegből.
Na meg persze nem árt megemlíteni azt a hihetetlenül szórakoztató attitűdöt, amivel ehhez az egész zenekarosdihoz állnak, kezdve akár a már említett haláli press kitekkel, a szociális platformokon való aktív szereplésen át a (death) metal sokszor már kínosan komolyan vett műfajának nem annyira komolyan vételéig – valószínűleg ezek az arcok nem fognak azon vekengeni, mint a Deicide nagyon boomer Glen Bentonja, hogy hogy néznek ki manapság a metalosok.
Már a lemezkezdő Dead From Beyond felhúzza a dallamos, lépcsőzetes, svéd iskolát követő riffjével minden kételkedő szemöldökét, és elhinti azt az illúziót, hogy egy vigyorogva bólogatós kicsivel több mint fél órát fogunk kapni. Az illúzió pedig ott válik kíméletlen valósággá, amikor a címadó kiállásain, vagy a Brandish the Blade hácés two stepre invitálásán, esetleg a Sutured for War breakjein, netalántán a Bounty Hunter könyörtelen középtempóján vicsorgunk, mint egy támadásra kész vadászkopó. Felesleges is részletezni, a More Insane és az Undeath azon pozitív példák közé tartozik (amikből szerencsére egyre több van), hogy
lehet ezt az egészet úgy is csinálni, hogy csenünk egy kicsit a hardcore-ból, kicsit a sludge-ból, nem vesszük magunkat véresen komolyan, és közben mégis hitelesek tudunk maradni,
és olyan témákat feldobni a lemezre, amitől még a legelitebb death-forma is önként szakítja félbe a Suffocation-diszkográfia napi minimum egyszeri végigtolását. 8/10
