2011. december 11.
Decemberi filmösszeállításunk második darabja a filmgyártás egyik legnépszerűbb, folyamatosan visszatérő témájával foglalkozik, a Földön kívüli, idegen életformákkal és azok nem túl békés látogatásával. Rengeteg ilyen alkotásból lett kult-klasszikus, valamint a legtöbb ilyen témájú film a kasszáknál is jól teljesít, így nem véletlen, hogy gond nélkül tudtunk négy jelentősebb inváziós filmet összeválogatni az idei kínálatból. Az alapötlet sokszínűségét jelzi, hogy bár mindegyik film szinte ugyanazzal foglalkozik, mégis teljesen más eredmények születtek mind a gyerekek és idegenek, mind a katonák és földönkívüliek felállásból.
Idegen arcok
R: Joe Cornish
F: John Boyega
8.5/10
Van egy fura iróniája annak, hogy amikor a Skins-ről, a Football Factory-ról, vagy a Misfits-ről van szó, akkor mindenki tökig odavan a brit tahóságért, de amikor ugyanezt az Eden Lake-ben láttuk (vagy épp augusztusban a híradóban), akkor mindenki rosszul volt az angolok egyre erősebben kidomborodó „faragatlanságától”. Pedig ez a cockney dialektussal megtámogatott chev suttyóság az, ami igazából eladja az Attack the Blockot is. Érdemes egymás mellé tenni ezt és a Super 8-et, és rögtön kitűnik, hogy Hollywood és a brit filmipar mennyire máshogy tud értelmezni egy hasonló témát: amíg J.J. Abrams filmjéből akár az E.T. aktualizált változata is lehetett volna, addig az Attack the Block nem szól másról, mint egy csapat tajparaszt brit tinédzserről, akiknek a szabadidejét felváltva tölti ki az útonállás, a füvezés, a fifázás és a káromkodás. Ez a környezet hatalmas siker volt akkor, mikor tinisorozatok drámáját (Skins) vagy épp különleges képességeket (Misfits) ültettek bele, így valahol logikus, de mégis váratlan húzás volt egy inváziós sci-fit elhelyezni Kelet-Londonban. Előrelátható, hogy ebből csak valami irdatlan nagy blődség sülhet ki, és a stáb nem is foglalkozott a klasszikus hollywoodi klisékkel, inkább csak egymásra dobáltak jónéhány nevetséges karaktert és jelenetet (a felfegyverkezés zseniális például), aztán összeeresztették őket egy rakás igen ügyesen megdizájnolt űrlénnyel, a többi meg adta magát. Van itt minden: idézhető egysorosok, Nick Frost, szánalmas gengszterek, szándékosan röhejes pátosz, akció, meg természetesen a percenként érkező hatalmas dumák, amelyek a kétségeket előbb facepalmmá, majd folyamatos röhögéssé változtatják, aminek a vége egy annyira komolytalan filmélmény, ami minden támadhatósága ellenére elejétől a végéig szórakoztatni tudja a nézőt. Ami az egész egyszernézhetősége ellen szól, az a töménytelen mennyiségű idézhető szöveg, és az, hogy egy kört érdemes a szinkronnak is adni, a fordító ugyanis valamilyen csoda folytán egész jól megbírkózott a szkripttel. (Jávorkúti Ádám)
Super 8
R: J.J. Abrams
F: Joel Courtney
7/10
J. J. Abrams valahogy nem tudja kinőni azt, hogy sorozatokkal említsék egy lapon, ám kétlem, hogy ez különösebben is zavarná őt, hiszen a Lost, az Alias és a Fringe (is) elég jó referenciák lesznek a következő 15–20 évben. Mindemellett produceri és rendezői jelenléte is kellőképp izgalmas ahhoz, hogy a Cloverfield tükrében a Super 8 is várakozás tárgya legyen, főképp, hogy Steven Spielberg is megtámogatta anyagilag azt a projektet, ami gyakorlatilag szórakozás volt Abrams számára: csak fel kellett idéznie saját gyermekkorát, összevetnie azt jelenlegi fantáziájával, na meg a mesterének kapcsolódó életművével, és bumm, meg is született a nyár egyik legszórakoztatóbb filmje. Persze a Super 8 nem egy sebből vérzik, és korántsem méltó folytatása a szörnyteremtés mítoszát újraértelmező Cloverfieldnek (na meg nem is kíván azzá válni), de be kell látnunk, hogy a film épp annyira bájos a hetvenes évek végi kisvárosi miliőtől – hát meg a középpontba állított gyermeksereglettől, akiket a szituáció emel hőssé minden egyéb kikacsintás mellett –, amennyire a nagyobbak számára is lebilincselő, olykor sokkoló lehet. Az alapképlet, ami szinten minden kritikában visszaköszön, természetesen nem légből kapott: vedd az E.T. érzelmeit és szentimentalizmusát a Harmadik típusú találkozások rejtélyes, titokzatos légkörével, és engedd hozzá a Cloverfield képi világát, CGI-minőségét, valamint feszült gócpontjait – a Super 8 nem akart ennél több lenni, de ez még így is bőven elég ahhoz, hogy korosztálytól és hangulattól függetlenül is valódi élményt jelentsen a film. A tipikus hetes kategóriájával van tehát dolgunk, ami nem tartozik a legjobbak közé, de van annyira jó, hogy évek múltán egyszer-egyszer elővegyük magányos, vagy épp kikapcsolódásra hivatott estéinken. (Bali Dávid)
Transformers: A Hold sötétsége
R: Michael Bay
F: Shia LaBeouf
4/10
Ha volt olyan labda idén, ami minden másnál jobban ordított egy földindító leütésért, az bizonyosan Michael Bay kezében volt, hiszen a Transformers második részével az eleve törékeny alapokra újrakonstruált képregény- és játékfranchise-t sikerült kártyavárként összedönteni az értelmes cselekmény, a minőségi alakítások, a karakterhű (és fókuszált) kidolgozottságok, és úgy általában az alakváltók hangulatvilágának teljes hiánya miatt. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a bevételekkel arányosan mennyi önellentmondás és logikai hiba ütötte fel a fejét a történetcsavarásban, mást pedig a Dark of the Moon sem kínál, legalábbis amennyire el volt ismét húzva az a bizonyos mézesmadzag a trailerben, annyira lett fájdalmasan felületes és túlzó az összhatás. A történelmi ihletésű cselekményben sem a régi, sem az új karakterek nem kapnak igazán nagy teret a kibontakozásra, ellenben harmadszor láthatjuk premier plánban Shia LaBeoufot szenvedni egy üresfejű, tudatosan az eyecandy miatt szerepeltetett, amúgy teljesen funkciótlan (ezúttal ráadásul anyagias) liba karjai között, a világ megmentése pedig ismét úgy hárul rá, hogy arctalan(nak ábrázolt), buta gépek veszik őt körbe, és végül minden rajta, pontosabban morális elveinek hitelességén múlik. Kár is lenne zsákbamacskát árulni: Bay egyáltalán nem akart változtatni semmin, és ugyanazt a patrióta autóreklámot rakta le az asztalban közel háromórás terjedelemben, ami a CGI miatt ismét megveszi kilóra azokat, akik nem ezen nőttek fel. Akik pedig mégis, hát velem együtt pukkadjanak meg, és imádkozzanak, hogy a második trilógia tervét vagy elvetik, vagy olyan kezekbe adják, akik legalább a Wikipédiába be tudják írni azt a keresőszót, hogy „Transformers” és „Unicron”, mert irdatlanul ráférne egy módszeres igazságszolgáltatás erre a régebben jobb reményeket is megélt franchise-ra, ami épp a továbbgondolásai miatt fosztotta meg önmagát a kezdeti bravúrok visszatekintő élvezetétől is. (Bali Dávid)
A Föld inváziója – Csata: Los Angeles
R: Jonathan Liebesman
F: Aaron Eckhart
4/10
Úgy tűnik, hogy a filmesek nagyon bíznak abban, hogy a maják jóslata egészen a moziig kergeti az embereket, mert még a szokásosnál is több poszt-apokaliptikus és inváziós film ömlik az emberre, melyek közül a legnagyobb szabású támadást a Battle: Los Angeles (és várható folytatásai) örökíti(k) meg. Ugyan az, hogy a világvégét majd pont az idegenek hoznák el, nem lett kimondva, ennek ellenére a rendező kellően sötét és világméretű jövőképpel fenyeget minket: egy álmos reggelen mindenfelé űrhajók jelennek meg, akik módszeresen irtani kezdik az embereket. Mivel Hollywood új szabályai szerint a világot már nem Tom Cruise-ok, Will Smith-ek vagy Keanu Reeves-ek mentik meg, hanem képregényhősök, így licensz híján Liebesmanék előkapták minden NAVY-mániás régi álmát, vagyis azt, mikor végre nem inkompetens, teljesen hatástalan bagázsként ábrázolják szeretett katonáikat, hanem azok végzik a dolgukat, és megmentik a napot (a Battleship is hasonló ötlettel dolgozik). Az egésszel az volt a gond, hogy hiába vonul a helikopterraj, hiába van minden beállításban legalább öt terepruha, az iskoláscsoport megmentésének problémaköre nem a legjobb kiindulópont ahhoz, hogy elhagyja egy film a giccsfaktorát. Így aztán itt is kapunk töménytelen mennyiségű heroikus pillanatot, életszerűtlen (pár)beszédeket, klisékből felépített karaktereket, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a Black Hawk Down inváziós változata helyett egy újravágott Saving Private Ryant nézünk, amiből kihagyták a jobb jeleneteket. Mivel ez egy akciófilm, így azért kötelező megemlíteni a csatajeleneteket, melyek ugyan a film második felében vesztenek élvezhetőségükből, de az elején azért megtriplázzák az állunkra ható gravitációt. A gond csak az, hogy ennyit a Transformers 3 is fel tud mutatni, aztán mégis. (Jávorkúti Ádám)
