“Tizenhat voltam tíz éve” – emo 2012-ben

Az emo szót sosem lehet megjavítani. Ugyan mára kezdenek kihalni a Myspace-szel együtt a magukat emonak nevező tinédzserek, és egyre többen tudják meg, hogy ez egy létező műfaj, nem pedig egy jelző minden zenére, ami érzelmes, továbbra is sokan tulajdonítanak neki egy pejoratív felhangot. Emellett sokan vannak azok is, akik egyszerűen lenézik a műfajt a többnyire magas hangú énekesek és a lassú tempók miatt, pedig az utóbbi pár évben újra az egyik legmegbízhatóbb stílus lett, és idén különösebb gond nélkül össze tudtunk gyűjteni nyolc olyan lemezt, amiről érdemes szót ejteni (sőt, néhány album ki is maradt olvashatósági okokból: Dowsing, Ape Up!, You'll Live, stb.). Mivel a napokban úgyis mindenki azzal lesz elfoglalva, hogy a nyári emlékeket temeti és próbálja magát a tanulás/munka újraindulására hangolni, így ajánlanánk nyolc albumot, amelyekkel tökéletesen lehet a hulló falevelekre hangolódni.

JOIE DE VIVRE

We’re All Better Than This
Count Your Lucky Stars | 2012.05.29.
■■■■■■■■■■

A Joie De Vivre 2011-ben az emo revival trónjáról vonult vissza, hogy aztán pár hónap szünet után vissza is térjenek, és bejelentsék, hogy a hatásaik színvonalát is elérő The North End nem az utolsó nagylemezük. Majdnem tíz perccel rövidebb játékidővel (26 perc 11 részre elosztva) és egy „we all die alone” felkiáltással indítva a We’re All Better Than This az ember céljainak, azok elérésének vagy el nem érésének, illetve az egész feldolgozásának a témáival foglalkozik, és ha elsőre nem is tűnnek túl bőbeszédűnek vagy direktnek a szövegek, az egyetem utáni, „post-nothing” generáció könnyedén azonosulni tud velük. Persze nem minden hallgatójuk jár a huszas éveinek felénél, így a remek szövegek mellett a mérleg pozitív oldalát nyomja a tökéletesen optimális játékidő, a vendégénekesek (több dalban is szerepel Lindsay Minton, de az I Guess Notban a színtérelnök Keith Latinent is hallani), a fel-felbukkanó trombita, a védjegyszerű gitárjáték és az egész „könnyek egy gúnyos arcon” hangulata. Ez így fél óra alatt, töltelékdalok nélkül és Brandon elkeseredett, de szenvedélyes énekével nem csupán igazolja a visszatérésüket (erre különösen nagy szükség volt a másik csúcsbanda, a Snowing feloszlása után), de a huszas évek talajvesztésének is olyan summája, amilyet kevesen tudtak megírni az utóbbi években. (Jávorkúti)

EVERYONE EVERYWHERE

Everyone Everywhere
Szerzői kiadás | 2012.08.07.
■■■■■■■■■

A Philadelphiában megalakult Everyone Everywhere három éve még leginkább az A Lot Of Weird People Standing Around 7” lendületes nyitó slágerével, az Everyhow Everythere-rel tűnt fel, a következő év tavaszán azonban már egy közel hibátlan self-titled albumon idézték meg a kilencvenes évek végének emo világát, és ezzel rengeteg ex-tinédzser fiatalkorát. Az az anyag kevésbé hajazott a Promise Ringre, mint azt várni lehetett, és egy, az emo revivalban viszonylag ritkán képviselt előd tűnt fel a dalokban: az ezredforduló előtti Piebald. Az ismét magukról elnevezett, idei lemezen is ez a hangzás maradt, ám sikerült a szövegekben és némileg a zenében is tükrözniük azt, hogy két évvel idősebbek lettek, és ilyen tekintetben talán most először függetlenítették magukat igazán a stílusuk „revival” természetétől – ezt a kvázi tipikus emo „sláger” I Feel Exhausted után elmélkedőbb hangvétellel és a Queen Mary II végén egy kiválóan elsülő szaxofonbetéttel bizonyítják. Nem akarják azt hazudni, hogy olyanok, mint amilyenek akkor voltak, amikor még az indie emo csúcson volt, és nem akarnak huszonéves tinédzserek lenni: halkabbak a Snowingnál, megfontoltabbak a Joie De Vivre-nél, és sokoldalúbbak a teljes színtérnél. Gyakran olyan érzése van az embernek, mintha legalább annyi Pavementet és Weakerthans-t hallgattak volna, mint Mineralt és Get Up Kids-et, ráadásul az albumon olyan ötletek vannak (hangszereltség, gitárszólók!) és olyan sorok fordulnak elő (költői képek, előretekintés, értelmező szótáras szavak), amelyek szintén a kollégáik mellé és felé emelik őket. Pontosan ilyennek kellene lennie a régi emo zenekarok visszatérő lemezének, ami talán a legnagyobb dicséret, ami az Everyone Everywhere-t illetheti. (Jávorkúti)

CHERRY COLA CHAMPIONS

Cherry Cola Champions
Szerzői kiadás | 2012.06.27.
■■■■■■■■■■

A kétfős(!) Cherry Cola Champions a legkisebb név az összeállításban, hiszen a tízdalos, self-titled album csupán első lemezük, ráadásul ez sem épp berobbant a színtérre, ami annak is köszönhető, hogy egyre telítettebb a műfaj. Persze aki akarta, az felfedezte magának a csapatot pl. a legjobb emo blogon, de ahogy ez szokás, ők se nagyon törődnek azzal, hogy több emberhez jussanak el, vagy hogy lecsapjon rájuk valamelyik kiadó: néha turnéznak egyet, vagy felveszik az év egyik legjobb bemutatkozó anyagát. Amit játszanak, az főleg a kicsit „jazzesebb” vonalhoz áll közel, így elsőre természetesen a szépemlékű Colossalra lehet asszociálni, és valóban olyanok a dalok, mintha egy duó úgy döntött volna, hogy nem várja meg a 2007-ben pihenőre vonult csapat visszatérését. Kellemes, ügyesen váltakozó, kicsit talán a kellőnél lassabb albumot sikerült megírniuk, amelynek azok a legjobb pillanatai, mikor nem csak a tagok számában hasonlítanak a Japandroids-ra. Ugyan az album 45 perc fölé rúg, de van benne annyi dinamizmus, változatosság és emlékezetes pillanat (Ft. Myers Flyers, Fievel Goes Midwest, Who Acts Like Marion Ravenwood?, stb.), hogy csak kicsit érezzük túl hosszúnak az anyagot. (Jávorkúti)

SORE EYELIDS

Sore Eyelids
Szerzői kiadás |  2012.06.13.
■■■■■■■■■■

A stockholmi trió, amelyben a Suis La Lune egyik tagja, Henning énekel és gitározik, három éve már bemutatkozott egy igen jól sikerült, szintén self-titled EP-jel, ám természetesen egy nagylemez az, amivel igazán letehetik a névjegyüket, és rögtön két színtéren is közönségkedvencek lehetnek az albummal. Történt ugyanis, hogy a nevét egy Pine dalból kölcsönző Sore Eyelids nem kívánt megelégedni pusztán az álmodozós, kilencvenes években gyökerező indie emo világgal, meg azzal, hogy a SLL dallampárti rajongóit kielégítse (a screamo és a 2000 előtti emo kedvelése kéz a kézben jár), így jó alaposan megmerítkeztek a shoegaze világában, és hangzásuk a My Bloody Valentine, a Catherine Wheel vagy a Slowdive rajongóihoz is szól. Ez a párosítás egészen parádésan jónak és különlegesnek bizonyult, hiszen olyan dinamikus és magukkal ragadó dalok születtek, amelyek sokadjára sem tudnak megkopni, a mértékkel zajosított és koszolt hangzás tökéletesen irányítja a tekintetek a cipők felé, a punkos tempók pedig végig fenntartják a figyelmet (végre egy emo lemezen nem a matek és/vagy a kiabálás emeli a pulzust). Ugyan ki lehet emelni dalokat (Still, I’m Here; Carpi 2007, stb.), de a lemez egészben hozza meg azt a mozgalmas révületet, amely miatt olyan jó ötlet volt a retrózásban nem megállni a Sunny Day Real Estate első lemezénél. Hibátlan alkotás tökéletes játékidővel, kiváló bónuszdalokkal és egy olyan nagyszerű ötlettel, amilyenből 2012-ben ritkán van részünk. (Jávorkúti)

DADS

American Radass (this is important)
Flannel Gurl Records |  2012.08.07.
■■■■■■■■■■

New Brunswick mindenkori talán leg(el)ismertebb emo (és poszt-hardcore) zenekara, a Thursday óriási űrt hagyott maga után a tavalyi hirtelen feloszlása miatt. Ebből kifolyólag a környék kedvenc aktív emo zenekarának a címe újra betöltésre vár, de talán bekezdésünk szereplői megadhatják a választ a megüresedett helyre. Az emo, mint műfaj és egyben hozzáállás a poszt-hardcore-on túl leginkább a pop punkkal kacérkodott New Jersey környékén (Midtown, Armor for Sleep, Saves the Day, Random Task, The June Spirit stb.), így talán nem is meglepő a punkos (azon belül is a Gospelig fejlődött Fireworks) felhangokkal kecsegtető Dads megjelenése a szcéna környékén. Gyűjtésünkben a Dads a Cherry Cola Champions után a másik olyan zenekar, amelyben mindössze két zenész (John Bradley és Scott Scharinger) képezi le változatosnak mondható emo látképét, pontosabban azt a twinkly emo revival vázat, amelyet nem hanyagoltak el kifejezetten punkos (néhol kicsit indie-s) akkordmenetekkel, sodrással és érces vokáltémákkal felitatni. Így igazán nem mondható közvetlenül emo punknak az, amit játszanak, de az indie emo is legalább egy háztömbnyire van tőle. Lehet dobálni a neveket az Amarican Radass (this is important) előzményeire: Cap’n Jazz, Promise Ring, Sunny Day Real Estate, Texas is the Reason stb., de valahogy mégsem áll össze a kép. A Dads nem kíván lemenni teljesen a fájdalom sűrűjébe, a gitárok kivirágoznak, a dalok megtöltődnek a lélekkel: több esetben nem is az a céljuk, hogy a hallgatót elgondoztassák a villanyszámla kifizetésének a problémáján, meg a világ többi szemetén, hanem azon, hogy jó érzéssel töltsék el és mosolyt csaljanak az arcára. Kiváló dallamok és hangulat, a The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die debütig az egyik legjobb partner az emo szerelmeseinek. (Budai Benjámin)

THE GREEK FAVOURITES

What Do You Know About the World Being Such a Coward?
Kat Kat Records |  2012.09.04.
■■■■■■■■■

Nemrégiben még arról beszélhettünk volna, hogy mennyire nem módi már az emo punk sebeit nyalogatni, azonban most már nem győzzük kapkodni a fejünket: kéz a kézben sétálva jött velünk szembe a The Greek Favourites a Glocca Morra oldalán, a Dads félmeztelenre levetkőzött, ráadásul még a Dikembe is mozgolódni kezdett önmaga teljesítőképességének a határán. A What Do You Know About the World Being Such a Coward? az év egyik legkülönlegesebb és legmegérintőbb kiadványa: kiválóan ismerték fel, hogy az emo érzelmi viharát a négyzetére tudják emelni azzal, hogy a képletet nem viszik el a túljátszott indie emo irányába, hanem felültették egy punkos erőtől duzzadó lóra, s a felvételeknél az első szó, aminek fel kell kerülnie a táblára, az nem más, mint: a zaj. Az ilyen sodrás a kortárs punkból táplálkozó undergroundban is megtalálható: ebben karcol pl. a Shook Ones, a mindenkori tanár Kid Dynamite vagy a The Greek Favourites esetében talán átmenetként elég közel álló és fontos – sajnos nem is olyan régen feloszlott – Grown Ups. Az embernek olyan érzése van, mintha a Grown Ups-os srácok bevitték volna az elképzelésüket a garázsba (pl. Ape Up!), Adam Lazzara tini korában az ágya alatt a pornóújságok helyett Kid Dynamite lemezeket tartott volna, a Title Fight, a korai Joyce Manor vagy a Summer Vacation pedig kapcsolatba kerülne az emóval, mint lehetőséggel, de az eredmény valahogy még is más: olyan The Greek Favourites-szerű, egyedi. A lemez azoknak ajánlott, akiknek már elegük van a sztenderd emo lemezek sokaságától, csalódtak a Daytrader emo punk debütjében vagy esetleg valami újszerűre vágynak, kb. annyira másra, mint a Hostage Calm második hanganyaga. (Budai Benjámin)

PERFECT FUTURE

Old Wounds: Warmth In The Winter Of 1914-1915
Count Your Lucky Stars |  2012.05.08.
■■■■■■■■■■

A marylandi Perfect Future az egyik ékes bizonyítéka annak, hogy a Count Your Lucky Stars Records szinte képtelen mellényúlni: a „kortárs Deep Elm” adja manapság az emo zene krémjét (Football, Etc., Joie De Vivre, Snowing, Hightide Hotel, Empire! Empire! (I Was A Lonely Estate) stb). A Perfect Future pedig tökéletesem beleillik a kiadó rosterébe, sőt egy új szint is hoznak a néhol túl szokványos receptbe: a második nagylemezükhöz érkezve (Old Wounds: Warmth In The Winter Of 1914-1915) a ’90-es évek indie emóját vegyítik a La Dispute-szerű screamo/poszt-hardcore eleggyel, amely az elbeszélő vokálban, valamint a kísérletezős gitárjáték néhány szegmensében csapódik le. Hallhattuk már eleget és meg is bizonyosodhattunk már róla, hogy a konceptlemezek elég ambivalens kimenetelűek lehetnek, azonban a Perfect Future esetében a nem túl szokványos témaválasztás (I. világháború) és a poétikai (La Dispute) szintű szövegek jól sültek el, a banda képes volt átültetni a bármilyen veszteség okozta trauma érzését a hanganyagba. Ráadásul az Old Wounds’ legalább akkora vendégsereget tartalmaz, mint kb. a Converge-től az Axe to Fall: felsorakozik rengeteg CYLS zenész/zenekar, többek között Kjetil Holstad és Truls Ask (Wits End, spliteltek a Perfect Future-rel, noha Truls már csak ex-Wits End), Keith Latinen (Empire! Empire! (I Was A Lonely Estate)), de még rázendül az anyagon Chris Kuhn (Pulling Teeth), valamint a teljes Lizards Have Personalities, Two Knights, The Ground is Lava, The Island of Misfit Toys csapatok és a Warren Franklines srácok is, hogy az együtténeklések további erőt képviselhessenek. Az év egyik legbiztosabb tartalommal rendelkező emo anyaga, vétek kihagyni. (Budai Benjámin)

DIKEMBE

Broad Shoulders
Tiny Engines|  2012.08.14.
■■■■■■■■■■

A „twinkle daddies” műfaji meghatározást jobb, ha mindenki bevési magának 2012-ben: hiszen a jelenlegi emo hullám, illetve jobban mondva az emo revival egyik legfőbb törekvése a – last.fm felületén igencsak elterjedt –twinkle daddies elnevezés. Azokat az emo zenekarok gyűjti össze, amelyek lassú, lágy (alapvetően Mineral, American Football, Cap’n Jazz stb. gitártechnikát sterilizáló) összképben gondolkoznak, s amelyet itt-ott felitatnak némi punk vagy egyenesen screamo attitűddel. Ilyen banda pl. a Midwest Pen Pals, a napokban feloszlott Algernon Cadwallader, a You Blew It!, a Malegoat, az ősszel debütáló TWIABPAIANLATD, hogy kb. a tumblr-kedvenc, nevesebb zenekarokat említsük, de ilyen hatásokkal teli a gyűjtésünkben szereplő Dads és a The Greek Favourites is. A Dikembe a kiváló EP után visszatérve egy lapáttal rátett arra, hogy a hullám punkosabb felén mindent elkövessen azért, hogy a Broad Shoulders dalaival felvésse a nevét a kezdeményezés rajongóinak a kedvencei közé. Miközben az énekes Steven Gray úgy énekel, mint A.J. Perdomo (The Dangerous Summer) a lemez tele van a twinkle emo melódiákat tördelő, kifejezetten pop punkos gitártémával, önismétlő átvezetőkkel és harsány ritmusváltásokkal. Igazság szerint rengeteg potenciál van ebben a (twinkle) emo/pop-punk kikacsintásban, de a dalok valahogy szétesnek: a hangzáson kívül nincs más, ami összetartaná a dalokat, és a lemez végére az ötletetek is eléggé elfogynak. Az EP rövidtávon kellemesen működött, nagylemezhez viszont magabiztosabb és átszellemültebb dalírói hozzáállás is szükségeltetik. A hullám többi zenekara (talán a You Blew It!-on kívül) egy hangyányit jobban működik nagyobb kiszerelésben, emo/punk témában pedig még a Daytrader nagylemez bemutatkozása is jobban működött. Majd talán legközelebb. (Budai Benjámin)