Emlékezz rám
Regisztrálj vagy jelentkezz be! - Jelszóemlékeztető
Beszámolók

Mixtape #9

2011. április 19. 6:00 - Jávorkúti Ádám - 19 hozzászólás - Olvasva: 2,207x

Egy kivétellel csupa idei lemez kapott helyet a kilencedik válogatásunkban: ezúttal öt albumról rántjuk le a leplet, és meglepő módon ez a csoport kapta a legmagasabb átlagos pontszámot. Hogy ez az én vajszívemnek köszönhető, vagy annak, hogy jó albumokról van szó, azt döntse el mindenki hét lemez meghallgatása után, remélem, hogy az utóbbi válaszra jut majd mindenki. Szó lesz egy tizenkét év után visszatérő, rútul elfeledett kanadai bandáról, az amerikai emo színtér egyik fő üdvöskéjéről, két ausztrál indie zenekarról,  és egy nemrég hazánkban járt hardcore punk csapatról is.

BY A THREAD

By a Thread
(Revelation, 2011)

10/10

Vissza lehet térni a kilencvenes évekből? Igen. Meg lehet találni a láncszemet az emo és a poszt-hardcore közt? Meg bizony. A két, szinte lehetetlennek tűnő feladatra a By A Thread legénysége vállalkozott: 1999-es bemutatkozó albumuk gyakorlatilag hidat képezett az évtized poszt-hardcore és emo hulláma közt, hiszen zenéjükben egyformán keveredett a Quicksand/Falling Forward/stb. és a Sunny Day Real Estate/Jimmy Eat World/stb. amúgy elég eltérő zenéje, erősen Texas Is The Reason ízű összképet eredményezve. A nem meglepő módon hardcore gyökerekkel (Strain) rendelkező, kanadai társaság egyetlen lemez után feloszlott, de nemrég újra kedvet éreztek a zenéléshez, és ennek a kézzelfogható bizonyítéka a self-titled korong. Mivel az elmúlt tizenkét évet nem hibernálva töltötték, így természetesen érződik, hogy nem ma kezdték a zenélést, de már a Last of the Daydreamsre is jellemző volt egyfajta átgondolt, érett dalírás, amit rögtön a nyitó Fashionben tetten érhetünk most is. Tökéletes 90s rocksláger, aminek egyedül a hangzása mond ellent annak, hogy időgéppel érkezett volna az ezredforduló előttről, tökéletesen van felépítve, minden sor emlékezetes, a refrén pedig újra az azt megillető értékekkel bír. Könnyen lehet, hogy Franco torka konzerválva volt ennyi ideig, mert a Line Upsban is hibátlanul teljesít, a hangja talán még jobb, mint ’99-ben volt, és a sort folytatni lehetne gyakorlatilag minden dallal, minden dallammal. Akik szeretnének kapni egy adag dallamos poszt-hardcore-t / kiemelkedően jó alternatív rockot egy szebb korból (külön kiemelendő, hogy az elektronikát milyen uras mértékkel, milyen megfontoltan csempészik be ide-oda, nem tolják az arcunkba a poénra vett intrót kivéve, mint minden második banda mostanság), azoknak kötelező ez a tizenkét/tizenhárom dal, sorra jönnek a jobbnál jobb témák, énekdallamok, ha ez a debüt után 1-2 évvel jön ki, habozás nélkül őket jelölném meg a korai Lostprophets és a Finch legfőbb hatásának is. Tényleg szinte páratlan az, ahogy a két nyitó sláger után jön még két kiváló dal, majd egy kis (tempó-, és nem minőségbeli) váltás a Reignnel, hogy aztán folytassák tovább a nosztalgikus dallamokkal (a Bloodshed könnyeket fog fakasztani a régi idők szerelmeseiből). Kivételesen jó album, nem kell ehhez semmi frappánsat hozzáfűzni, élvezzétek az anakronizmust.

ONE WIN CHOICE

Conveyor
(Jump Start, 2011)

8/10

Biztos sok punk színtérpontot kapok azért, ha elárulom, nekem először Oli Sykes ugrott be a Conveyorról, de ez az igazság, a Movements elején az a furán kipréselt üvöltés abszolút ugyanolyan, mint az, amit mindenki Olija (hamarabb lesz az év üzletembere, mint az év énekese, az biztos) az utolsó ’Horizon lemezen leművel. Minden punk, és kevésbé szigorú hardcore arc szerencséjére azért a lemez úgy megy tovább, mint egy vérbeli hardcore punk album, és sorra érkeznek a lendületes, pont megfelelően dallamos tételek. Nincsenek annyira a refrénekre és a slágerekre kihegyezve, mint a No Trigger dalai, de azért nem kell félni, hogy ne lennének közönségmozgató, együtténeklésre sarkalló dalok (pl. rögtön a második Places), és hogy ne bukkanna fel időről időre a Lifetime öröksége. A dallamos hardcore és a punk közt egyensúlyozgat a lemez, de mindezt nagyon ügyesen teszi, a dalok egyáltalán nem csak a bevett műfaji sablonokból táplálkoznak, az ötletes gitártémáknak és a számok precíz dinamizmusának köszönhetően nem válik egysíkúvá vagy unalmassá az album, amin meglepő módon több a három perchez közeli dal, mint a kétperces. És jól teszik, mert van bennük annyi ötlet, hogy ne csapják őket össze egyperces rohanásokká, így lehetőséget adva maguknak arra, hogy pl. klasszikus punk rock elemek bevonásával tovább színesítsék a lemezt. Csukott szemmel megmondaná az ember, hogy New Jersey-ből jöttek a fiúk, és ez a műfajon belül már önmagában jót jelent – más kérdés, hogy meghallgathatom én húszszor is a lemezt, azért az milliószor kompetensebb a témában, aki ott volt a tapolcai koncerten. De majd ők is szaporítják a dicsérő szavakat, ebben biztos vagyok.

QUIET STEPS

Think Aloud
(Szerzői, 2010)

8/10

Jó hely lehet Ausztrália. Az én napszítta lelkem legalábbis örömtáncot járna a szörf-koala-akcentus háromszög minden sarkában, és ráadásul egyre több ausztrál bandáról derül ki, hogy mennyire jó: a Parkway Drive-ot, vagy a nemrég újjáalakult I Killed the Prom Queent gondolom itt senkinek nem kell bemutatni, de mehetünk tovább olyan nevekre is, mint a Karnivool, a Paper Arms, vagy épp a Quiet Steps. 2007 környékén ezek a fiúk egy tonnányi indie témával bíró screamo EP-jel mutatkoztak be, és négy évet kellett várni arra, hogy befusson a folytatás, de legalább a Ryu vs. Kennel ellentétben ők legalább nem oszlottak fel. A Think Aloud tizenhárom dalában (az album 49 percre rúg, meglepetés, hogy ez nem gond) pedig érezni az eltelt évek alatti gyakorlást, fejlődést, összeérést: a vokál La Dispute-ös fordulatot vett, a témák pedig sokkal konkrétabbak lettek, elmarad az EP csilingelő kavalkádja, viszont ez baromi jól áll nekik, pl. négy (sőt, akár hat) perc fölé rúgó dalokat is meg tudnak tölteni olyan tartalommal, ami nem válik unalmassá. A riffek önmagukban elviszik a hátukon a lemezt, de emllé még a szenvedélyes énektémák, a sokszínű dinamizmus és a Sinaloa-hangulat – az amcsi trió neve amúgy többször is felmerülhet hallgatás közben azokban, akik mondjuk a Footprints on Floorboards dalaival tisztában vannak, és ennél nagyobb dicséretet talán nem is kell mondanom. Ugyan néhol egy-egy dalban vannak üresjáratra terelő mellékvágányok, de a holtidő a hosszú játékidő tükrében nem tűnik soknak, a végeredmény így pedig mindenképp megér egy-két próbát azoktól, akik tudják, hogy az indie rock nem csak bubfrizurás brit barmokat takarhat.

SNOWING

I Could Do Whatever I Want If I Wanted
(Count Your Lucky Stars, 2011)

9.5/10

Már hónapok óta nem olvastatok emo revival lemezről, hogy bírtátok, srácok? Szarul, de büszkén? Sebaj, vége az ínséges időknek, ugyanis a bakeliteket lassan már postázzák, így újból van apropója a diskurálásnak a Snowing bemutatkozó nagylemezéről. Ezek a szőrős-szagos fiúk az EP-jükkel meglehetősen nagy port kavartak 2009-ben a színterükön belül, a mindenféle bandákból összeverődött társaság ugyanis az addigi legvegyesebb eszköztárú emo újraélesztést prezentálta a punkos tempókkal, a fura énekkel, és a zenei sokszínűséggel (kicsit Algernon-féle gitártémák, poszt-rockos elemek, stb.). Ennek az egésznek a nagylemezre kellett összeérnie olyan karakteressé, hogy tizenegy dalon át is működjön a recept, és ez össze is jött, az I Could Do Whatever I Want If I Wanted szomorkás-önironikus, hol lassú, hol összeborulásra és együtténeklésre serkentő dalai nehezen kúsznak le a playlistről. Ugyan az új dalokon (kettőt már ismerhetünk egy nyári turnékazettáról) kicsit többet kell törni a fülünket, de viszonylag hamar megadjuk magunkat például az It’s Just A Party „Hey there, Melissa / You’re fuckin awesome” felkiáltásaitól, vagy a Why Am I Not Going Underwater? Bukowski-féle lehúzásától („Relationships don’t burn, they fade out”). John Galm kiönti nekünk a szívét, mi pedig megisszuk minden cseppjét ennek az élesen őszinte esszenciának, olvasgatjuk a szövegeket (az év legjobbjait!), a lábunkkal követjük az ütemet, és nem vágyunk másra, csak még többre ebből az indie-punk jammelésből, pár sörre, és egy flannelinges brohugra, meg arra, hogy más is észrevegye, hogy a Damp Feathers a legjobb olyan American Football dal, amit nem az American Football írt. Kiemelkedően jó lemez.

TO THE NORTH

Lustre
(In Finland, 2011)

8.5/10

Szintén ausztrálok a To The North tagjai (sőt, még átfedés is van a Quiet Steps és köztük), és bár őket is lehet indie rocknak bélyegezni, azért egészen másban utaznak. Anno őket is egy 2007-es EP-jel, a Landscapesszel kapcsolatban fedeztem fel, azon egy kellemesen matekos, karakteres énekhanggal bíró, laza kis banda benyomását tették, és ez szerencsére nem változott az azóta eltelt évek alatt sem: technikás megoldások, kötetlen dalszerkezetek jellemzik a Lustre-t, ami jóval izgalmasabb, mint a legtöbb math rock album. Az egy dolog, hogy a legtöbb ilyen zenekar úgy gondolja (nagyon rosszul), hogy ők aztán vannak akkora zsenik, hogy énekes nélkül is össze tudnak hozni valami emlékezeteset, az meg egy másik, hogy itt a zenei megoldások is jobbak, mint a legtöbb matekos lemezen, az indie játékosság könnyedsége felszabadítja a technika-központúságot, és kiválóan festik fel az alapszíneket. Az apró részleteket pedig az énekes mély, iszonyatosan jellegzetes és érzelmes hangszíne, valamint néhol belépő trombita hozza a vászonra, a végeredmény pedig jobban sül el, mint bármi, amit a Minus the Bear az utóbbi időben csinált. Nem véletlen, hogy a La Dispute-öt ők vezették körbe a szigeten, ilyen izgalmas és szenvedélyes még talán nem is volt matekos lemez, olyan az egész, mint egy különleges Look Mexico értelmezés: laza, de nem súlytalan, minden pillanatában érdekfeszítő jammelés a Katatonia énekesének képzeletbeli öccsével.

Hozzászólások (19)

  1. indiecore

    Nálam a Snowing és a By a Thread is hatalmas 10/10, fantasztikus mindkét lemez. Jó a To the North és a One Win Choice is, az új Quiet Stepsről pedig el is feledkeztem, de mindjárt pótolom.

  2. morife

    A By a Tread valami hihetetlenül hozzá vissza a 2000-es évek hangulatát. Nagyon penge lemez lett. A One Win Choice meg igazán kapós albumot hozott össze, de még kevésszer hallgattam meg. Itt van még egy ok, hogy megint meghallgassam. :)

  3. Tyler Durden

    A One Win Choice albuma nekem unalmas volt, lehet bennem van a hiba. A többivel pedig mindenképp meg fogok ismerkedni a sok buszozás alkalmával.

  4. Lazarus

    “a Bloodshed könnyeket fog fakasztani a régi idők szerelmeseiből” – ettől egyáltalán nem álltam messze. :) Én valamiért különösen érzékeny vagyok erre, de ha félreteszem a nosztalgikus hangulatot, akkor is egy nagyon jó album, kellemes meglepetés.
    Ha már felhozódott: a korai Lostprophetsre bevallottan a Glassjaw volt legnagyobb hatással, már ami a post-hardcore részét illeti.

    A többi lemezbe is belehallgattam, de nem igazán érzem, hogy “hazai pálya” lenne.

  5. Omerta

    Biztos megsértek pár embert, de azért csak elmondom, hogy ekkora rakat szarokat ritkán látni egy csokorban:D
    Fos hangzás, nyűglődős, lepattant zene, helló?

    Ezek bazmeg olyan távol állnak bármilyen szinten a rakenrolltól, hogy felesleges is belegondolni.

    • neverlivetosee

      Az a király, hogy Omerta igazából nem akarja észrevenni, hogy az oldalon szereplő zenekarok nagy (de legalább is egy) része egyáltalán nem akar rakenrót játszani. De ezt neki szerintem hiába magyarázná bárki is.
      Ja, amúgy nem hallgattam bele az itt megjelent bandákba, csak bírom, mikor valaki olyanhoz szól hozzá, amihez nincs köze (mint pl egy hardcore közeli banda miért nem eléggé rakenró, haha, öreg, add fel)

  6. Omerta

    Az a gondolat meg, hogy nem értek hozzá, bennem is felvetődött, de elvetettem:D

  7. RitualofFire

    Nálam úgy látszik a cikkben is szereplő rakat szar lesz az év egyik legjobb modern rock(post-hc) lemeze.:D

  8. x-factor6

    attól, hogy nincs bennük szóló, breakdown, “zúzás” stb amitől valami “rakenroll” a Te értelmezésedeben, attól még köröket ver bármelyik egy csomó általad ajnározott lemezre. Persze nincs ezzel baj, aki szereti ezeket az hallgatja, neked meg marad az escape the fate…

  9. coolstuff

    A By A Thread elég jó, de nem tudtam magam rávenni, hogy kettőnél többször meghallgassam. A Snowingból elég volt 40 másodperc, nem éltem én ezt az emo revivalt soha, legtöbbször az élvezhetetlen vokál miatt, hát itt sikerült még egy lapáttal rátenni, borzalom. Viszont a többi barátságos, főleg a To The North, meg a One Win Choice, bár kedvencek nem lesznek. Csakapop.

  10. 1tal

    szerintem ne kérdőjelezzétek meg Omerta hozzáértését, elvégre (hogy őt idézzem) ő már akkor hair metal-t hallgatott, amikor én még meg sem születtem.

  11. Malibu

    hihetetlen, mixtape kommentrekord! na ez viszont már rakenrol.

  12. violent-kiss

    a kritika hatására töltöttem le a by a thread albumot. komolyan mondom az év egyik legnagyobb lemeze, én egyenesen a monitorra ejakuláltam tőle. (nem komoly :) )

  13. Omerta

    Malibu, bármikor jövök egy kis trollkodásra, csak szólj:D

    neverlivetosee: Koma, teneked lóf@sz fingod nincs, miről szól a zene.

  14. Omerta

    1tal: nem hair-metal volt az, hanem thrash, gothic, death zenék, de amúgy meg látom megragadt benned az oltás, nagyon helyes.

    X-factor6: Terólad rég letettem, kábé ugyanaz a véleményem a te általad hallgatod buborékos hippifolk majomságokról, mint neked az én kedvenceimről. Amúgy meg milyen breakdown, mi? Hagyjál már.

  15. x-factor6

    OK kiegyezhetünk egy döntetlenben, bár azért kíváncsi lennék egy példára azok közül a hippifolk majomságok közül.
    Amúgy a breakdown nem feltétlen neked szólt, hanem csak úgy általában a szűk látókörű átlagolvasónak (amire az első “ezek nem is rockzenét játsznak, tehát szarok és különben is mit keresnek az oldalon” kommenteddel Te is rászolgáltál).

  16. nometal

    Bocs az offért, csak annyit, hogy akinek tetszik a By a Thread lemez, mindenképp hallgassa meg az elsőt is (1999-ből).
    Amúgy nem véletlen az új nosztalgikus jellege, a számok jelentős része ugyanis már 7-8+ éve megvan.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!