Szürkülettől pirkadatig – Devoid: Dusk

Már rengeteg formában kitárgyaltuk itt a Nuskullnál, hogy a koronavírus-járvány miatt több kiheverhetetlen csapás sújtotta a zeneipart, ugyanakkor sok előadónak ezáltal rengeteg szabadidő állt rendelkezésére, amit mindenki a saját szájízének megfelelően használhatott fel. Én személy szerint jobban örültem az új anyagok megjelenésének, mint az újrakiadásoknak, újrafoltozásoknak, live sessionöknek. Ebből a szempontból a győri Devoid szinte túl is teljesített önmagán: a bemutatkozó, általunk is igencsak méltatott Fake Gleam lemezük a járvány elején debütált – ezt néhány, a korlátozások által nehezített fellépést leszámítva nem is igazán tudták “megjáratni” -, de villámsebességgel leszállították a folytatását, kicsivel több, mint egy év különbséggel. Az biztos, hogy az ambiciózus szónál az enciklopédiában találsz egy képet a fiúkról. Lássuk, milyen az, amikor valaki tesz a tendenciákra és bízik magában annyira, hogy nem csak megismétli a sikert, de túl is szárnyalja azt: ez a Dusk története.

Ahogy azt Waldmann Szilárd, a csapat frontembere többször is kijelentette, ő egy szociálisan érzékeny személy. Ezáltal nyilván a közösségi médiás felületekről ért ingerek is erőteljes érzelmeket tudnak kiváltani belőle. Tippelhetünk, hogy mi az, ami a leginkább körülvesz minket egy karantén idején. Talált, süllyedt. Persze a laikus azt mondaná erre, hogy nem muszáj regisztrálva lenni itt is, ott is, le lehet törölni magunkat és már meg is oldódtak a gondjaink. Igen ám, de próbáljon meg valaki – aki nem egy Mariana-árok mélységű underground pincebanda – 2021-ben mondjuk koncertet szervezni a csapatának közösségi platformok nélkül. Nem egyszerű, mint ahogy a folyamatos gyűlölködést elkerülni sem ezeken a felületeken. Ezeket az érzéseket veszi alapul a Dusk, a rommá filterezett valóság mögötti sivár, hanyatló társadalmat, amiben egy “bökd meg az ismerősödet” frázis teljesen más értelmet nyer egy pillangókéssel a zsebedben. A Devoid eddig sem a vidám előadásmódjáról volt híres, de ha lehetséges, most még keserűbb és dühösebb a zenéjük.

Ez talán a több tagcserének is köszönhető, vagy csak az alapvető globális lincshangulatnak, mindenesetre már a kezdő Superior Arrogance úgy indul, mintha Horváth Attila dobost egy kis kulccsal felhúzták és egy évig lekötözték volna, mert egészen elképesztő, mit üt a bőrökön. Természetesen a húros szekció – Macher Zoltán és Nyemcsek Csaba személyében – is hozza a kötelezőt a szaftos groove-okkal és riffekkel. Itt már hallható, hogy a Dusk jóval thrashesebb ízvilágot ad a fiúk alapvetően metalos hardcore receptjének, amire a lemez első single-je, a Just One Bullet még egy kis progos feltétet is rápakol. Ez a dal minden, ami miatt szeretjük a Devoidot, igazi mellkaspüfölő gonoszság, óriási kiállásokkal és egy akkora “blegh”-vel Szilárdtól, hogy Sam Cartert a Sea Shepherdnek kell kimentenie a tengerből, ahova szégyenében süllyedt. Nem árt megjegyezni, hogy Hájer Gergő (Omega Diatribe) és Tóth Balázs remek munkát végzett a felvételekkel, az anyag egyszerre makulátlan és húsbavágó, mint egy rozsdás láncfűrész. Ez a kissé leülősebb, témázgatósabb Case Whore-on vagy a sejtelmesen beinduló Worms in the Stomachon is hallatszik, ami a maga három és fél percével az album leghosszabb trekkje. De ha már legek, a 1000 Cuts sebessége a címéhez mérten felér ezer vágás három percbe sűrítésével, még úgy is, hogy a második perctől mázsás taposásba lassít.

Na de szinte már ide hallom a “mondjál már valamit a szólókról” kántálást. A szólók jók, sőt, nagyon is szépen vannak kivitelezve, egy szépséghibája van a dolognak: néha úgy éreztem, hogy csak azért vannak bizonyos helyekre bebiggyesztve, hogy ott lehessenek. Több dal (Hail the Oppression, Filth Slave) struktúrája sem követeli meg a jelenlétüket, kicsit olyan érzés, mintha a közönség kiszolgálása lenne az egyetlen céljuk, ami ironikus, hisz a zenekar pont ez a jelenség ellen szólal fel leginkább. Ettől ez még nem tekinthető porhintésnek, pláne nem hibának, inkább egy afféle szarkasztikus kis malőr, mint ahogy a híres festő, Bob Ross mondta. Apropó, festés, művészet, grafika: Sebő Krisztián (Shapefromhell) és Waldmann Boglárka keze nyomát dicséri a lenyűgöző borító és a dalokkal kapcsolatos egyéb vizuális megjelenések, amik még inkább ráerősítenek a tényre: a Dusk egy felső kategóriás anyag a maga tíz dalával és majdnem félórás játékidejével, amiből árad a megvetés, a gyűlölet és egy sanyarú jövő képe.

Ezzel szemben a Devoid jövője igazán derűs jövője lehet, ha a Dusk által bejáratott nyomvonalat követik. Hiába nem volt egy rossz anyag a Fake Gleam sem, a Dusk az elődje szinte minden gyengeségét kijavította, azok helyét új ötletekkel és megvalósításokkal töltötte fel. Bár már a Bipolaris-kritikám végén is ezt mondtam, a Devoid még annyira sem az az otthon, az ablakban merengve hallgatós zene, így alig várjuk, hogy elmúljon ez az egész, a fiúk pedig átütő erejükkel leigázhassák a klubokat, hogy ne maradjon utánuk semmi más, csak por és pernye. 8,5/10