Szenvedni annyi, mint diadalt aratni – Darkest Hour: Perpetual Terminal

Van ez az általános konszenzus metalos berkekben, hogy a Darkest Hourt mindenki szereti. Vagy legalábbis nem utálja. Ami nagy szó, tekintve, hogy az általános fémélvező híresen kirekesztő, legfőképp a “földijeivel” és azok ízlésével szemben – tisztelet a kivételnek természetesen. De az is lehet, hogy csak én nem találkoztam soha olyannal, akinek lett volna a washingtoniakra akár egy rossz szava is, ez pedig nem véletlen: az urak diszkográfiája egy-két minimális elhajlás kivételével végig, egységesen magas minőséget képvisel, ami lássuk be, nem kis teljesítmény közel három évtized után. Nem tartom magam a legnagyobb DH-rajongónak, de szerintem könnyűszerrel állnám a „name three songs” kihívást, sőt, két kezem ujjai nem lennének elegendőek, hogy felsoroljam a zenekar legkiugróbb pillanatait. Amikor megtudtam, hogy érkezik a csapat tizedik lemeze, nem kezdtem el fejvesztve hiperventilálni, higgadtan konstatáltam a dolgot, majd az előzetes dalok hallatán megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy ezek az arcok még mindig értik a csíziót. Két megjelenés közti legnagyobb kihagyás ide vagy oda, a Perpetual Terminal ismét kiemelkedő fejezete a zenekar történetének, és sokkal többet rejt magában a lemez, mint amit a rikító rózsaszín borító első ránézésre sugall.

Hét év nem kevés idő. Ennyi idő telt el a legutolsó anyag, a pörölyként kalapáló Godless Prophets… óta. Külső szemlélőként úgy tűnhet, hogy jött a covid, és beleszart mindenki levesébe, és tulajdonképpen ez is történt, de még ennél is lényegesebb, hogy ez idő tájt a zenekar megállt kicsit, behúzta a kéziféket és (ki)fújt egyet. Nem csoda, ezt tolják már közel harminc éve, kiadótól kiadóhoz vándoroltak, 2-3 évente dalírás, lemezfelvétel, turnézás, és kezdődik minden előlről… Én is harminc vagyok, amikor e sorokat írom, és bele se mernék gondolni, hogy az eddigi életem megállás nélkül egy dolog körül forogjon. Ezt a fajta “lazsálást” pedig egy kiadó se kultiválja, így a fiúk szabadúszók lettek, maguknak pattintották a szakócát, aztán régi barátságok révén egymásra találtak az MNRK Heavyvel, a New York-i istálló pedig kapva kapott az alkalmon, hogy platformot biztosítson a Perpetual’ megjelenésének. Nincs többé egymás vegzálása, csak kiegyensúlyozott, egyenlő bajtársiasság.

Ez a fajta harmónia pedig hallatszik is a lemezen – már amennyire egy nyomokban death metalt tartalmazó anyag harmonikus tud lenni. A cucc nem hajt ezerrel, a banda katalógusának jócskán dallamos oldalát domborítja, és van egy afféle összegző attitűdje, miszerint

ezek vagyunk mi, ezt csináltuk eddig, és itt tartunk most.

Elég csak ráfülelni a címadó nyitányra, ami kapásból a lemez második leghosszabb tétele, és úgy szól, hogy ha bárkinek szemléltetnem kéne milyen az “újkori” Darkest Hour, annak bátran mutatnám ezt. Igazából az egész lemezt magabiztosan prezentálja ez az egy dal, annyi eltéréssel, hogy a továbbiakban a melodikus részek még melodikusabbak, a pusztuldák még inkább sújtanak, és minden egy kicsit szebb és jobb.

A banda ezúttal is – mint a megalakulása óta folyamatosan – a dallamos death metalhoz és a metalcore-hoz nyúl, mint legfőbb eszköztárhoz. Teszik ezt néha zilált és züllött stílusban (mégiscsak a punk és hardcore közegből érkezett arcokról van szó), de mindvégig tisztelettudóan adózva az olyan skandináv zenekarok oltárán, mint az At the Gates, az In Flames, de akár még egy-egy riff erejéig az Amon Amarth is ebbe a kategóriába sorolható. De tényleg, csoda az alapító gityós, Mike Schleibaum és az “újonc” Nico Santora játékát hallgatni. Aki ismer(i az írásaimat), az tudhatja, hogy nem vagyok híve a “kirakatgitározásnak”, engem holmi virgázással nem lehet lenyűgözni. Amit viszont ezek az arcok művelnek némelyik dalban (A Prayer to the Holy Death, My Only Regret), az egyből könnyeket csal a szemembe és felültet a nosztalgiaexpresszre, ahol újra meg nem értett tinédzser vagyok. Ha pedig hangszeresek: Travis Orbin dobos most is, mint mindig, kifogástalan játékot tol: precíz, technikás, fantáziadús, a The Nihilist Undone-ban pedig olyan D-ütemet ver, hogy a lekváros kenyered héja magától esik le tőle, nem kell anyádat külön megkérned, hogy vágja le neked.

Nem mehetünk el még szó nélkül John Henry frontember mellett sem, aki a kezdetek óta határozza meg a Darkest Hour sajátos ízvilágát. Akárhányszor felmerült bennem a kérdés, hogy mi különbözteti meg ezt a bandát a többi ezer másik ilyen keveréket játszó csapattól, a legtöbb felkiáltójel mindig John irányába dőlt. A forma üvölt, hörög, kiabál, énekel, sokszor pedig ezek metszetén tol egy olyan ötvözetet, amire tényleg nem sokan képesek. Itt is nem egy dalt színesítenek meg az egyedi vokáltechnikái, elég csak az egyik pillanatban törékeny, a másikban a fejedet tőből letépő One With the Voidra gondolni, vagy a sivár és disztópikus New Utopian Dreamre, ahol az énekes olyanokat produkál, mintha nem lenne holnap. És nem is lesz, ha berakod a lemezt záró Goddess of War, Give Me Something to Die Fort, mert nem csak te pusztulsz ki a katarzistól, de minden is körülötted. Ha meg kell halni, az történjen erre a dalra.

A Darkest Hour jövőre belép a nagy harmadik évtizedbe, mindezidáig pedig egyszer sem hagytak cserben minket, mindig ott voltak, ha szükségünk volt rájuk, és ez a lemez is azt bizonyítja, hogy ha elég régóta csinálsz valamit, akkor egy-két (kötelező) mellényúlással ugyan, de képtelen vagy fatális hibára. Rajongóknak egészen biztosan betalál majd a Perpetual’, illetve jószerivel bárki másnak is ajánlott a cucc, akár kezdésképp is, ha valakinek esetleg eddig kimaradt volna a banda. Köszi srácok, ezúttal sem okoztatok csalódást, mint történetmesélők, innovátorok és megkerülhetetlen színtérkedvencek! 8/10