Szemtanúk és résztvevők: télváró hardcore-mustra

Bár oldalunk látogatói eddig is megszokhatták, hogy a hardcore világa egyáltalán nem idegen számunkra, idén öt alkalommal (egyszer, kétszer, háromszor, négyszer) igyekeztünk tematikus válogatásba rendezni azon aktuális megjelenéseket, amikről úgy gondoltuk, hogy érdemes lehet a figyelmetekre. Ezúttal sem teszünk kivételt, és tíz olyan kiadványról írunk az alábbiakban, amelyek feszülnek vagy langyulnak, együtt ordítanak veled, vagy épp csak neked ordítanak, történelemórát adnak, esetleg megmutatják, hogy hová jutott ez a színtér: a felhozatal most is színes, a pontozás némiképp kevésbé, de ezt tudjuk be annak, hogy az idei év sem volt gyenge a műfaj számára.

ANCHORS

Lost at the Bottom of the World
(Szerzői kiadás)
7/10

A gyors és agresszív dallamos hardcore/punk zenében utazó Anchorst talán nem is kell bemutatni a stílus rajongóinak, hiszen a 2010-es – kritikailag szépen teljesítő – Bad Juju című debütanyagukkal felrajzolták Ausztráliát ebben a szegmensben is a kortárs punk térképére. Az idén megjelent Lost At the Bottom of the World pedig nem is kínál kevesebbet: ugyanúgy megmaradtak az életrevaló dallamok, a hardcore lendület, a folyamatos húzás, az egyes dalokban elhelyezett kapaszkodók. A Lost’ sava-borsát a folyamatos stílusirányzat-váltakozás adja, hiszen a dallamos hardcore alapokon nyugvó gitártémák néhol megbontódnak a nyár hangulatában, s helyet adnak némi pop punk kikacsintásnak a hangulat vetületében (zeneileg megálljt parancsoltak a kortárs hullámnak). Ennek köszönhetően a néhol biztos ponton kavaródó melódiák sokkal erőteljesebbek lesznek, a tradicionális punk kontúrok kivastagodnak, de az egyensúlyt sikerült megtalálni kb. azon a szinten, mint a Such Gold idei anyaga, a 2009-es Protagonist vagy a dallamos hardcore ász Strike Anywhere, himnuszokban gazdag diszkográfiájában. A dinamikus darálás közepette kellemes, de nem túl merésznek mondható témaváltások követik egymást (Kanada lelki szemei egy apró könnycseppet elmorzsolnak), s ennek ellenére a Lost At the Bottom of the World mégis képes megtartani kohézióját, egységes bír maradni. Ez pedig nagyon szép teljesítmény, és lássuk be: Ausztrália még mindig az egyik legmegbízhatóbb pont a gitárzenei érdeklődés térképen, legyen szó underground vagy mainstream vonalról. Az Anchors ezzel az év egyik legkellemesebb punk lemezét rakta le az asztalra, politikai elszigeteltség, hangulat, Strung Out háromszögében a hallgató biztos pontra lel. (Budai Benjámin)

ANTIDOTE

No Peace In Our Time
(Bridge Nine)
7,5/10

A New York-i Antidote is egy olyan zenekar, amely mind a mai napig kiérdemli azok figyelmét, akik szeretnének képben lenni a műfaj múltjával is. Itt pedig – bár vannak, akik kritizálják a Bridge Nine munkáját – mindenképp dicséret illeti a kiadót azért, hogy a jövőre már harminc éve megjelent Thou Shalt Not Kill EP két éve ismét a boltok polcaira kerülhetett, mert egy valóban megkerülhetetlen anyaggal van dolgunk abból az időből, amikor a NYHC még tényleg az első szárnyait bontogatta. Az igen nagy hatású zenekar (amiben Misfits, Prong-tagok is érdekeltek voltak) 21 év után idén új lemezzel jelentkezett idén, és a ’No Peace nagyjából ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az Antidote elindult, ugyanis az itt hallható, alig húsz perces felvétel semmi más, csak tiszteletteljes nosztalgia. Az itt hallható rövid, punkos dalok abba az időszakba kalauzolnak vissza, amikor egy zenekar úgy állt színpadra, hogy előtte napokig illegálisan szórólapozott, ha kellett, szembeszállt a rend őreivel, akkor evett, aludt és fürdött, amikor lehetősége nyílt rá, és emiatt sosem rinyált vagy hisztizett. Olyan tekintélyt parancsoló tartás ez, amin nem fogott az idő kereke, így hát a(z egyébként ilyen értelemben túlproducelt) kiadvány is az időtlenség élményét biztosítja mindazoknak, akik meghallgatják a felvételt. Márpedig a ’No Peace-t a maga egyszerű őszinteségével is érdemes megfülelnie mind a régi rajongóknak – hiszen csalódásnak nincs helye –, mind azoknak, akik a hardcore-ba már újabb zenekarokon keresztül csöppentek bele, mert jó képben lenni a gyökerekkel. Akkor is, ha valaki életében először most, Roger Miret közbenjárásán keresztül találkozik először a Black Flag nevével a Rise Above-átirat jóvoltából (de ha ez így is van, azért ne nagyon áruld el senkinek). (Bali Dávid)

BRUTALITY WILL PREVAIL

Scatter the Ashes
(Purgatory)
7/10

Az igazat megvallva sosem tudtam mire vélni, hogy a Brutality Will Prevail miért örvend ennyire kiemelkedő népszerűségnek Anglián túl, hiszen a srácok azon túlmenően, hogy doomba hajló komorsággal és kimértséggel (na meg mélyre hangoltsággal) játszanak olyan hardcore-t, amiben néha metalos elemek is befigyelnek, semmi különös sem történik. Persze Ajay sem most jött le a falvédőről, és a Tumblr egyik kedvenc zenekarának frontembere pontosan tudta, hogy a Purgatory Records brandépítésében oroszlánszerepet vállal egy stabil bástya is, aminek jóvoltából saját bandája lett egy csomó srácnak “A” hardcore-zenekar. Viszont a Scatter the Ashes alapján az a kiemelt figyelem, amely az elmúlt pár évben körülvette a srácokat, részint számomra is elfogadottá vált, ugyanis az itt hallott teljesítmény kétségkívül a banda eddigi csúcspontja. Mindez annak a (thrash) metalos élnek köszönhető, ami nem hagyja sem leülepedni, sem monotonná válni az egyes dalokat, amelyekből most is sugárzik a nihil és az a ködös borúság, ami se nem mizantróp, se nem gyűlölettel teli – inkább csak keserű, de azt el kell ismerni, hogy igen sajátos formában. Az új lemez legnagyobb erénye a kikristályosodás tényén túl az, hogy a vendégek is épp annyiban tudtak hozzátenni az egyes dalokhoz, hogy az önmagukban se okozzon hangulatbeli ingadozást. A Mother of Mercy-féle közreműködésen túl pedig mégis csak a Basement frontemberének beugrója a legmeghatározóbb csúcspont az egész anyagon, hiszen a záró címadó a BWP valaha volt legsúlyosabb és legsötétebb dala (a kapcsolat pedig ugye eleve adott volt, hiszen az általunk is szeretett banda hétvégi búcsúbuliján a BWP verte be vendégként az utolsó szegeket a koporsóba). Egy szónak is száz a vége: a Brutality Will Prevail új lemeze egy olyan hardcore-bandát tükröz, amely tisztában van saját eszköztárával, tud is bánni annak az elemeivel, és ami még fontosabb: lehetőséget ad arra, hogy egyszer igazán naggyá válhasson a most még mindig a reménység szerepkörében tetszelgő formáció. (Bali Dávid)

CODE ORANGE KIDS

Love is Love // Return To Dust
(Deathwish Inc.)
7/10

Ahogy arra már a Birds in Row-kritikámban is utaltam, a Deathwish kiadópolitikája ebben az évtizedben áthelyezte a hangsúlyokat az eddigi gyakorlathoz képest. Ennek az arculatbeli újításnak – amely sokkal inkább a hardcore-ral rokonságban álló zenekarokat állítja a középpontba, semmint a műfaj újabb és régebbi képviselőit – egyik részese a Code Orange Kids is, akik első nagylemezüket egyenesen Bannon kiadójánál adhatták ki. A Full of Hell egykori splitpartnere (és jelenlegi turnétársa odaát) pedig a lehető legjobbkor van a legjobb helyen, hiszen a ’Love is Love dalai épp olyanok, amit a színtér nemrég csatlakozott szerelmesei elvárnak a saját hardcore-képzettársításuktól: hangos, nyers, erőszakos, tömör és zajos. Ebből következik az is, hogy az egyébként énekesnővel kiálló zenekar korántsem találta fel a spanyolviaszt, sőt, legjobb pillanatukat már le is lőtték első klipjükben. Amitől viszont mégis hallgatható lesz a Code Orange Kids (azon túl, hogy most státuszkérdés hallgatni vagy sem), az nem más, minthogy élőben kétségkívül nagy erővel szólalhat meg az amúgy is tanítani valóan kikevert lemez. Kiváltképp az alkalmilag becsent shoegaze-es, post-rockos betéteknek köszönhető ez az elán, ami az itt hallható, megkeseredett dühkitöréseket jellemzi (és köti át), hiszen ettől érzi úgy az ember, hogy valamivel többet hall négy nagyon dühös későn érő kamasznál. Persze így is örömteli, hogy odaát ennyire megy most ez a (látszat-)powerviolence-vonal, és nyilván ugyanennyire ildomos lenne, ha itthon is lenne hasonló fellángolás (meg az, hogy tudjunk már felsorolni három alapbandát izzadás és Punch nélkül), mert a Code Orange Kidsben még nagy potenciál van, ahogy azt az alábbi felvétel is igazolja. Viszont ha a hype mögé nézünk, azért érdemes meglátni azt, hogy túl sok hangulati-tartalmi újítással és karakterrel a fent említett intermezzókon túl még nem érdemes számolni. (Bali Dávid)

DEPARTURES

Teenage Haze
(No Sleep)
4/10

A skót Departures először két éve próbált meg emlékezeteset alkotni a mára kissé túltelítetté vált (különösen igaz ez Nagy-Britanniára) dallamos hardcore színtéren, és ez sikerült is nekik, ami félig annak volt köszönhető, hogy a When Losing Everything Is Everything You Wanted valóban egy hatásos és megkapó bemutatkozás volt, félig viszont annak volt az érdeme, hogy a közönség a Defeater bemutatkozása után ki volt éhezve erre az érzelmekkel csurig töltött, screamo hatású hardcore punkra. Az, hogy a Shai Hulud első kiadványai óta vannak olyan dallamos hardcore albumok, amik két sorban is olyan erőteljesek tudnak lenni, mint egy egész albumon (ugye az idézhetőség az új hullám kulcstényezője), kicsit persze más megvilágításba helyezi a Defeater stílusformáló szerepének fontosságát, de lassan tényként kezelhetjük, hogy egy egész irányzat alakult ki, aminek jelenleg az egyik legfelkapottabb zenekara a No Sleep friss igazolása. A Teenage Haze viszont nem csak arra nem képes, hogy végre kilépjenek Derekék árnyékából, de arra sem, hogy saját magukat túl tudják ugrani: van itt továbbra is korlátlan mennyiségű szenvedés, amit idegesítően előrekevert bömböléssel ad elő James McKean, és rengeteg dallamos gitártéma, amik között legtöbbször eltűnik a dal, és csak az marad meg, hogy szépen játszanak a gitárosok, de az énekesnek valami nagyon fáj. Csúcspontokat sem az egyes dalokon, sem magán a lemezen belül nehezen találni, pedig érezhetően az egész arra van kiélezve, hogy jöjjön a hidegrázás, de az mindig elmarad, ráadásul a nagy hatásvadászatban meg elhal az energia, két szék közt a földre huppan az egész produkció (lehet, hogy ez fáj a frontembernek?). Azoknak, akik szerelmesek ebbe a villámgyorsan elfáradó hangzásba, bizonyára tetszeni fog (mondjuk szövegkönyv nélkül talán még nekik sem), hiszen stílusgyakorlatnak megteszi, de aki egyszerűen csak jó dallamos hardcore-t szeretne hallani, az válassza inkább a Troubled Coastot, vagy akár Napoleont. (Jávorkúti)


HARDSIDE

Time Is Punishment
(6131)
6/10

A Hardside nem az első és nem is az utolsó metalos, groove-os hatású hardcore zenekar a színtéren, ám esetükben tanúi lehettünk a csillagok egy olyan összeállásának, ami miatt mindenképp érdemes belehallgatni legalább a Time Is Punishment című nagylemezes bemutatkozásba (a két korábbi EP tényleg szinte 1.0 kiadványok a stíluson belül). Adott ugye az, hogy a szépreményű 6131 Records (Rotting Out, Bane, Cruel Hand, Sinking Ships, Touché Amoré, stb.) adja ki az anyagot, amin a Deathwish-nél tanyázó Bitter End egyik tagja (Ely Castillo dobos) is játszik, és amit az a Paul Miner (ex-Death By Stereo) producelt, aki az évek során olyan anyagokon dolgozott, mint a Thrice és az Atreyu bemutatkozásai, vagy a második Trapped Under Ice nagylemez. Az előzményekhez hasonlóan az album sem kíván elszakadni a mostanság a Terror, Naysayer, stb. zenekarok által képviselt vonaltól, középtempók, metal hatások, és egy mély torok, a lemez nagyobb részét adó sémákat hiánytalanul körül lehet írni ezekkel. A kevés meglepetést leginkább a gitáros által hozott, dallamvilágilag a zenekar hangzásán kívül eső, tiszta énektémák okozzák, ezeket már a második EP-n is próbálták adagolni, de itt még hangsúlyosabban kívánják kontrasztba hozni a mély üvöltésekkel, amivel nincs is probléma, hiszen már a második TUI albumon is kellemes volt egy-két ilyen próbálkozásba futni. Ami viszont már komolyabb gond, hogy a tradicionálisabb részekn annyira tipikusak tudnak lenni, hogy gyakorlatilag szinte minden emlékezetes momentum az ilyen “kísérletező” megoldásokhoz köthető: a tiszta énektémák és a velük párban megjelenő gitártémák azok, amik megmaradnak a lemezből, mert a kaptafával bizony nagyon keveset sikerül összehozni, alig akad csúcspont és sok az alibizés. Remélem, hogy Patrick Flanagan a Cold World Alexéhez hasonlóan saját zenekart indít majd, mert a Time Is Punishment egy középszerű zenekart mutat, akik egy nagyon tehetséges gitárossal állnak fel. (Jávorkúti)


NINE ELEVEN

Le Rêve De Cassandre
(I For Us Records)
6,5/10

Konceptalbumot készíteni rendkívül nehéz. Ha a téma sekélyes, akkor nem igazán lehet megtalálni az egyensúlyt az üzenet tudatosítása és a zenei befogadó perifériák masszája között. A Nine Eleven azonban volt annyira bátor, hogy politikai szövegvilágra építsen konceptlemezt, amely egyrészt elsülhetett volna elég felszínesen is, hiszen ne feledjük, hogy leginkább (itt értsd erőteljesen a leginkábbat) a hardcore/punk frigye mellett talán még a screamo-ban lehet helye a politikai falra köpésnek. A Nine Eleven a Le Rêve De Cassandre anyagán egy afgán menekültet állít a középpontba, amely a tálibok elől egy menekülthajón kíván meglépni, s a benne lejátszódott gondolatokat, fajsúlyos képzelgéseket (álmokat, víziókat) jelenítik meg. A zenei alap mosolyra fakaszthatja a hallgatót (csak semmi hiszti!): egy hangyányit tompa újsulis hardcore punk/melodic hardcore disznóvágás sötéten, némi metal töltettel a gitárokat tuningolva, amely borongós, dühős és elsősorban a reményvesztettség érzését kelti. Olyan előadóak ugortak be a dalcsokrot hallgatva, mint a korai Defeater, Verse, a The Carrier, az Another Breath stb. Kellemesen hajlongnak a dallamok, megvannak a biztonsági riffpályák, a kifejezetten metal-os elemek, szóba kerül a sebességváltó, a néhol középtempót erőltető ritmikai gimnasztika, amely néhol még lejjebb esik, egészen jól teljesít az anyag. A probléma nem is igazán a zenei hozzávalók keverésében rejlik, hanem abban, hogy Romainnek a mikrofonnál nagyon nincs hangja az egészhez (túlságosan alá is van keverve a hangszereknek), kb. mint egy herélt kakasnak a tyúkólban. A rekedtség megvan, de alig kap dominanciát a nyers erő, elhalnak a próbálkozások a keverés miatt (és a technikai képzetlenség miatt). Nagyon kár azért, hogy túl biztonsági végeredményre akartak menni, ami végül nem lett elég meggyőző, pedig a City of Quartzon elég bivaly volt a megszólalás. Hangulatilag viszont nagyon rá lehet állni a a francia srácok hardcore próbálkozására, hiszen az olyan remek dalok, mint a Revolution Tonight vagy a Let’s Across the Acheron nagyon el tudják kapni az embert. Ezekből lehetett volna egy kicsit több, így viszont elég közepesnek mondható a végeredmény. (Budai Benjámin)

NO TURNING BACK

No Regrets
(Fast Break)
8,5/10

A holland No Turning Back háta mögött hiába van tizenöt kitartó és kompromisszummentes év, ha a szívünkre tesszük a kezünket, nem nagyon tudjuk sem azt mondani, hogy egy alulértékelt bandával állnánk szemben, sem azt, hogy új iskolát teremtettek volna. Viszont ettől függetlenül is biztosak lehetünk abban, hogy az európai hardcore-élet egyik legmeghatározóbb (és ami még fontosabb: legmegbízhatóbb) zenekarával állunk szemben, amely képtelen csalódást okozni. Számomra külön öröm, hogy a banda idővel le tudta vetkőzni magáról a korai időszak kvázi-beatdown feszülését, és az azóta elindult zenei-tartalmi fejlődés most jutott igazán a csúcsára, ugyanis a No Regrets egy igazi prémiumlemez az idei felhozatalban. A bandának kétségkívül jót tett a vérfrissítés (az új kiadó mellett új dobosa is van a srácoknak, és ezúttal a lemezt is Berlinben vették fel, na meg az sem egy utolsó szempont, hogy már két gitárt hallhatunk Michiel, a Noyalty egykori gitárosának belépése miatt), az alig húszperces kiadvány pedig egy hamisítatlan, a kilencvenes évek utcáin érlelt NYHC-kalauz. Az egyes dalok hihetetlenül erős riffeket és váltásokat tartalmaznak, a tempók épp annyira pumpálják a hallgatót és az alaphangulatot, mint az egyes váltások és kitartások, és mindehhez olyan megszólalás dukál, ami épp annyi old-school ízt ad a végeredménynek, hogy az közben teljesen kurrens, aktuális és eredeti. A No Turning Back most sem fejtette meg a műfajt, viszont olyan jó dalokat írt, hogy egy üresjáratoktól, sallangoktól, tátongó közhelyektől mentes anyaggal ünnepelheti példaértékű kitartását, és ez valahol az európai színtérnek is ünnep, mert ha későn is, de úgy teljesedhetett ki egy már sokszor bizonyító formáció, hogy azzal senki sem lesz elégedetlen. (Bali Dávid)

STRIFE

Witness a Rebirth
(6131/Holy Roar)
6/10

Az idei év feltehetően leginkább várt visszatérése a Strife-hoz fűződik, elvégre a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb metalos hardcore bandája immáron 11 éve nem jelentkezett nagylemezzel, és az akkor megjelent Angermeans sem lett egyöntetűen a rajongók kedvence. Az anyagot kiváltképp nagy előkészület előzte meg: a szakállat növesztett Rodney bandája Brazíliában rögzítette az anyagot, ahol a dobok mögé egy régi barát, (a most furcsamód keveset brillírozó) Igor Cavalera ült be, míg producerként a Terror dobosa, Nick Jett kísérte el útjára az egykor szebb napokat is megélt legendát. A Witness a Rebirth kapcsán két kérdés maradt csak: az egyik, hogy az edgebreaken átesett zenekar mennyiben lesz hiteles, ha a One Truth vagy az In This Defiance hangnemében szólítja meg közönségét, a másik pedig az, hogy hányadán kell értékelni zeneileg a lemezt. Talán kezdjük is a legutóbbival, ugyanis a 6131-nél és a Holy Roarnál (az azóta erősen átalakult Victory nem kockáztatott?) megjelenő anyag időben is legalább tizenöt évvel repíti vissza hallgatóját, ha nem többel: ha az életművet nézzük, mindenképp az előbb említett két lemez gyengébb metszeteként gondolhatunk az itt prezentált félórás dalcsokorra, de Jett keze is benne lehet abban, hogy néhány riff a legutóbbi Terror-lemezhez hasonlóan nyakig merül a Warzone és a Judge hagyatékában, ami a NYHC-témákat illeti. Ugyanakkor az album szövegei olyan önreflexiót engednek meg maguknak, ami mindenképp hitelteleníti az összhatást: az egyes dalszövegek szinte teljes mértékben a zenekarra vonatkoztathatók, így az üzenet sem feltétlenül ér célba, mert nincs minek úton lennie. Ez még nyilván nem is lenne baj, ha a standard témákon és váltásokon túl bármitől is színesebb, fogósabb, lélekkel és szenvedéllyel telibb lenne a végeredmény, mert a Witness a Rebirth kétségkívül egy (talán kicsit erőszakosan is) hagyományhű alkotás, csak épp nem tudja felvenni a versenyt sem az előzményekkel, sem az ifjú követőkkel. Persze a később érkezettek még inkább így fedezzék fel maguknak a műfajt, semmint hogy 0–24 órán át bömböltessék a hisztisebb kamuhardcore-t, de azért ha mélyen magunkba nézzük, mind tudjuk, hogy ez most annyira azért nem talált be.

THE COLD HARBOUR

Homebound
(Blackheart Records)
7,5/10

A brit underground egyik legnagyobb friss üdvöskéje, a The Cold Harbour még csak három éve alakult, de elérte, hogy hazája dallamos hardcore identitása már többek között velük azonosítsa a műfaj krémjét. 2010-es self-titled debütáló EP anyagukkal már letették a névjegyüket a szigetországban, az öt dalt és egy intrót tartalmazó lemez világossá tette, hogy a csapat nem kíván elindulni hiszti vonalon, de mértéket kíván tartani a zúzda és pozitív egzisztencia között. Erre építették fel a tavalyi EP anyagukat is, a Long Road Blues átemelt három dalt a debütről, de tovább erősítette a tényt, hogy a csapat megtartja az arányt az érzelem közvetítése és a dallamos hardcore nyers kiállása között. A Homebound egyre felívelőbb progressziójuk csúcsa: ugyan megvan benne az érzés, hogy felfogták a hálójukba a kortárs trendeket (lásd.: Landscapes, Empty Handed, Climates, Continents., Foxxes, Departures stb.), de ugyanúgy tudott nyúlni közelmúltbéli, kult-klasszikus címszóval illethető anyagokhoz is. Többek között felbukkanhat a relációk között a More Than Life egyetlen nagylemeze, a The Carrier életműve, a Miles Away zseniális korongjai vagy a Defeater első megnyilatkozása (Travels), ezzel némi tömörebb és fajsúlyosabb hardcore közeget létrehozva. A dalok egységesen jól teljesítenek, kevés a kilengés (ilyenkor általában némi Pianos Become the Teeth-szerű post-rock használat jelenik meg), azonban minden egyes csorbát mélyen depresszív és szenvedélyes kiállással és dalszövegekkel ellensúlyoznak. A Homebound azok számára jelent megoldást, akik a brit színtér „csináldmagad” hardcore-jával szemben eddig meredeken ellenálltak, a Landscapes, a Polar., stb. idén visszahozta számukra a reményt, és egy újabb reménykeltő zenekarral kívánják kibővíteni a lejátszójukat. Az idei dallamos hardcore mezőny egyik legerősebb darabja lett a Homebound. (Budai Benjámin)

THIS IS YOUR LIFE

Before We Fade Away
(Glass Nail)
8/10

A This Is Your Life bemutatkozó kiadványa egy olyan jellemzőjét hangsúlyozza ki a hardcore-nak, ami az érzelemközpontúság, a súly és a sötétség mellett kissé megkopott mostanság: az energiát. A Before We Fade Away semmi, de tényleg semmi újat nem ad a hallgatónak, viszont az utóbbi években kevés olyan lendületközpontú anyag akad, ami megfelelő igényességgel, magas technikai színvonalon van elkészítve, és jól is szólal meg, ráadásul a richmondi zenekar első lemeze annyira tele van slágerekkel, és olyan húzása van, hogy egy percig nem zavaró az, hogy ezt már eljátszották páran a Bane első és a Strike Anywhere utolsó lemeze között. Az egész anyag kulcsa a sebessége, de nincs itt szó arról, hogy a nagy tempó zavarná a dalokat a kibontakozásban, hiszen tele van ügyes váltásokkal, emlékezetes dallamokkal és olyan slágerekkel, amelyek garantálják a kiadvány újrahallgathatóságát, ráadásul ők egy olyan zenekar a stíluson belül, akik nem csupán el tudnak adni három-, vagy négyperces dalokat, de még jól is áll nekik. A korong kiadósat merít persze az utóbbi évtized dallamos hardcore stílusjegyeiből is, de ezek sosem gátolják, mindig csak színesítik az egyes tételek dinamizmusát, csúcspontokat adva a szenvedélynek és kihangsúlyozva az energiát. Kicsit a The Wall kezdése ráijeszt ugyan a hallgatóra, de a túlnyújtott felvezetést követően ez is egy keserhimnusszá alakul át, az album pedig innentől szinte hibátlanul robog tovább – talán a kissé túlhúzott játékidő az egyetlen kiemelhető negatívum, de ez is relatív, hiszen meglepően ritka az ilyen erős teljesítmény, ráadásul a szintén richmondi Strike Anywhere új albuma is ki tudja még, mikor jelenik meg, addig pedig a dallamos hardcore ezen irányvonalát kedvelők még örülni is fognak a tizenkét ingyenes dalnak. (Jávorkúti)