Soulfly – Savages

A tavalyi albumhoz képest ezúttal csupán egyetlen poszton történt változás, miszerint Max fia, Zyon üti a bőröket. Ezzel kapcsolatban akár egy érdekes vitát is lehetne indítani, de minden tiszteletet félretéve, aligha ér Roy Mayorga vagy Joe Nunez nyomába a srác. Persze hozza, amit ilyenkor kell, de egy ízesebb, technikásabb játék sokat dobott volna az összképen. Tony Campos basszusa végig kellemesen előtérben van, miközben továbbra is egyértelműen Marc Rizzo az, akinek a jelenléte képes felhúzni a bandát egy olyan szintre, hogy azért a maga módján továbbra is élvezhető maradjon egy-egy friss kiadvány. Szokás szerint hemzsegnek a dalok a vendég előadóktól, rögtön itt van az igen megosztóra sikeredett közreműködés Max másik fiával, Igorral a nyitó dalban, ami egyébként nem feltétlenül tartozik az erősebb szerzemények közé.

Nem feltétlenül indokolt egy Soulfly-nak évente kiadni új albumot, főleg nem úgy, hogy azért érződik az igazán nagy ötletek hiánya (most komolyan valaki még képes előállni 2013-ban azzal az ötlettel, hogy induljon légvédelmi szirénával az első szám?), hiszen a sokszor arctalan darálás mellett több helyen is ismerős témák, megoldások köszönnek vissza az életműből. Arról nem is beszélve, hogy mégis miért kell ezt egy órán keresztül húzni a végtelenségig? Ráadásul az igazán elvakult rajongók ha beszerzik a limitált kiadást, akkor repetázhatnak is a Fuck Reality és az elhanyagolhatatlan instrumentális szerzemény, a Soulfly IX kettősének köszönhetően. Persze nem feltétlenül vár senki sem nagy megújulást és a műfaj újradefiniálását Max Cavalerától, de azért lehetne ezt az egészet valahogy érdekesebben, izgalmasabban is csinálni. Na de visszatérve a dalokra, azért annyira mégsem siralmas az összkép. Különösen a vendégénekesekkel megtámogatott szerzemények (Fallen, Ayatollah) nagyon jó kis hangulatteremtő, érdekes színfoltjai a korongnak, a húzónóta pedig egyértelműen a Master of Savagery, ami már rögtön első hallásra heves bólogatásra késztet, viszont utána már kicsit nehezebb találni további említésre méltó alkotást. (Azért az elvágott torkú vokál a K.C.S.-ben elég zorall.) Az esetek többségében olyan érzést keltenek a számok, mintha egy „B” oldalas Soulfly/Sepu/Nailbomb összeállítást hallanánk, a borítóval remekül összhangban lévő teljesen átlagos, semmitmondó nótákkal. Miért nem vagyunk egy kicsit bátrabbak drága Max Cavalera? Az Enslaved-en legalább volt egy pár tényleg gyilkos tétel (az életmű első felében született himnuszokat nem is említve), de ezúttal ezek a végsőkig elhúzott, fárasztó középtempózások csírájában megölik az érdeklődést. Lehet, hogy egy kicsit jobb lenne pihentetni ezt a projektet egy darabig és valamelyest frissíteni a koncepción, mert idővel joggal fogja mindenki feltenni a kérdést, hogy hányszor lehet még ugyanazokat a számokat megírni büntetlenül? De ahogy maga a mester is bevallotta, ez egy rajongó orientált lemez, innen nézve pedig rá lehet mondani, hogy jól teljesít, hozza a kötelezőt, de ennél többet sajnos nem.

5/10