Set Your Goals – Burning At Both Ends

A srácok a CIV ’95-ös lemeze után nevezték el magukat, ezzel is tisztelegve a hardcore hagyományoknak, amelyek az egyéni hangkeresést bemutató Self-Titled, majd később Reset néven újra kiadott EP után, a 2006-ban megjelent slágerlemez, a Munity! védjegyeivé váltak. A két műfaj mesteri egybeágyazódása elsőként ezen a korongon élte virágkorát, azóta ipari szabadalomként tevékenykedett közre számos, gyári futószalagon érkező, hasonlóan kísérletezős lemeznél. A biográfiát azért veszem ilyen központosítottra, mert a Set Your Goals legjobb munkája feltehetőleg mindig is a Munity! lesz, így összehasonlítási alapként jelölöm meg, valamelyest párba állítva 2009 egyik kellemes meglepetésével, a This Will Be the Death of Usal, amelyet még mindig imádtunk kisebb-nagyobb hibái ellenére is. Természetesen a második korong nagyon jó dobásai után magasak voltak az elvárások, hiszen a Four Year Strong egy nagyon erős lemezzel ajándékozott meg minket 2010-ben, és itt volt a lehetőség többek között arra is, hogy a nemrég megjelent albumával alapos presztízsveszteségen áteső A Day To Remembert megszorongathassák, még ha ez egy irreális küldetésként is hatna, hisz a hullám legjobb és legnépszerűbb zenekarával nem könnyű versenyre kelni. Lássuk, hogy hogyan váltotta be a hozzá fűzött reményeket a Burning At Both Ends.

A lemez felütéseként szolgáló Cure For Apathy a siker és a hírnév közötti értékrendet közvetíti, kissé kifacsart módon a zenekarra vonatkoztatva. A srácok nem rugaszkodnak el a földtől, s igyekeznek helyén kezelni az elismeréseket. Az instrumentális rész még nem is áll messze annyira a Munity!-n megvalósított törekvésektől, de az ének valami borzalmas. Ezért is szomorú, hogy a kórustémát pár hang variálásával még egyszer felhasználják az Exit Summer tétel esetében – amely az egyetlen dal, amely talán felférne a Munity!-ra, nem is véletlen, hogy Munity! demókból készült-, szerencsére ott jobban sül el, itt az erőltetettség megöli az egészet. Ezt követi az ugyancsak a zenekarról szóló, korábban már demó felvételként hallott Start The Reactor, amely a turnézó életmód nehézségeit feszegeti, a jó és a rossz élmények szembehelyezését és csak a fantasztikus élményekre való emlékezést, amely utat és perspektívákat mutat a továbbiakra. Ugyanez a szövegkörnyezet és turnéboncolgatás még visszatér a Trenches esetében is. Azonban itt is és már az első dalban is zavaró lehet a vokálok néhol túl magasra tájolt hangszíne, amely néhol olyan témázásokban csúcsosodik ki, amelyek sok esetben fülsiketítően idegesítővé válnak. Matték olyan szinten alulmúlták önmagukat, hogy a néhol egészen jó megoldásokat teljesen tönkreteszik az érthetetlen magasságokba emelkedésekkel, különösképpen Jordan néhol normálisan kiénekelt témáira rákontrázó Matt, aki torkon lépett tukánként próbál a színes csőrével valami egzotikusat alkotni, csak éppen visszafelé sül el a dolog és leesik a fáról. A harmadik Certain messze a legnagyobb sláger a lemezen, annak ellenére, hogy még ebben sincs egy deka hardcore sem (mondtam már, hogy teljesen kinyírták a melodic hardcore elemek 90%-át a számokból?), a dalcsokor egyes tételeivel szemben még a csordavokálok is elmaradnak. Sokkalta inkább a dallamos, vidám közegre ügyeltek, hogy mindenképpen illeszkedjenek a nyár hangulatába, így túlságosan is poppos lett, pedig egy pop punk lemeznek nem kell feltétlen őrültnek, viccesnek és vidámnak lennie. Hallhattuk már idén, hogy hogyan kell ezt csinálni az új Fireworks és a The Wonder Years lemezek esetében. Azt kell, hogy mondjam ennek semmi köze már a Munity!-hoz, de még a 2009-es lemezhez sem. Sajnos.

Persze nem fogok minden dalba belemászni, azt már meghagyom nektek, de még néhány érdekességet szívesen megemlítek. A London Heathrow szinte elmehetne egy korábban megírt All Time Low dalnak is, amely ugye mondanom sem kell, hogy mekkora arcra tenyér, az aranyos szövegek ellenére is. Ami viszont tetszett, az a 80-as évekre való, mély fókuszálás, a felnövésre ható főbb tényezők tárgyalása. Igaz ez egy teljesen SYG idegen tételben, a Product of The 80’s esetében történik, amelyben visszatérnek az idegesítő verse énektémák, de a kórusok kárpótolnak a félresiklásokért, bármennyire is legyenek azok „gyerekesek” és bárgyúak, van bennük valami olyan báj, amely szerethetővé teszi őket több hallgatás után. Pont ezeket az ízeket adagolva lett a lemez egyik legjobb tétele az 1982-ben bemutatott The Last American Virgin után nevét kapó szám, amely feszes, gyors, dallamokkal teli és igyekszik a film apróságait hangjegyekbe szedni. De hogy jöjjön a fekete leves, fontos megemlíteni, hogy a lemez legkeményebb, legtökösebb részéért Andrew Neufeld volt kénytelen felelős a Comeback Kidből, ez szomorú, mert még a TWBTDOU esetében is volt élet a hardcore elemekben, ezért innen is pacsi Andrew bácsinak a tesztoszteron szint növeléséért az Illuminated Youth vége felé, meg úgy sajnos generál az egész lemezben. A legrosszabb viszont csak ezután következett. A korrekt lezárás helyett sikerült egy több mint tizenöt perces üresjáratot elhelyezni a végére a bónusz dalig, amely alatt elmehetünk nagy wc-re, megsétáltatjuk a kutyánkat, számolgathatjuk a fejünk fölött, a korláton átugráló birkákat stb. Mindezt miért? Egy tüp-tüppező, kissé autotune hatású akármiért, közben alá breakdownozó, ugató, nyávogó hangzavarért. Ez most mi? Ezt tényleg ennyire muszáj volt? Felfoghatatlanul röhejes lezárás, amely nekem el is veszi a kedvem az újrahallgatástól.

Mindent egybevetve én nagy csalódásként értem meg a Burning At Both Endset, mintha menzán nem kaptam volna repetát, pedig annyira szerettem volna, de úgy tűnik elfogyott a kakaó a szekrényből. Ha ez tényleg így van, akkor azonnal menjenek le a közértbe pár skulóért, és 2-3 évig vissza se nézzenek, ameddig nem készítenek valami olyasmit, aminek a felületén férfias szőr is nő és nem csak pár nyávogó pattanás. A baj csak az, hogy még így is némi színvonalat képviselnek és, hogy ezt még tetézzem, az én szívem sem egy Austin Powerst idéző mellkas-képződmény, így előzetesen megelőlegezem nekik a bizalmat.

5.5/10