Sainthood Reps – Monoculture

A Long Island-i sztori akkor kezdődött, amikor Francesco Montesanto (a fenti képen a bal oldali úriember) felvett pár demót, amiket a Weed Houndsban betöltött bőrütögető tevékenysége közben írt, majd ezeket meghallgattatta Derrick Shermannel, aki nagy barátja, s egyben Long Island egyik legfontosabb aktjának, a Brand New-nak volt a turnégitárosa. A dalok elismerésre találtak, s Bradley Cordaro, valamint Jani Zubkovs csatlakozásával megalakult az egész pofás elnevezésű Sainthood Reps, mindez történt 2009 februárjában, miközben a Brand New éppen a Daisy felvételeivel volt elfoglalva. Az szinte bizonyos, hogy Derricknek rálátása volt a készülő, már nem is emo, sokkalta inkább poszt-apokaliptikus, sötét hangulatú Brand New anyagra, és ha hozzávesszük a tényt, hogy a lemezt Mike Sapone (Brand New, Crime in Stereo) producelte, akkor felkaphatjuk a fejünket, hogy itt valami nagyon bűzlik. Na nem, nem a bevezetőben említett dolog, hanem az egyveleg erősen kecsegtető különlegessége. A korongot két éves írási procedúra előzte meg – közben kiadtak egy demot 2009-ben meg egy splitet 2010-ben az atlantai O’Brotherrel -, s az eredeti tervek szerint a dalok dupla EP formájában jelentek volna meg nagy eséllyel DIY kiadásban, de szerencsére közbeszólt a T&N. Így most meghallgathatjuk a debütöt, a Monoculture névre hallgató anyagot, amely igyekszik felvenni a versenyt a színtér nagyjaival. Igaz, korántsem képes megugrani a szintjüket, de az bizonyos, hogy az idei év egyik legkellemesebb meglepetése ez a dalcsokor.

A Monoculture voltaképpen egy metaforikus meghasonlás, amelyről a srácok az ’Alter Pressben megjelent interjújukban beszéltek részletesebben. Nos, a mezőgazdaságban, ahogy egyetlen növényt kényszerítenek termelésre rengeteg vegyszer mellett, úgy a társadalom és a kultúra is a közönybe alacsonyodik az elgondolás alapján. Mindenhol ugyanazok a boltok, gyorséttermek károsítják az emberek életét, így törvényszerű, hogy az album a címe jelentéstartalmát központosítva, mindenfajta intermezzo nélkül, elsősorban – az érzelmi alapok mellett – az emberi, társadalmi problémákkal foglalkozik. A zenei alapokban megtalálhatjuk a ’90-es évek indie/emo színterét, többek között főként a Sunny Day Real Estate és a Hum anyagait, de a keményebb pillanatokban felderengenek poszt-hc alapok is, persze a mértéket szem előtt tartva. A jelenkorból nagyon fontos a Crime In Stereo legutolsó két anyaga, de legfőképpen az egész jól sikerült I Was Trying To Describe You To Someone.  Azonban ami a még ezeknél is fontosabb és egyben a kiindulási alap, az a 2009-es Brand New anyag, a Daisy. A címadó tétel, a Monoculture merész, zavaros kezdése magával ránt egy olyan utazásra, ahol a garázshangzás voltaképpen magát a Daisy-t indító Vicest idézi, ugyanazokkal a vokál-aláhangolásokkal, valamint néhol poszt-hardcore atmoszférát idéző kicsengéssel. Már a kezdés felfesti, hogy az egész album rock váza nem lenne egész az indie elemek sokszínűsége nélkül, azonban szerencsére a srácok a mainstream vonallal ellentétben visszarántják a hallgatót a ’90-es évek hőskorába, ahol az indie emo barbárként hatott a szívekre. Ahogy a Brand New a ’Devil dalcsokrán megjelentette a letűnő évek sajátosságait, majd kibontotta a Daisy sokszor szentimentálisan zavaros elszállásai között, úgy Sainthood Reps egy még annál is nagyobb lépést tett az önkifejezés határait minél harsányabban súrolva. Ahogy sorakoznak a lemez dalai sorjában a Dingus abszolút Brand New ihlette, sejtelmes – sok helyen a ’90-es évek grunge – dallamai után, biztosan tudatosulhat bennünk az az érzés, hogy Monoculture egy alternatív utat kíván nyújtani azoknak, akik megrekedtek a The Devil and God Are Raging Inside Me és a Daisy között, hisz mind lélekben, mind az anyag súlyában egy érettebb munka az utóbbi. A jóval lágyabb, monotonitást nélkülöző tételek a lemezen nem élik meg olyan mértékben a Daisy néhol kemény, meghökkentő zajosságát és agresszív elszállásait, persze vannak hasonlatos kikacsintások, pl.: Animal Glue vagy No/Survival, vagy épp a Digus lezárása, de a Monoculture jobban preferálja a lassabb, gondolkodásra serkelő kiterpeszkedéseket, mint pl. az albumot nagymértékben kettétörő sláger-balladát, a Huntert. Így jobban el tudunk merülni a mélyvízben, s jobban megérezzük, amikor a korong fodrozódik a szenvedélytől és a  legutóbbi két Brand New dalcsokron tapasztalt énektémáktól. Pontosan a fentebb vázolt Hunterben megjelent hangulatot köszönthetjük vissza a lemez végén, ahol megjelennek a korong poszt-rock vénái is, pl. a Reactor, Reactor, Reactor, Reactor! poszt-rock gyöngyszem és az albumzáró Window bemutatja, hogy milyen is lenne az, ha Jesse Lacey és bandája elmerülne a poszt-rock műfajában is, és úgy fénylene akár a Monoculture lezárása. Apropó Jesse Lacey, ő is vendégszerepel a lemezen, méghozzá pont a dalcsokor legjobb tételében a Holiday Makersben, amely pontosan ugyanolyan alternatív rock vénával rendelkezik, mint pl. a Daisy-n a Sink, legalábbis, ami a nyitást illeti. A Monoculture koherensnek mondható dalcsokrában megvan az az átütő erő, amelyet ha szabadjára engedünk a középtempó, valamint a gyors és a lassabb részek kálváriája között, akkor bizony nagyon könnyen rá tudunk hangolódni, bármely egyéb magánéleti tevékenységünk mellett. Azt hiszem ez egy kiváló progresszió a manapság feltűnt zenekarok közönségességéhez mérve.

Az év egyik legnagyobb meglepetését sikerült összehoznia a Sainthood Reps gárdájának, akiknek megadatott az, hogy teljes mértékben felelevenítsék a Brand New-féle Daisy érát, amelyre rajtuk kívül még a megboldogult Crime In Stereo volt képes egy nagyon jó – sajnos – búcsúlemezen. Talán nem is meglepő, hogy az ősszel újjáéledő Brand New turnéján ők lesznek az előzenekar. A dalcsokor erényei tagadhatatlanok, így aki nosztalgiázni akar a modern megnyilvánulások és ’90-es évek kereszteződésének atmoszférájából, esetlegesen csak imádja a legutóbbi két Crime In Stereo lemezt, rajong a Balance and Composure anyagaiért, vagy egyenesen megőrül a Daisy-ért a Brand New-tól, akkor bizony egy újabb szerelemre talált.

8.5/10