#Hírek
április 19.
2011. július 29.
Ahogy várható volt, a rovat nem sokáig maradt amerikai helyszín nélkül: elsőként Long Islandre esett a választásunk, bár gyakorlatilag hemzseg az ország ilyen-olyan színterektől. Hogy ezek mindegyikére sor kerül-e a jövőben, azt nem tudom, elvégre hiába adja az Egyesült Államok az oldal bandáinak kb. 70-80 százalékát, azért mi mégis Európába pottyantunk, és talán érdemesebb a szomszédokkal, vagy legalább kontinenstársakkal foglalkoznunk – Long Island kapcsán ugyanis pl. az az egyik közös dolog a bandákban, hogy nem nagyon szeretnek Magyarországra látogatni, míg az európai bandák nagyrésze évről évre átkaristolja az Öreg Hölgy úthálózatát. Ez a budapesti „Long Island-tilalom” pedig már csak azért is igen fájó, mert fantasztikus zenekarokat adott ez a sziget a világnak.
Ó igen, egy szelíd mosolyt sokan megengednek maguknak, ha az ’Államok történelméről van szó, hiszen hiába készül egy évben annyi jó film és album náluk, mint nálunk egy évtizedben, ha vért izzadnak, se nyúlik vissza a történetük régebbre, mint a miénk. Mivel elhelyezkedését tekintve Long Island a keleti parton van, így civilizálódása egyidős az első telepesek felbukkanásával az Újvilágban, korai évei pedig felvonultatják a megszokott amerikai eseményeket, kezdve a gőgös angolokkal egészen a boszorkányüldözésekig – az első igazán grandiózus eseményig 1776-ig kellett várni, ugyanis itt zajlott a Függetlenségi Háború egyik első és legnagyobb csatája, amelyet viszonylag gyorsan meg is nyertek a lordok, és amelynek köszönhetően elég sokáig, majdnem a háború végéig főtt a tea a szigeten. Az 1800-as években már elkezdett kialakulni Long Island mai arculata, hiszen New York állam „nyaralóövezetévé” avanzsált az egyre sűrűbben lakott földdarab, viszont egészen 1883-ig, a világhírű Brooklyn-híd megépítéséig kellett várni arra, hogy ne kelljen kompot/hajót használni a közlekedéshez Manhattan és a sziget közt. Mostani profilját az 1900-as években nyert el, mikor is többek közt itt alakult ki az archetipikus amerikai külváros, a Rohnert Park borítóján vagy az utolsó Wonder Years lemez címében látható, túltervezett, keltvárosi lakóövezet, a „suburbs”.
Elhelyezkedésének köszönhetően LI lakossága meglehetősen vegyes, elvégre az USA benépesítése kelet felől történt, így a keleti partra érkeztek elsőként az angol és holland telepesek, a néger rabszolgák, illetve a kelet-európai, ír és olasz (khm: Palumbo, Accardi, Caruana, stb.) bevándorlók, az 1900-as évek közepén olyan volt Brooklyn, mint egy Benetton reklám. Igen, olyan, mint New York, de ez azért van, mert Brooklyn és Queens részei is New York városának, hiszen ha ránézünk a térképre, látjuk, hogy az East River nem épp áthidalhatatlan szélességével választja el a szigetet a „félsziget” státusztól és a kontinenstől. Ami az általános jellemzőket illeti, a klíma a szokásos: meleg nyarak, hideg, hóviharos telek, keleten pedig óceáni időjárás. A lakosság létszámát tekintve már különösebb a helyzet, hiszen hét és fél millió lakos (ezzel övék New York állam 40%-a) osztozik 3600 négyzetkilométeren, szóval kb. annyira van sűrűn lakva, mint Svájc, vagy Izrael, ami a vallási és nemzetiségi megosztottság miatt nem teszi épp Svájccá a szigetet, de azért nem is egy Izrael.
No, kinek mi jut az eszébe Long Islandről? Elsőként kezdjük a két nagy sztárzenekarral, akiknek nem meglepő módon közük is volt egymáshoz: nem pusztán ugyanazon a szigeten alakult meg a Brand New és a Taking Back Sunday, hiszen köztük a BN vezér Jesse Lacey is kapocs volt. Lacey-t ugyanis a nemrég a ’Sunday-be visszatért John Nolan vette rá a zenélésre, és egy darabig Jesse basszusgitározott és háttérvokálozott is a nagyon korai TBS-ben, a self-titled EP-en két dalban is hallani (Go On, Summer Stars). Itt természetesen nem ér véget az átjárkálás, hiszen Lacey ezután a Rookie Lotban játszott, amelyben ott volt az a Brandon Reilly, aki később a Movielife nevű alap pop-punk banda gitárosa lett – a többi tag meg megalapította a Brand New-t. És hogy ki is ennek a Brandonnak az öccse? Bizony nem más, mint Travis Reilly, a szintén a szigetről származó, és Budapestet is megjárt This Is Hell énekese. A szálak összefutása végtelen, hiszen kapcsoljunk csak vissza a Movielife-hoz, aminek egyik alapítója az az Eddie Reyes, aki játszott a Glassjaw és Thursday számára is meghatározó Mind Over Matterben (igaz, kilépett az első nagylemez előtt), az Inside-ban tagja volt az egyik legjobb emo bandának, és aki a mai napig gitározik a Taking Back Sunday-ben, hiszen ott is alapító tag volt, és ő talált rá Jesse Lacey-re, aki meg később behozta John Nolant. Legyen még jobb a történet? Ehhez vissza kell kanyarodnunk a Rookie Lothoz, ahol nem csak a fél Brand New meg az idősebb Reilly gyerek játszott, hanem Alex Dunne is, aki annak feloszlása után alapította meg a Crime in Stereót – és ezek után még csodálkozunk, hogy az utolsó két CiS és BN lemez hasonlítanak egymásra? Hiszen a két fő dalszerző egy bandában játszott az ezredforduló előtt.
A 2000-es évek elején azonban nem csak ez a viszonylag belterjes kör kezdett zenélésbe, hanem ekkor adta ki két nagylemezét a sziget kultbandája, a Glassjaw. A poszt-hardcore félistenei ugyan átjáróháznak bizonyultak az eltelt esztendők alatt, de a két állandó tag, Daryl Palumbo és Justin Beck is megérnek egy misét: kettejük közül Palumbo a csapongóbb, ugyanis amellett, hogy a Head Automatica képében van egy másik zenekara is, nagyjából háromtucat közreműködése és projektje volt az utóbbi tizenöt évben, és ezek közül csak egy volt a GJ előtt, a többi mind közben (Finch, Movielife, This Is Hell, Every Time I Die, Brand New, Alien Ant Farm, stb.). A Finch énekesét egyenesen ő tanítgatta énekelni, de elég sok zenekar nőtt fel az énekdallamain: Jettared, Never in Red, Cardinal Effect, Amazing Device, Stutterfly, 36 Crazyfists, hogy csak néhányat soroljak. Persze ő sem a kisujjából húzta ki a trükköket, nagy hatása volt a Silent Majority énekese, Tommy Corrigan (Daryl bőgőzött is a bandában), akinek zenekara az egész LIHC színtér egyik legfontosabb projektje volt – később Corrigan a Blood Redben próbálkozott a poszt-hardcore ízvilággal, a Capitalban pedig jelenleg dallamos hardcore-t játszik. Visszatérve a Glassjaw-ra, pontosabban elérkezve Justin Beckhez: az öntörvényű gitárost sem Palumbo mosolya ihlette egyedi gitártémái megírására, ugyanis ’94-ben nélküle, a Sons of Abraham nevű, zsidó sxe hardcore csapat lemezén is nagyokat riffelt, sőt, később néhány GJ dal is SoA alapokon állt. Aki még Long Island szempontból érdekes tag volt a bandában, az a 2000 és 2004 közti dobos, Larry Gorman, aki a kultikus Orange 9MM-ben is ütötte a bőröket – ugyan sok szállal kötődött ez a társaság New York város kontinensen lévő részének akkori pionírjaihoz (pl. Quicksand, Shift, illetve félig a szigetről a Burn, amit többek közt a Glassjaw-ban is játszó Manny Carrero hívott életre 2000-ben, illetve ahol először találkozott Traynor és Malik), de a később a Rival Schoolsban is játszó Chris Traynor Long Islanden lakott.
Long Island alapzenekarainak listája ezzel nem ér véget, hiszen a 2000-es évek egyik legjobb punk bandája, a Latterman is itt élt és alkotott (a ’80-as években a Reagan Youth is így tett), a tagok pedig olyan tempóban széledtek szét a három kiváló lemezt követő feloszlás után, hogy kb. egy tucat projekt mondhatja el magáról, hogy volt/van benne ex-Latterman tag. A lista vége még mindig messze van, hiszen volt ám metalcore is a szigeten: a nemrég újjáalakult Skycamefalling pl. itt hozta össze az évtized egyik legjobb albumát (ill. megemlíthetjük az utódbanda The Sleepinget is a rock kategóriában), itt alkotott a keresztény Alove for Enemies, de a szintén megint aktív Vision of Disorder is itt írt meg nagyon jó lemezeket, valamint az ezredforduló után Long Islanden alakult meg a From Autumn to Ashes, az egyik legmeghatározóbb emocore zenekar, akik nélkül elég sok dolog máshogy lenne manapság. Ha már alapbandák, akkor ne féljünk nagyot mondani: itt kezdett el működni a kultikus Blue Öyster Cult, valamint a technikás death metal atyaúristeneit, a Suffocationt is Long Island levegője fojtogatta – sőt, minden idők egyik, ha nem legjobb screamo zenekara, az On the Might of Princes is Long Islanden alakult 1998-ban, és a tagok most is helyi projektekben vannak. Az előbb felmerült a rock kategória? Akkor bizony felbukkan a pop-punk/alt. rock Bayside is, illetve az általuk a Victory-hoz beprotezsált Endwell sem felejtődhet el. Ami mellett még nem szabad elmenni, az a LIHC, vagyis a Long Island Hardcore. Néhány meghatározó és/vagy aktív banda neve már felbukkant (Silent Majority, Orange 9MM, Mind Over Matter, stb.), de azért említsünk meg még néhány szereplőt a színtérről: a This Is Hell és a Capital mellett ott volt még a tizenkét éven át aktív Kill Your Idols, a legendás Tripface, a poszt-hardcore Stillsuit, a helyi Lifetime, az Agent, a szintén dallamos Backup Plan, a keresztény, metallal kacérkodó Motive, az Incendiary, stb. Ahogy azt elég egyértelműen látni, Long Island is kivette a részét New York hardcore pezsgéséből, ugyanakkor azért más műfajok, eltérő gondolatok számára is volt bőven termőföld, így születhetett itt meg emoba, majd indie rockba forduló hardcore, pop-punk beütésű emo, ami később indie rádiórockba váltott, különleges metal-, és emocore keverék, stb. Talán a népcsoportok sokszínűsége, talán a „sok ember kis helyen” elv feldobása a kertvárosi miliővel és New York kultúrájának oldalszelével, talán valami egészen más vezetett a dologhoz, de tény, hogy Long Island zenekarok és úgy általában zene szempontjából egy fantasztikus hely.
UTAZÁSI TIPPEK
Ha valaki kiruccanást tervez Amerikába, netán ott él, akkor feltétlenül ugorjon át Long Islandre – a szigetért külön kimenni viszont csak akkor érdemes, ha épp van valami jó kis koncert, pl. amilyen a Long Island Fest volt nemrég, ahol nyolc év óta először játszott együtt a Skycamefalling. De nem lehet rossz egy Glassjaw/Brand New/Saetia buli sem, vagy mondjuk elcsípni a Vision of Disordert, ott lenni a Movielife újjáalakulásánál, egy Capital koncert után kérdezgetni Tommy Corrigant a hardcore hőskorszakáról, egy Mind Over Matter bulin ugyanazokra a dalokra ugrálni, mint évtizedekkel korábban Daryl Palumbo és Geoff Rickly, vagy ki tudja, hátha jövőre a Tell All Your Friends tizedik évfordulója alkalmából a Taking Back Sunday tart egy TAYF turnét, aminek a csúcspontja nyilván Long Island lenne. Koncertturizmus szempontjából költséges ugyan a Budapest-New York táv, de ez talán egy olyan dolog, amiért megéri spórolni.
