NUSKULL: ami kimaradt II.

Les Grandes Marées
24:02 | Pure Pain Sugar | 2011.10.12.
■■■■■■■■■■

Egy válogatás, két split és négy kislemez előzte meg a francia 12XU nagylemezét, ennek ellenére az undergroundnak csak egy nagyon aprócska része várta az albumot, pedig a Single Serie 7”-sorozat 2009-ben és 2010-ben is ott volt az év legkiemelkedőbb – ugyanakkor legkevesebb figyelmet kapott – kiadványai közt. A bandában, mely tavaly októberben Budapesten is megfordult, két tag is van az előző évtized talán legnépszerűbb francia screamo zenekarából, a Daitroból, és amit az Y (ejtsd: igrek) után még csak garanciának gondoltunk a Batôn Rouge (szintén Daitro-oldalhajtás) megalakulásakor, az a Fragments D’Eux Mêmes-mel a műfaj tavalyi csúcslemezét hozta meg. A BR albuma után, és a héthüvelykes dalok ismeretében már abban is biztosak lehettünk, hogy a 12XU nagylemezes bemutatkozása sem fog csalódást okozni, ám a Les Grandes Marées nem állt meg ennyinél: amellett, hogy megmutatja meg ez az album, hogy Julien és Gwen nem csupán a screamo, hanem az emo és a punk vizein is könnyedén tájékozódnak (a korai At the Drive-In és az Adornorajongóinak kötelező hallgatnivaló), de arra is rávilágít, hogy viszonylag egyforma hangulatú, tempójú és témavilágú dalok is össze tudnak állni egy szórakoztató lemezzé. Rengetegszer meg lehet hallgatni az albumot, de nem csupán a francia címek és szövegek miatt nem ragad meg egyetlen dal sem, hanem azért sem, mert többnyire egyformák, mégis olyan jól kitalálták azt a sablont, amit újra és újra kitöltenek, hogy nehezen lehet okunk panaszra.

Distal
40:03 | Triste | 2011.04.01.
■■■■■■■■■■

Az angol emo színtérnek nem volt semmi oka sem szégyenkezni, hiszen olyan kivételesen jó zenekarokat adott a világnak, mint a zseniális Bob Tilton, a Spy vs. Spy és az Autumn Year, hogy csak a legjobbakat említsük. Köztük volt a Little Explorer is, melynek kvázi az utódzenekara a Crash of Rhinos, akik ennek megfelelően az emo revivalt képviselik az Egyesült Királyságban, azon belül is a Cap’n Jazz világát kívánják felidézni, az meg már csak a brit pofátlanságot jellemzi, hogy ez jobban megy nekik, mint bármelyik amerikai zenekarnak. Sőt, ha megpróbáljuk félretenni azt, hogy a CNJ milyen pionír zenekar volt, akkor egyesen arra a következtetésre juthatunk, hogy aDistal dalai bőven megférnek Kinselláék legjobbjai mellett: vibrálóan kreatív, rendkívül dinamikus gitártémák, pazar váltások, kettő kivételével öt perc feletti, a játékidőt bőven kihasználó dalok, helyenként American Footballra emlékeztető lassulások, és rengeteg ének (a szokásos emo szövegekkel), a legtöbbje kórusban. Ahhoz képest, hogy néhány modernebb indie emo lemez milyen (többnyire jó értelemben) álmosító tud lenni, ők folyamatosan energiát sugároznak a témáikból, ráadásul az egésznek van egy üde punk beütése a csordáknak és néhány tempónak köszönhetően. Talán a Grown Ups tudott még hasonlót összehozni, de itt jobbak a dalok, ráadásul nem is érzi az ember túl elkoptatottnak, hiszen a ’90-es években nem volt épp túlképviselt az indie emonak ez a variánsa, a Snowing és a Grown Ups pedig feloszlottak, így valószínűleg nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a Snowing  albuma mellett ez volt 2011 másik emo csúcspontja.

Chuckles and Mr. Squeezy
41:30 | Superball Music | 2011.04.25.
■■■■■■■■■■

Nem feltétlenül erény az, ha egy zenekar szinte az összes lemezével meg tudja osztani a hallgatóit, de legalább történnek érdekes dolgok a világban, és a Dredg feltétlenül ezek közé tartozik: már aLeitmotif/El Cielo/Catch Without Arms hármas kapcsán is látni lehetett az összes lehetséges sorrendet a rajongóknál (általában azért a középsőt szokták megjelölni a banda legjobbjaként), aztán jött a félig kiemelkedő, félig dögunalmas, alapvetően túlírt The Pariah, the Parrot, the Delusion, és hogy minden biztosítékot kivágjanak, az Isten Háta Mögötthez, vagy épp Linkin Parkhoz hasonló váltást meghozó Chuckles and Mr. Squeezy. A végig szinte popzenei lemez a sok elektronikát használó, visszafogott alapok mellett főleg egy dologra épít, és az Gavin Hayes magnetikus hangja, amivel – hiába kiváló énekes Hayes – egyből el is vesztették a rajongóik kb. egyharmadát már a dalok színvonalától függetlenül is. Sajnos nem arról van szó, hogy a gonosz, csőlátó ősproggerek begyepesedett fülei miatt lett alulértékelt az album, ugyanis hiába működik a legtöbb tétel, bántóan unalmas tud lenni egészében a korong, hiszen szinte minden dal ugyanarra épül – önmagában a váltás nem probléma, sokkal inkább az, hogy ha már új utakat választanak, akkor annak a kliséit illene elkerülni. Ez mérsékelten sikerül a csapatnak, és Gavinnek igen keményen meg kell dolgoznia azért, hogy legalább az egyforma dalok egy része emlékezetes legyen, ez úgy 50%-ban sikerül is neki, ráadásul valamelyest megmenti a lemezt, hogy a The Thought of Losing You olyan kiváló dal lett, ami miatt már önmagában megérte az új irány mellett dönteniük. Azért a „progresszív rockbanda elkezd popzenét játszani” felállástól kicsit többre lehetett számítani, de nem lett olyan tragikus az eredmény, mint amilyennek sok rajongó leírja.

Sol Obscura
27:00 | Monolith | 2012.03.02.
■■■■■■■■■■

Kevin Cameron 2002-től egészen a földbeállásig volt a tagja az ausztrál metalcore színtér valahai alfa-zenekarának, az I Killed the Prom Queennek, és ugyan a reflektorfényből több jutott a másik dalszerző gitárosra, Jona Weinhofenre, de a csúcslemeznek számító Music for the Recently Deceased megírását nagyjából fele-fele arányban vállalták magukra. Amíg a feloszlás után Jona előbb a Bleeding Through-ba, majd a Bring Me the Horizonba állt be másodhegedűsnek azért, hogy színesítse az adott banda zenéjét, addig Cameron saját zenekart alapított In Trenches néven, hogy sötét, Converge és Coalesce vonalas, metalos hardcore punkot játszhasson. Ez már a három évvel ezelőtti Relive and Regreten sem ment rosszul a zenekarnak, de a valamivel morózusabbra sikerült Sol Obscura EP az, ami egyből ki tudja terelni a napsütést a látóterünkből a zajos, lassú bömböléssel, a mértékkel használt, enyhítő dallamokkal és az átlagos hosszuk ellenére is monumentális érzetet keltő dalokkal. Ahogy eddig, úgy most sem kínálnak semmi újat, semmi olyat, amit nem hogy évekkel, de már évtizedekkel ezelőtt el ne játszottak volna, viszont ezek a dalok így EP hosszúságban, még több poszt-metalos felütéssel, ismét remek borítóval (Grindesign!) és jó értelemben vett lélektelen hangzással igazolni tudják a kiadvány létét. Ha nem is sokkal, de azért valamivel több, mint hangulatos ujjgyakorlat.

Reports from the Threshold of Death
42:07 | Prosthetic | 2011.10.25.
■■■■■■■■■■

A Prosthetic Records az új évezred egyik legkellemesebb pontja az észak-amerikai metalzenében: azok után, hogy segítettek elindulni a Himsának és a Lamb of Godnak, és hogy felfuttattak olyan bandákat, mint a Reflux, a Kylesa és a Light This City, az utóbbi egy-két évben hallgatnivalót adtak a Between the Buried and Me rajongóinak (Last Chance to Reason, White Arms of Athena), asszisztáltak egy új gitárosikon megszületésénél (Tosin Abasi) és a sort még sokáig folytathatnánk olyan bandák emlegetésével, mint a Trap Them, a Century és az Everything Went Black. Szerencsére nem csak a metal és a hardcore vizein tájékozódnak jól, és a Wolves Like Us, valamint az Ancient VVisdom mellett a Junius is az alternatív hangokra fogékonyaknak szól. A bostoni csapat 2003 óta aktív, és úgy tűnik, hogy fejlődésük megállíthatatlan, progresszív, space-es poszt-rock zenéjük ugyanis tavaly levetkőzte minden korábbi gyermekbetegségét, és egy Hum, valamint Deftones által inspirált, végig izgalmas albumot eredményezett. Üresjárat alig van, az utazást nem szakítják meg zavaró alibizések, oda nem illő váltások, rosszul működő klisék, így pedig a dalok hatása már-már túlmutat azok valós érdemein – pont úgy, ahogy az egy atmoszféra-orientált albumnál lenni szokott. Joseph Martinez fantasztikus morenói(!) énektémái egytől egyig magukkal ragadják a hallgatót, és a kritikus is olyan mondatokra vetemedik, mint hogy ez a lemez az, ami az A Pefect Circle nem mert lenni. A Junius-ra egészen eddig a lemezig lehetett úgy gondolni, mint a progrock másodvonalának egyik tagjára, de a Reports from the Threshold of Death alapján végre érdemesek a Katatonia/Anathema/dredg fémjelezte klub tagságijára.

Satanic Royalty
30:22 | Hells Headbangers | 2011.11.08.
■■■■■■■■■

A Motörhead albumok hallgatása közben visszatérő gondolat sokaknál, hogy milyen jó lenne, ha itt-ott tovább vadulna néhány dal – a megoldás persze kézenfekvő, hiszen az utóbbi évtizedekben szinte egy egész műfaj épült erre, a d-beat. Ez a szubzsáner azonban kellően punk ahhoz, hogy évente maximum 1-2 igazán jó, és jól megszólaló albumot termeljen ki, és még a legjobb crustra is igaz tud lenni, hogy gyorsan telítődik vele az ember. Erre kínál középutas megoldást a Midnight, akik egy igazi acsargó, véresre kapart hangzást kínálnak olyan rock’n roll húzással, mint a legjobb ’head dalok: emellé van itt egy kis black metal, egyértelmű heavy metal ízek, punk sodrás, és mindez annyira csontegyszerűen csomagolva, hogy már pusztán emiatt bele lehet szeretni a Satanic Royalty-ba (jóval könnyebben, mint a szintén „black’n roll”-ban utazó Kvelertak albumába). Minden másodperce tele van energiával, borzasztóan közvetlen dühvel és sötétséggel, és ezt a lehető legegyenesebb úton kívánják a füleinkbe köpni, aminek kétségtelenül megvan a maga sajátos bája – amikor a black metalban több a poszt-rock, mint a grim, és mikor egy egész műfaj épül arra, hogy kiszedik a Meshuggah-ból a morózus zordságot, akkor örömteli tud lenni az, ha egy metallemez két pont között a legrövidebbet választja. Nincs semmi baj az Alcesttel, a Deafheavennel, vagy a Tesseracttal, csak valahol azért az ilyen irányvonalak jelenkori túlképviseltsége miatt (is) tud olyan kellemes lenni egy megfelelően előadott You Can’t Stop Steel vagy Lust, Filth and Sleaze.

Latitudes and Longitudes
38:44 | Tiny Engines | 2011.07.16.
■■■■■■■■■■

A dallamos punk és az emo ugyan elsőre talán kevés átfedést kínál, de a Hot Water Music-kal kezdve számos punkbanda megkapta már a szövegeik, és egy-két dallam miatt az emo címkét, és így, hogy az indie emo újraélése és a ragani punk is nagyon menők lettek az utóbbi időben, várható volt, hogy találkozik a két világ egy-két lemezen. A Signals Midwest második albuma ennek megfelelően, ha nem is bántóan klisés, de alsó hangon is nagyrészt kiszámítható, ugyanakkor érdekes váltásai és Max Stern énekes-gitáros teljesítménye miatt bőven versenyképes volt még az igen erős tavalyi mezőnyben is. Helyenként olyan, mintha valami kísérleti pop-punk albumot hallgatnánk (Family Crest), és valóban lehet úgy értelmezni, hogy ez végülis egy komplex pop-punk album egy kis Make Do and Menddel és egy kis tempósabb indie emóval, de a lemez nem csupán egy „tech demo”, hanem a különös hatások remek dalokká állnak össze. Ami miatt mégis látjuk, hogy mi jön a kanyarban az az, hogy mindenből, amihez hozzányúlnak elég tipikus pillanatokat emelnek be a Latitudes and Longitudes-be, ugyanakkor a szokásosan jó szövegek, és az egész friss, lendületes érzése könnyedén megnyerik a hallgatót, valamint azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy mekkorát léptek előre a debütáló anyaguk óta, és hogy milyen kiválóan nyit és zár az album. Megnyerő lemez, az idei kínálatból jobban kitűnt volna.

The Ten Counts (EP)
14:12 | Let It Burn | 2011.06.10.
■■■■■■■■■■

Nathan Gray nem egyszerűen egy kiváló énekes és frontember. Ő egy példaértékű énekes és frontember. 19 éves koráig még gondolni is alig mert a helyi templomi közösség miatt a rockzenére, 22 évesen viszont már megalapította a világ egyik legjobb poszt-hardcore zenekarát Boysetsfire néven, megírt velük legalább három közel hibátlan albumot, majd miután feloszlott a csapat, összehozott egy punkbandát (The Casting Out), újabb lemezeket készített velük, 2010-ben pedig úgy döntött, itt az ideje folytatnia főzenekarát. Persze ez nem volt elég arra, hogy lekösse az idén negyven éves énekes (már a fiának is komoly bandája van) energiáit, így maga köré gyűjtötte néhány európai barátját, hogy egy újabb stílusban próbálja ki magát. A New Recruits öt dalában a seggrázós, rock’n rollos garázsrockot próbálta ki a jellegzetes hangú Gray, és írtak is öt olyan slágert, ami gond nélkül táncra tudna perdíteni szinte mindenkit: mennek a tempós, parkettre tervezett garázsdallamok, Nathan pedig hallhatóan maximális élvezettel énekli ki a szívét a középtempós, lazább Foo Fighters-re emlékeztető témákra (a középső dalban még egy kis Arctic Monkeys is akad). Amíg a Boysetsfire-rel üzenetet közvetített, a Casting Outtal pedig szó szerint közelebb hozta magát a közönséghez, a New Recruits-ban csupán néhány kellemes bulinótát akar adni a közönségének – semmi extrát, csak néhány szerethető dallamot, és ez maradék nélkül sikerül is neki. Ő már megváltotta a világot, már telepakolta az asztalt, és valahogy ez a megnyugvás, ez a kellemes örömérzet sugárzik is a Ten Counts öt dalából.

Grow Up, Dude
33:29 | Topshelf | 2012.04.24.
■■■■■■■■■■

Amilyen gyorsan felpörgött az indie emo revival, olyan gyorsan ki is tisztult egy első-, és egy másodvonal: ahogy az eredeti hullámban, úgy itt is vannak kiemelkedően jó (Joie De Vivre, Everyone Everywhere, stb.), és azoktól valamivel elmaradó zenekarok (Pswingset, Hightide Hotel, stb.), és ahogy anno, úgy most sem kapnak relatíve szélesebb figyelmet gyenge-közepes csapatok (amelyek amúgy is alig vannak). A You Blew It! három évvel ezelőtt alakult, de eddigi kiadványaikon nem volt különösebb nyoma annak, hogy a másodikból az első halmazba tudnának átkerülni (kissé fura is volt az, hogy a Topshelf leigazolta őket, miközben a Barrow még kiadó nélkül van), és nagylemezes bemutatkozásuk sem épp ennek lett a megtestesülése. Biztosan vannak, akiket a Grow Up, Dudekönnyebben be tud rántani a jelenkori emo színtérbe, mint mondjuk az Empire! Empire! (I Was A Lonely Estate) albuma, de a lazább, könnyedebb hangvétel ára az, hogy csupán ideig-óráig tudja lekötni az ember figyelmét a lemez, és ha túl is jutunk a második hallgatáson, akkor sem fogunk szinte semmire sem emlékezni a lemezből. Magát a zenét valahogy úgy érdemes elképzelni, mintha aSnowingot kicsit leegyszerűsítenénk és takarékra vennénk (az EP-jükhöz képest ez amúgy jelentős zajosodást jelent részükről), viszont kivennénk belőle azt a bájat (avagy dalírói kvalitást) is, ami a nyers hangzást és az éneket nem csak megbocsáthatóvá, de pozitívummá is tette. A You Blew It! a jó úton halad (ez már a szövegeken is érződik), de még legalább egy albumnyira és jelentős fejlődésnyire van attól, hogy betöltse a Snowing és a Grown Ups után maradt űrt.

The Glamour Kills Tour Split
17:54 | Hopeless + No Sleep + Bridge 9 + Rise + Pure Noise | 2012.03.09.
■■■■■■■■■■

Meglehetősen sok splitnek az az apropója még ma is az, ha kettő, vagy több csapat közös turnéra indul, és nem csak a színpadon, de kiadványon is népszerűsíteni szeretnék egymást, és ez a nemes kezdeményezés, no meg a dalfeldolgozás örömre áll a Glamour Kills turnéra összehozott lemez háttérben. Szerencsére a ma oly divatos trenddel ellentétben a Wonder Years, a Polar Bear Club, aTransit, a The Story So Far, az A Loss for Words és Into It. Over It. (avagy Evan Weiss) nem azért vonultak stúdióba, hogy olcsó popslágereket rockosítsanak, inkább párba álltak, és egymástól játszottak el, dolgoztak fel dalokat. Ahogy a turnécsomag is tökéletes összhangban volt, úgy itt is remekül illenek egymáshoz az underground dallamos punk előadók, és ugyan nem fogunk beleborzongani az izgalmakba, de érdemes hallgatni azt, ahogy a saját, néhány bandánál már-már védjegyszerű hangzásukra lefordítják az egyes dalokat. A legizgalmasabb egyértelműen a Polar Bear Club és a Transit párosa, hiszen utóbbi jelentős hangzásbéli változáson ment át a tavalyi lemezen, és a régebbi Transit albumokhoz közelebb álló Jimmy-ék egy ilyen új dalnál mutatták meg, hogyan is hangzana punkosabb tálalásban. Utóbbi viszonzásképpen pedig a máig a PBC egyik legerősebb kiadványának számító debütáló EP-ről választott egy dalt, amit külön öröm volt a nagyon kellemes hangú Joe Boyntontól hallani. A kiadvány komolyságát jelzi az, ahogy a napáztatta pop-punkban utazó Story So Far kőkemény hardcore dalt varázsolt a műfajtárs A Loss for Words tavalyi slágeréből, és ez az örömzenélés valahogy az egész splitet áthatja. Ők most az underground punkzene, és ennek mindenki örül, de legfőképp ők.

Folytatás akkor, ha eléri a cikk az 1000 kattintást vagy 20 kommentet.