Nem is olyan váratlan feketeleves – kritika a Rise Against új lemezéről

Nagyon nehéz a Rise Against új lemezét megközelíteni úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk a zenekar alapvetésekben gazdag életművét, hiszen a modern punkzene legtöbbre vitt zenekaráról beszélünk, akik tényleg kilökődtek a dallamos hardcore kisterméről a nagyszínpadra és lettek mindenki kedvenc punk bandája. A politika-tudatos kontextus, a populáris átköltésű dallamhasználat alapvetően rekonstruálta a zenekar pályáját, de ahogy öregedtek és játszottak egyre több embernek, úgy nyugodtak meg ők is, csak közben tematikailag vesztették el azt, ami miatt dallamos hardcore zenekar voltak és mi ennek nagyon nem örülünk. Immár harmadik alkalommal.

Tim Mcllrath és zenekara mindig is nagyon tudatosan választotta meg lemezeinek direkcióit és perspektíváit, a tudatos leépülés, de rádióbarát rock- és punkzene felé való fordulás már 2008-ban megkezdődött, ami érdekes váltás volt, a sokak által imádott TS&TW után. Azt sem szabadna viszont elfelednünk, hogy a felettébb ambivalens pályán ívelő karrierjük valahol érthető is: a hardcore jegyek ösvényén szinte mindent eljátszottak, ami kifért, ráadásul a rádiók szitáján nem biztos, hogy 2014-ben is átmenne egy Revolutions Per Minute-szerű dalcsokor, ráadásul a Savior vagy Hero of War bombasikere is inkább arról az oldalról integetett, hogy nagyszínpadra írják továbbra is a dalokat, amivel semmi baj sincsen. Lássuk csak, hogy ebben sikeresek voltak-e egyúttal, vagy írtak egy lágyabb Endgame-t. Szerintünk nem lövünk el vele túl sok mindent, ha azt mondjuk, hogy utóbbi teljesült. Működik-e ennek ellenére a The Black Market? Is-is, de ha utána betesszük a többi lemezüket, gyenge lábakon áll. A zenekar zeneileg nem hozott be új képletet, a The Black Market egy további tudatos szakaszpont egy olyan folyamatábrán, ahol a Rise Againtnek pozícionálnia kell magát egy rádióbarát rockzenekar megszólalása felé. Ehhez tulajdonképpen a ’Reason ad támaszt, és az Endgame ad tartógerendát, a The Black Market eddig Timék leglecsupaszítottabb lemeze zeneileg, amelyben a definiált hangzásuk letisztulása látszólag teljesen beérni látszik (ez pedig úgymond az alternatív jegyek teljes kisarkítása felé húzza a csapatot). Ugyanakkor a The Black Marketen a zenekar egy jóval érzelmesebb, mondhatni intelligensen introspektív megközelítést alkalmazott, ezért az album személyes jegyekre, érzelmekre világít rá elsősorban a világi (és sokkal kevesebb politikai) témák mellett, amely azért valamennyire mutatja, hogy van még hely kiterpeszteni a csapat szövegkörnyezetét. Egészségesen nyitnak új területre és ez becsülendő, még ha az elvárásaink teljesen mást is mutatnak – persze, a tiltakozás-központú dalok még mindig az RA jegyeket hordozzák. A lemez kellően dallamos, de a dallamos hardcore jegyek már mindinkább jelképessé válnak, ez eddig a legkevésbé punk Rise Against lemez – és ebben a polírozott tónusok, a karc és agresszióvesztés játszik főszerepet; a lemez tetőpontja így mindenképpen a The Echo-Terrorist In Me, amely hardcore élekkel operál, ugyanakkor meglepő a Tragedy + Time pop-punk intrója is, de a dal simán egy olyan direktíva, amelyet a zenekarnak a jövőben követnie kellene. A másik ilyen dal, amely a polírozott, letisztult, de tartalmában viszont kiterjesztő és váltó utat mutatja meg, az a Methadone, ügyes kísérlet a Rise Against felnőttes hangjának megtalálására, ráadásul a szokásos akusztikus dalt is kipipálták, ami megint nem lett egy Swing Life Away. Mindezek tükrében furcsa, hogy az I Don’t Want to Be Here Anymore lett az első single a lemezről, hiszen az egyik legfélreérthetőbb képet adja a lemez további tartalmáról.

A kérdés leginkább az, és a pontszám megadásának is az alapja, hogy mi az, amire alapozzuk az értékelést. A The Black Market egy unalmas, önismétlő, ugyanakkor némi katarzissal és 2-3 emlékezetes refrénnel operáló lemez, amely a modern punk/rock lemezek sorában sem ad többet, mint egy közepes próbálkozás. Kevés a kapaszkodási és emlékezetes pont, a slágerek sem ragadnak úgy, mint eddig, a borító pedig borzalmas. Ha szembeállítjuk a dallamos hardcore lemezeikkel, akkor még sokkal csúnyábban elvérzik az anyag, és nem kapunk mást, mint egy csúnya feketelevest. Őszintén, várt valaki mást az Endgame után? Ugye, hogy nem. Ha berakjátok a lemez után a Give It Allt, megértitek az 5 pontot. Kevés.