Modernizált emo-időutazás – Static Dress: Rouge Carpet Disaster

A 2000-es évek közepe tájékán a tengerentúlon az undergroundabb -core végződésű zenék egy teljesen új irányt vettek. A ’90-es évekből hozott agresszió továbbra is jellemezte a bandákat, de már megjelentek a jóval érzelmesebb dalszövegek, a tiszta vokálok és a kacérkodások bármi más műfajjal, ami nem a szigorúan vett bikacsök hácé. Aztán ahogy az lenni szokott, megkezdődtek a félrecímkézések, a stigmatizálás, a “myspacecore”-ozás, és az egészet bedarálták a 2010-es évek elején felfutó Fearless-bandák, a Punk Goes Pop-generáció és a metal(core) elektronikával meg dubsteppel vegyítése. Lehetne ezt tovább is firtatni, de talán majd máskor, mert én most kifejezetten ennek a pár évnek a hangzására szeretnék összpontosítani: a pár évre, amikor hiába szólt minden metalcore-, poszt-hardcore- és emocore-zenekar (direkt nem említem a helytelenül használt screamo jelzőt) szinte teljesen ugyanúgy, és hiába volt képtelenség pusztán hallás alapján különbséget tenni köztük vagy komolyan venni a számcímekiet, mert az a fajta zabolátlan, nyers erő és a már szinte gejlbe hajló szívszaggatás korszakos kinccsé emelte ezeket az előadókat. Hogy miért tartottam erről most (megint) egy rögtönzött töriórát? Mert cikkünk alanya, a Static Dress bemutatkozó anyagával, a Rouge Carpet Disasterrel pontosan ezt az érát próbálja felidézni, méghozzá teszik ezt úgy, mintha abban az időben még nem csak az oviban majszolták volna a csokipudingot.

A rendkívül fiatal zenekar 2018-ban alakult, az angliai Leedsben. Ja, igen, ez a másik dolog, hogy nemhogy nem abban a korban élték tehetségtől burjánzó fiatalságukat, de nem is azon a földrészen. Akkor mégis hogy lehet, hogy ennyire fején találták a szöget a hangzásukat illetően? Egyszerű a válasz: a srácok azt a zenét játsszák, amit szeretnek, ez pedig történetesen olyan bandáktól fakad, mint pl. a My Chemical Romance, az Underoath, a The Bled, a Finch vagy az Emery. Ezen kívül Olli Appleyardéknak (hát menten megzabálom ezt a nevet!) kapóra jött még a manapság igen nagy népszerűségnek örvendő scene revival is, aminek köszönhetően nem ördögtől való dolog, ha egy férfinek rikító vörös színűre van festve a haja, a körmei meg feketére. Természetesen minden örömben kell lennie ürömnek is: mikor a bandának felvitte volna a sors a dolgát, pont a legelső fellépések után ütött be a covid, így a zenekar körüli teljes promóciós hullám a digitális térbe szorult vissza – sok más fiatal formációhoz hasonlóan. Így viszont elég idejük volt ahhoz (közel négy év), hogy első teljes hosszúságú nagylemezük úgy tündököljön és olyan formát kapjon, hogy az utolsó lejátszott hangig szakszerűen ki legyen centizve.

Bár a kiterjedt internetes jelenlétnek köszönhetően számtalan single előzte meg a Rouge Carpet Disastert – illetve még egy tavaly kiadott, képregénnyel megtámogatott EP is -, e dalok közül szinte egyik sem került fel a most kiadott nagylemezre. Ez annak is “köszönhető”, hogy a zenekar – és főleg Olli – tudatosan építi a bandát körülvevő alternatív valóság képét, ami bőségesen táplálkozik az általunk is ismert digitális zajból, így minden kiadvány egymásra reflektáló, de különálló fejezet a banda történetében. Az album a maga 40 percével és 12 dalával elsőre nem tűnik könnyű vállalkozásnak, de ez a kétség az első hallgatás után szertefoszlik. Nincs két egyforma pillanat a lemezen, a srácok úgy merítenek ihletet a rájuk ható zenékből, korszakból és hatásokból, hogy az cseppet sem válik fingszagúvá vagy önismétlővé. Hatalmas kórusok, agresszív riffek, éles tempóváltások és teljesen magával ragadó atmoszféra jellemzi a cuccot az elejétől a végéig. Mind a nagy hangsúlyt kapó vizualitás, mind a gondos és aprólékos “világépítés” kifogástalan, ez pedig a fiatalos energiával és egyfajta káoszéhséggel párosulva már-már megdönthetetlen elegyet alkot. A banda egyébként olyan “nagykutyáknak” nyitott már rövid karrierjük során, mint a Counterparts, a Terror vagy a Knocked Loose, és az ezen zenekarok által képviselt dühöt szerintem javarészt integrálták is a saját soundjukba, egy jóval érzelmesebb felhanggal körítve. A lemez annyira egybefüggően magas színvonalat képvisel, hogy nem igazán lehet kiemelni róla egy-két dalt vagy momentumot, a jelentőségteljes ambient átvezetőkön, a King Yoseffel közös Di-sinTer óriási refrénjén, vagy a zárás előtti Marisolba injektált MCR-vibe-on kívül. Parádés az egész, legutoljára ennyire lehidalva debüttől a Loathe esetében voltam, akik szintén Leedstől nem túl messze, Liverpoolban munkálkodnak a saját zajgyárukban.

Sajnos olyan ez a szekér, amit a Static Dress tol, hogy nem mindenki akar felülni rá: értsd, ha nem élted ezen korszak meghatározó zenéit, zenekarait, akkor nem túl valószínű, hogy pont a Rouge Carpet Disaster lesz az, ami miatt rácuppansz erre a stílusra. Amennyiben viszont volt (van?) térdnél szaggatott csőfarmered, hallottál már a Hot Topicról és álmodból felrángatva is tökéletesen le tudod írni a Three Cheers For Sweet Revenge borítóját és dallistáját, akkor garantálom, hogy a Static Dress a te cuccod lesz. Manapság, amikor már boldog-boldogtalan érát visszahoznak a köztudatba, nem árt szanálni, mert attól mert valami “retró” nem biztos, hogy jó is. A Static Dress és a saját kis világuk viszont megérdemel minden apró figyelmet, ugyanis zenekar talán még sosem idézett fel ennyire jól olyan korszakot, amiben sosem élt. 9/10