Még súlyosabbak a mondanivalók – Blind Myself: Az idő dönti el

Na lássuk, milyen is lett az új Blind Myself-lemez!

Ez is azon mondatok egyike, amit nem gondoltam volna, hogy nuskullos karrierem során még lepötyögök, de az élet csupa meglepetés. Leginkább azért, mert anno 2016-ban Tóth Gergőék nagyjából úgy tették le a lantot, hogy ennyi volt, szevasz. Aztán csak volt még egy koncert, meg utána még néhány. Idővel még dalok is elkezdtek íródni, és egy szempillantás alatt ott találtuk magunkat, hogy kilenc évvel a Négyszögöl után rendelkezésünkre áll 13 nóta. A Blind Myself pedig pont az a hazai zenekar, ami eklektikus pályafutásával, prominens tagjaival és karakán attitűdjével ezt bármiféle magyarázkodás nélkül megteheti. Az idő dönti el egy olyan (hellyel-közzel koncepciós) dalcsokor lett, ami nem kíván görcsölve megfelelni, nem hasonlít egyik korábbi kiadványra sem – viszont mindegyikből csipeget kicsit -, valamint olyan maróan pontos társadalmi kórképet vázol fel, amitől az embernek egyszerre szorul ökölbe az arca és mosolyra a keze. Vagy épp fordítva, mikor mi.

Muszáj még megemlíteni a Blind feddhetetlen habitusát illetően, hogy nekem már a legutolsó Négyszögöl lemez idején is baromira tetszett a megjelenési formátum (még akkor is, ha magával az anyaggal – pár dalt leszámítva – nem nagyon tudtam megbarátkozni): két éven keresztül, három-három tételenként adták ki a cuccot, és noha most nem történt ekkora albumfelvezető expedíció, azért így is impozáns, hogy ennyi év elteltével se tudtak egy darab nyamvadt dátumot kijelölni a rilízre. És ez az egyik legerősebb tulajdonsága a zenekarnak: a furcsaság és a meglepetés ereje, hogy szinte sohasem tudod, mi jön, mikor, milyen formában – ha kell, véresen komoly, máskor meg konkrét bohózat. Az idő dönti el ebből a szempontból (is) egy klasszikus Blind Myself-anyag, mind hangzásilag, mind tematikáját illetően.

Ha mindenképpen be kéne lőnöm a lemez soundját, akkor valahova a Négyszögöl és a Budapest, 7 fok, eső közé pakolnám (tehát az utolsó két, tényleges nagylemezzel egy halmazba, minő véletlen!). De ez így nagyon sarkalatos kijelentés, hisz’ egyáltalán nem ördögtől való, ha az egyik pillanatban még egy nettó hardcore punkos tuka-tukát vált egy vállaltan popzenei refrén, alkalomadtán 3-4 stílus- illetve tempócsereberével dalonként (Szavak a pusztában, Senki). Ez elsőre kaotikusnak hangzik, de ezt nem is lehet nekik felróni, lévén ebből a közegből tört fel a banda. Jókora pozitívum még, hogy az urak már-már illegális precizitással tudnak hangulatot, érzést átadni, generálni a hangszereikkel, felhasznált effektekkel. Gondolok itt pl. arra, hogy a nyitó címadóban Gergő arról kajabál, hogy telik rohamosan az idő és egyre inkább elhasználódunk, mint ember, miközben a zene tempója folyamatosan gyorsul és válik egyre zilálttabbá. De ugyanez igaz az album egyik legszórakoztatóbb darabjára, a hétköznapi balfaszkodásokat tökéletes aláfestéssel előadó Apró-cseprő poklocskákra, vagy épp az egyik leghíresebb Omega-dal, a Léna saját köntösbe való bújtatására, ami alapból sem egy felhőtlen hangvételű szerzemény, pláne itt, a Blind’ tolmácsolásában. És hogy véletlen lett volna pont a mai politikai viszonyok mellett előrukkolni egy eredetileg Szovjet tél c. dal feldolgozásával? Kétlem.

Ha pedig már feljöttek, egyáltalán nem lehet figyelmen kívül hagyni a szövegeket és a jelentéseket. Alapvetően nem vagyok annyira lyric-orientált, de a Blindnál valahogy mindig előtérben voltak – sokszor még a zenét is lekörözve. Ennek pedig az az igen egyszerű oka, hogy a bandának elképesztő tehetsége van a szociális viszonyok megjelenítésére, és teszi ezt egy metaforikus, indirekt módon. Tehát nem arra kell számítani, hogy elhangzik a

Kapd be, *legkevésbé kedvelt politikus neve*!

így, ilyen formában, viszont oda van azért szúrva a foci- és vallásbolond vezetőségnek, a bolygót módszeresen lefosó ökokóklereknek, a botjukkal hadonászó nyugdíjasoknak, a mindenkit, aki nem fehér és hetero, módszeresen kirekesztő, egybites fotelhazafiknak, és többek közt saját magunknak is (Senki, Kívülállók). Ja, és ha már vallás, én nem tudom, hogy a tagokat milyen atrocitás érte a kereszt árnyékában (remélhetőleg semmilyen!), de ez a téma külön megkapja a magáét lépten-nyomon (Valláskárosultak, Kiskapukon át a Mennybe, Szent Gyűlölet és mind közül a legkíméletlenebb, a Gyónás). Szóval sziporkáznak a kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb témák és az azokat felmarkoló szószedetek és kijelenthetjük, hogy

az egész zenei aláfestés tulajdonképpen egy jármű, ami az üzenetet furikázza.

Ez pedig nem lehet véletlen: Gergő mellett beszállt még az iromány hegesztésbe egy afféle nem hivatalos hatodik tagként a magyar underground egyik legválasztékosabban kesergő frontembere, Pálinkás Tamás (Nagyúr, Atomki, ex-Isten Háta Mögött stb.), aki egyébként az egyik dalban is igen tetemes részt tudhat magáénak. Nem ő az egyetlen vendég a lemezen, másodszorra tér vissza Wolfie a Punnany Massifból, illetve az én személyes kedvencemben, a Nagy kétségben a friss generáció egyik megkerülhetetlen hangja, Dzsúdló acsarkodik egy sort. És ezt egyáltalán nem túloztam el, ugyanis hiába jön mindhárom “fíter” egy populárisabb közegből, Az idő dönti el valahogy mindegyiknek megvillantja a méregfogát, és az agresszívabb szövegelés/kiabálás mellett be-becsúszik egy “faszom”, amit mondjuk már egy királyi rádió vagy tévé nem annyira kultiválna. Szóval tapsvihar.

A Blind Myself hetedik nagylemeze (ha nem számoljuk az EP-ket, demókat, válogatásokat vagy darabolásokat) az év egyik legönazonosabb hazai kiadványa, aminek talán legerősebb tulajdonsága, hogy valódi. Itt nincsenek démonok, természetfeletti erők, idegen faj, kiskutya bolhája, csak és kizárólag a drasztikus valóság, és kétlem, hogy lenne olyan magyar ember, aki ne tudna azonosulni legalább egy, az anyagon elhangzó állítással. Az idő dönti el pont annyit nyújt, amit a címe is sugall: azt a bénító érzést, hogy a világ lassan darabokra hullik körülöttünk és nem nagyon tehetünk ellene semmit – ugyanúgy, mint azok sem, akik szerint ez az új lemez szar, mert nem egy Heaven’t. A gondolat megfogalmazódott, az üzenet átjött, a feldolgozás még folyamatban van, addig is azt tudom javasolni a magyar szövegekkel operáló bandáknak (vagy azoknak, akik még csak fontolgatják ezt az ösvényt), hogy ha hasonló tartalmat kívánnának átadni, ne tartsák magukban! Bár valószínűleg ezt, így, ebben a formában csak a Blind Myself tudta most levezényelni. 8/10